"Hülye voltál, mondom magamnak..." Megint.
Megint nekiszaladtam ugyanannak a falnak, és megint lepattantam róla. Hiába tudtam, hogy pontosan ez fog történni. Hiába készítettem fel magam időben, hogy ezek nem jelek. Ezek nem annak a dolognak a tünetei, csak az új gyógyszer miatt van. Hiába tudtam a szívem mélyén, hogy ez az igazság, hiába kommunikáltam kifelé is ezt. Mégis ugyanúgy nekimentem ugyananak a falnak és összetörtem rajta pontosan ugyanúgy, ahogy eddig mindig.
Sőt, talán most még jobban is. Mert bármennyire is próbáltam én lenni az okosabb, aki nem kapaszkodik hamis istenhitbe és tudatosan kihajítja a vágyvezérelt gondolkodást a kukába - a testem csúnya játékot játszott velem. Minden eltelt nappal, minden hajnali hányingerrel és csalóka illattal becsapott, és a végén mégiscsak megetette velem a "talán" tortát. Hiába nem kértem belőle már az elejétől fogva.
Hiába nem akartam, a végén mégis azon kaptam magam, hogy egy játszótéri homokozóban lapátolom a szentimentalizmusomat a képzeletemmel kézenfogva. Hinni és reménykedni kezdtem valamiben, amiről pontosan tudtam, hogy nincs. Hogy sohasem volt és soha nem is lesz.
Babonás lettem. Nem mertem rosszat kívánni senkinek rettegvén attól, hogy ez veszi majd el tőlem azt, ami nem is volt ott soha. Kifordultam és szembefordultam önmagammal valamiért, ami nem létezik. Sose létezett. És soha nem is fog létezni.
Pedig örülnöm kellene a menetrend-szerűségnek. Hogy flottul és kiszámíthatóan jön minden. Most ennek kéne lennie a prioritásomnak. Örüljek, hogy legalább működik.
De tényleg működik? Mert hiszen nem ezért van ott. Nem ilyennek kéne lennie. Máshogy kellene működnie. Ha így működik, az olyan, mintha nem is működne, mert az egyetlen és legalapvetőbb funkciójára képtelen. De akkor meg minek van? Minek az oda? Miért ne tépjem ki, hiszen felesleges. Ne is lenne inkább. Én se lennék inkább.
A legszőrnyűbbek az apró, szentimentális kis álom-darabkák, amiket szőttem magamnak szűk két hét alatt. Két nyomorúságosan rövid hét alatt. Arról, hogy hogyan derül majd ki. Hogyan nyer bizonyosságot a magam és mások számára az, ami nincs. És nem is volt soha. És nem is lesz már soha.
Akartam, hogy legyen - akartam azt is, hogy ne legyen. Mert az eszemmel tudtam, hogy jobb az, hogy nincs. És hogy nem is lesz soha.
Csak szaladni akarok. Vakon belerohanni a sötétségbe. Nem érdekel, hogy mi jön szembe, mennyi tövis fog belemarni a bőrömbe, hogy minek megyek neki, hogy mibe zuhanok bele. Csak el akarok innen menni. Messze akarok lenni. Be akarom csukni a szemem, csak a sötétet akarom látni. Nem akarok arra gondolni, ami / aki ittmarad. A gondolataim elől is el akarok futni. Nem akarom, hogy bárki hozzám érjen. Nem akarom, hogy megsímogassanak. Hogy átöleljenek. Hogy sajnálkozva vígasztaljanak. Nem akarom látni az együttérző tekintetüket. Ezt úgysem érezheti velem együtt senki. Fogalmuk sincs, hogy milyen. Azt hiszik, hogy tudják. Azt hiszik, segíthetnek. De nem. Nincs ember, aki segíteni tud. Nincs gyógyszer rá. Nincs öröm, ami el tudja venni ezt a bánatot. Csak az isten segíthtene. De isten nincs. Soha nem is volt.
Isten abban van, aki utódot hoz létre. Én képtelen vagyok rá. Ezért nincs bennem semmi, ami istenre csak hasonlítana. Isten halhatatlan az utódaiban. Én halandó vagyok mert magam vagyok és leszek mindaddig, amíg az életem tart. Utána pedig csak a semmi marad. Mintha soha nem is léteztem volna.
