Orgazmus után mindig olyan tettrekész vagyok. Lüktetek, sürgölődöm, kiáradok. Mint amikor az ősrobbanás után az univerzumot elárasztotta, az a felfoghatatlan mennyiségű anyag: por, jég, tűz, hidrogén, hélium, atomok milliárdjai; a periódusos rendszer összes felsorolt és felsorolatlan eleme. Milliárd fényévnyi csillagpor kavarog a fejemben: kiterül, mint egy hosszú, ragyogó kárpit, amin csak végig kell sétálnom. Galaxis szépe vagyok olyankor. "Szaturnusz szőnyegen lépdelek".
Ez eltart úgy 30-40 percig - ami alatt masszívan fűt az alkotás iránti heves vágy. Úgy érzem, létre akarok hozni valamit. Létre KELL hoznom valamit, valami maradandót, ami képes rá, hogy túléljen engem. Festeni egy képet, vagy írni egy regényt. Szülni egy gyereket. De ha csak a macskaalmot ki tudnám takarítani, már az is hatalmas teljesítmény lenne részemről, ami után minden bizonnyal elismerően veregetném meg a saját vállamat.
Még ezalatt a hatás alatt lesétálok a konyhába, ahol menetrend-szerűen morzsa és kenyérdarabok fogadnak a padlón. A két kis rohadék megint kicibálta a szeletelt kenyeret a kenyértartóból. Összerágott darabok festői összevisszaságban. Hát, nem pont ilyen képre gondoltam pár sorral feljebb, de talán ez is megteszi. Seprűt ragadok és kislapátot, s amíg a romokat takarítom, nagyjából el is száll minden alkotás iránti vágyam és képességem. Ahogy a lapátról hullik a morzsa bele a kukába, úgy hullok én is az éteri magasságokból vissza a földre. Mint egy lufi. Egy fröccs-szagú lehelettel teli lufi. Tényleg, ha a lufinak lenne tudata, vajon képes lenne az önámításra? Azt hinni, hogy levegő helyett héliummal van töltve, s ezáltal képes meghódítani a sztratoszférát? Egyáltalán, tudná-e a lufi, hogy mi az a hélium? És tisztában lenne-e saját halandóságával - tudniillik, hogy a sztratoszféra meghódítása törvényszerűen együtt jár a saját pusztulásával? Tudná-e az a lufi hogy a tette nem volna több puszta szánalmas kísérletnél a halhatatlanság elérésére, ami után végül nem maradna hátra semmi belőle? Sem anyagának darabjai, sem tettének vagy puszta létének emlékezete a többi lufi fejében. Tudná ezt a lufi, és tudatosan elnyomná magában? Tudná, de remélné, hogy mégis másképp lesz? Tudna-e hinni a lufi - istenben, emberben, természetfelettiben? Imádkozna, kérné a lufiisten segítségét?
Mennyi értelmetlen kérdés. Már nem is érdekel a válasz.
Azt hiszem, mára elment a kedvem az alkotástól.
