Nem akartam erről írni. Sőt, már egyáltalán nem akartam többé semmiről írni. Néhány hónap alatt úgy megevett a bánat, olyan mélyen lenyelt a gyomrába, hogy már nem érzek semmilyen külvilágot magam körül. Képtelen vagyok másokhoz kapcsolódni, és már nem is vágyom rá, hogy kapcsolatba kerüljek bárkivel.
Mintha sötétben lennék, ahol nincs se hang, se fény, se szag, se íz, de még tapintani sem tudok magam körül semmit. Olyan, mintha halott lennék, de gondolataim még vannak, ezért tudatában vagyok annak, hogy élek még. Azt hiszem, ilyen lehet a pokol.
Hogy mi lesz belőlem, lesz-e bármi egyáltalán, nem tudom. Néha nagyon szeretnék önkezemmel véget vetni ennek a komédiának, de ehhez még mindig túlságosan gyáva vagyok.
Eddig legalább az írás és a kommunikáció, mint az önkifejezés és a másokkal való kapcsolatteremtés eszközei egyfajta önterápiaként segítettek átjutni a szorongással vagy éppen pánikkal telt nehéz napokon. De a depresszió... Az más tészta. Az egy teljesen más dimenzió.
Amióta ebben az állapotban vagyok, úgy érzem, már nem is akarok többé semmilyen kapcsolatban lenni a külvilággal. A barátaimat tehernek érzem, a velük való bármilyen kommunikáció iszonyatosan kifáraszt. A kényszeres mosolygás olyan, mintha állandóan grimaszolnék. Egy idő után begörcsölnek az arcizmaim és ez a "grimaszmosoly" rámfeszül, mint egy Joker-álarc. Nem igazi mosoly. Nincs mögötte szívből jövő öröm. Csak egy üres héj, nincs mögötte semmi.
Már Angyal halála előtt is éreztem, hogy nem vagyok a régi önmagam, de az ő esete ha lehet még jobban kiszakított a társadalomtól.
Eleinte persze működött a régi, berögzült automatizmus: nem hibáztatni másokat, nem haragudni senkire, megbékélni, továbblépni, a sérelmek ellenére is kulturáltan együtt kell élni a többiekkel. Aztán egyszercsak arra eszméltem, hogy állok a tükör előtt és legszívesebben szembeköpném saját magamat. Normális vagyok én? Most tényleg mentséget keresek egy szarrágó gyilkosnak, aki megmérgezte a 9 éves macskámat, akit a gyerekemként szerettem? Valóban el kellene fogadnom, hogy ez büntetlenül megtörtént, és bármikor újra megtörténhet? Komolyan vad idegen emberek nyugalma érdekében erőszakolom meg a saját érzésvilágomat? Olyanokért, akik le se szarnak engem?
Itt van körülöttem ez a kurvanagy világ, ahol mindenki rohadtul büszke rá, hogy ő más. "Egyedi". És kötelezően meg kell ünnepelni a sokszínűséget, a különbözőséget és a feltétlen elfogadást, meg harcolni kell a mások jogaiért.
Akkor miért nem lehet elfogadni, hogy egy meddő, kövér harmincas nő gyermekeként szereti a két kutyáját, meg a macskáját, akit valami köcsög állat megetetett fagyállóval? Az én haragom és fájdalmam miért lehet mosoly tárgya? Az én gyászom, amit a macskám elvesztése fölött érzek, miért csak "múló rosszkedv" a társadalom szemében?
Én nem mondhattam azt az úristennek, hogy baszódjon meg, amiért ezt az utat adta, hogy nem lehet saját gyerekem. De dönthettem úgy, hogy ezt a kurvasok anyai ösztönt, meg szeretetet, meg gondoskodni vágyást, amit belém oltott, amivel megvert, hogy cipelnem kelljen halálomig, nem tartom magamban, hanem más élőlények felé fordítom. Történetesen a macskám és a kutyáim felé.
Ha egy anya elveszti a gyermekét, az szörnyű. Olyankor meg kellene állni a világnak, és nem forogni tovább, és fellegeknek jönni, meg az apokalipszis lovasainak, és le kéne szakadni a mennynek, megnyílnia a földnek.
Ha egy gyereket meggyilkolnak, egész közösségek bolydulnak föl, kapát és kaszát ragadnak, fejét követelve az elkövetőnek. Hivatalok kapuit döngetik, rendőröket vonultatnak fel, katonaságot, hogy a föld alól is előkerítsék a tettest és megtorolják rajta bűnét, lehetőleg nyilvános akasztás keretében.
És senkit nem érdekel, hogy ki volt az a gyerek. Milyen tanuló volt. Zaklatta-e a társait az oviban, vagy suliban. Hogy milyen emberré vált volna, ha felnő: rendes adófizető polgár vagy züllött drogos lett volna belőle?
