... mintha befelé sikítana.
Erre ébredt tudattalanjából és máris vaksötét, hideg, nyálkás semmiben találta magát. Igazság szerint nem is ébredt; a helyes kifejezés sokkal inkább az, hogy 'felriadt'.
A befelé sikoltás nagyjából úgy jön létre, ahogyan az újszülött küzd az első lélegzetvételéért. Félelem, fájdalom, és egyfajta kényszer szüli. Az újszülött még nem tudja, hogyan kell lélegezni; születése előtt végtelen hosszú ideig nem volt szüksége sem levegőre, sem pedig a tudásra, hogy az életbenmaradáshoz újra és újra levegővel kell megtöltenie a tüdejét. A víz és a nyák helyét száraz üresség kezdi kitölteni, és amint ez bekövetkezik, a gyermek hörögve-fulladva köhögi fel frissen kinyílt tüdejének tartalmát. S mint valamiféle pogány áldozatot - a létezés váltságdíját - adja át a külvilágnak a torkából fölszakadt ragacsos, taknyos, véres nyákot. S ha ez még önmagában mind nem lenne elég; fájdalommal és félelemmel is fizet mellé.
Fájdalommal, amit a tüdejéből fölszakadó és a hangszálait életében először végigkarcoló ordítás - az előbb be-, majd kiszabaduló levegő okoz.
És félelemmel, amit egy addig ismeretlen erő kelt benne: az ösztön, vagy reflex, ami arra készteti, hogy ezt a folyamatot a szúró fájdalom ellenére néhány másodpercenként újra - és újra megismételje; máskülönben megfullad.
Igen. Habár kis idő elteltével enyhül - vagy legalábbis megszokottá válik - úgy a fájdalom, mint a félelem; de életünk legelső pillanatához ettől kezdve kitörölhetetlenül és felülírhatatlanul és tagadhatatlanul hozzátapad a félelem, a fájdalom, és legfőképp a kényszer, amit puszta létezésünk okoz.
"Cseverből vederbe" volt a második gondolata az első pánikszerű, kapkodó lélegzetvétel után.
"Ó, baszod..." folytatta az elmélkedést, miután fölfogta, hol van. "Ne már, hogy megint ebbe a tetves, rohadt, nyomorult, rozsdarágta putriba lettem száműzve..."
Bár ebben a létállapotban nem rendelkezett sem fejjel, sem végtagokkal; ha a külső szemlélő számára próbálnám fölfoghatóvá tenni a sötét semmiben zajló történéseket, valahogy így fogalmaznék: hősünk törökülésbe zárva lábait, fejét két tenyerébe temetve próbálta meg összeszedni a gondolatait. Vagy úgy is mondhatnám: összeszedni ép elméjének azt a néhány megmaradt szilánkját, amikbe kapaszkodva kimászhat a slamasztikából.
Ekkor már pontosan tudta, hol van; csupán abban nem volt biztos, mikor, hogyan és miért került oda.
"Na jó" tápászkodott fel végül néhány perccel később, mire sikerült rendeznie a légzését és a gondolatait. "Ki kell jutnom innen valahogy és vissza kell vennem az irányítást."
Óvatos, kissé bizonytalan léptekkel megindult a sötétben; kezeit előretartva falakat próbált kitapintani maga körül, ám egyenlőre csak a hideg, nyálkás vizet érezte a talpa alatt.
"Már vagy százszor csináltam, százegyedszerre is menni fog. Ki fogok jutni innen." Közölte magával határozott és magabiztos hangon. "Gondolkozz..." Behunyta a szemét (mondhatnám, bár a sötétben ennek semmi jelentősége), és mantrázni kezdte magának: "Koncentrálj... csak a talajra koncentrálj..."
Nagyjából harminchat, kissé imgolygó lépés után sikerült ráéreznie az itteni világ első és legalapvetőbb dimenziójára: a "lent"-re. Előbb csak magát a süllyedést érezte, később már a folyadék sűrűségét és a közeg ellenállását is, ami fenntartotta; így rájött, pontosan mekkora erővel nehezedhet rá ahhoz, hogy ne süppedjen bele túlságosan.
Amint ezt a dimenziót magabiztosan uralni tudta, úgy kezdett szép lassan beszivárogni tudatába a következő - akárcsak az emlékei abból a múltból, amikor már járt itt korábban.
"Mibe kapaszkodtam a múltkor?... Á... csövek... igen, azt hiszem, csövek voltak itt".
Ahogyan ez megfogalmazódott benne, kezei máris nyálkás falakat; kemény, téglaszerű képződményeket kezdtek tapintani maguk körül. "Igen... itt lesz valahol... talán kicsit feljebb..."
Egy pillanatra megtorpant, majd lábujjhegyre állt; kezeit oldalt maga mellett tartva matatott egyre feljebb, amíg újjai hengerszerű, hideg, szúrós felületbe nem ütköztek.
"Sssszhh!!.." Ahogy hozzáért, hirtelen mintha áramütés hullámzott volna végig a bőrén, egészen a válláig. Ettől megijedt és egy pillanatra el is fogta a szorongás. "Lehet, hogy rossz irányba haladok?"
Érezte, ahogy a torkában fölkúszó kígyóként egész bensőjét megmarja a kétség. Légzése felgyorsult, nem létező arcát melegség öntötte el, homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek. Ez a valami arra késztette, hogy lassítson.
"Legyen hát" gondolta, "Akkor próbáljuk újra..."
Megállt, hogy rendezze légzését és elméjét. Egy pillanatra ismét behunyta a szemét és emlékezni próbált. "Milyen is volt az a cső a múltkor?" Megpróbálta maga elé képzelni, és a vaksötét ellenére is látni, hogy pontosan mi az, amit keres, és hogyan fog tudni belekapaszkodni. Ahogy egyre jobban koncentrált, tudata egyszercsak képeket kezdett vetíteni szemhéjának belső falára.
>> Emberek tömegben
>> Egy tágas tér zaja
>> Napfény verődik vissza egy táblányi üvegablakon
"Ááá..." Nyögte fájdalmasan; a hirtelen fejmozdulattól a nyaka is megrándult. Nem létező szemöldökét aggodalmasan összeráncolta. "Éles tárgyak" villant át az agyán.
Újból kinyitotta a szemét - idekint sötét volt, ellentétben az odabent átélt éles villanással. A nyálkás hideg ellenére ez a sötétség most kifejezetten megnyugtatóan hatott rá. Így aztán elhatározta, hogy amíg idelent van, inkább nyitva tartja a szemét ameddig csak lehet.
Elmosolyodott. "Ez a rohadt kényszer... Nyakamat rá, hogy legalább is részben emiatt vagyok itt".
Majd azzal a lendülettel továbbindult a korábban kitapintott téglafal mentén.
Folyt. köv.