Ha egy gyerek meghal, arra nincs indok, nincs mentség. Akkor sem, ha rossz gyerek volt.
Miért van ez másképp az állatokkal? Miért úszhatja meg büntetlenül valaki, hogy mérgezett eledelt rak ki, amitől pusztulnak a környéken a macskák, mert őt zavarja, ha átjárnak a kertjén?
Ha a szomszéd gyereke folyamatosan üvölt, meg átdobál dolgokat a kerítésen, folyton becsönget, hergeli a kutyát, összekarcolja az autómat, az legalább annyira idegesítő, mint az, ha egy macska néha a fűbe kakil. Vagy megfog egy egeret és a lábtörlőn hagyja.
Ha egy gyerek viselkedése túlmegy a toleranciaküszöbön, attól még nincs jogom kárt tenni a testi épségében, mert az törvénytelen. Miért lehet ezt mégis megtenni egy háziállattal? A gyereknek szülője van, az állatnak gazdája - egyszóval van valaki, aki vállalja érte a felelősséget.
Több módja is van, hogy el lehessen simítani az ellentétet. A legkézenfekvőbb mondjuk az, hogy megbeszélem az illetővel, akivel bajom van. De ez a szarházi humanoid nem ezt választotta, hanem a legaljasabb módszert.
A fagyálló egy lassan ható, napokig tartó, gyötrelmes halált okozó méreg. A macskám öntudatát vesztve, kegyetlenül szenvedett, amíg a méreg szépen lassan tönkretette a máját, a veséit, az agyát - az összes belső szervét. És ezt a szenvedést nekem végig kellett néznem, és át kellett élnem azt a tehetetlenséget, hogy bármit csinálhatok, üvölthetek vagy a fejem tetején táncolhatok, akkor sem tudok segíteni neki.
Ez a rohadt tetü pedig valószínűleg mit sem sejtve meresztette otthon a valagát a tévé előtt miközben nekem a lelkem egy darabja halt meg abban a pár napban.
Mert ettől olyan aljas ez a mérgezés dolog. Hogy a gyilkosnak még csak végig sem kell néznie, hogyan hal meg az áldozata. Ezt a terhet "kegyesen" ráhagyja valaki másra. Az ilyen még azt sem érdemli meg, hogy halála napján a koporsójába szarjanak és úgy temessék el. Esküszöm többre tartom azt, aki gyorsan végez az áldozatával, de úgy, hogy közben belenéz a szemébe és látja a halálát.
És igen, eddig a harag és a gyűlölet beszélt belőlem. Mert ez van bennem, és valahol ennek is ki kell jönnie, mielőtt teljesen felégeti a lelkemet belülről.
De az igazság az, hogy Angyal halálának a legnagyobb felelőse én vagyok.
Azért, mert hagytam magam mások által meggyőzni, hogy jobb lesz neki a házon kívül, amíg távol vagyunk.
Mert bíztam az emberekben és rábíztam a lelkem egy kis darabját olyan személyekre, akik számára ő nem is volt igazán fontos.
Mert nem hallgattam saját magamra és nem küzdöttem érte tűzön-vízen, ahogy Töpiért küzdöttem tavaly nyáron, mikor éreztem, hogy meghalna nélkülem.
Mert hittem, hogy kezelhetem úgy a 9 éves macskámat, mintha a kamasz gyerekem lenne - hogy engedtem az utcán kódorogni és nem zártam be négy fal közé, ahogy a gyerekét sem zárja be az ember. Naiv voltam és elhittem, hogy elég csak benne megbíznom, mert úgysem bántaná senki és ahogy mindig, most is haza fog találni. Haza is talált - utolsó erejével még bekúszott a kapun, hogy a segítségünket kérje - mert bízott bennünk.
Ezt a hibát többé nem követem el. Eddig tartott a bizalmam, amit a környezetembe vetettem, és a társadalomba, amelyben élnem kell.
És egyúttal többé nem érdekel a társadalom semmilyen szinten. Leszarom, hogy kinek a szaros kölyke fog belepusztulni a klímaváltozásba vagy az ezzel járó újabb és újabb betegségekbe. Egy kibaszott kartondobozt nem fogok újrahasznosítani senki kedvéért.
Nem leszek kedves és előzékeny senki idegennel. Nem engedek magam elé senkit sehol. Nem fogok tömegközlekedni autó helyett. Magasról leszarom a károsanyag kibocsátásomat.
A természet ugyanis már eldöntötte helyettem, hogy mivel veszem ki a részem a környezetszennyezés csökkentéséből: sohasem lesz gyerekem, úgyhogy a természet részemről bekaphatja.
Egyetlen célom jelenleg, hogy olyan messze költözzek az emberektől, amennyire csak lehet. Egy erdőbe, vagy egy tó mellé, hegyoldalba, nekem mindegy, csak ne legyen szomszédom legalább 20 kilométeren belül.
Legalábbis amíg még élnem kell.
