Angyal meghalt.
Múlt héten hétfőn találtam meg a kocsim mellett, a forró betonon. Akkor még élt, de ahogy meghallottam a hangját, ahogy felemeltem a földről és éreztem az ernyedt kis testét, azonnal tudtam, hogy vége. Hogy hiába is viszem el orvoshoz, hiába csillapítják a fájdalmát, infúziózzák, már nincs több idő. Már nincs idő többre, csak felkészülni rá, hogy még életében beletörődjünk az elvesztésébe.
Eleinte nem éreztem semmit. És nem azért, mert még reméltem volna, hogy az orvos megmentheti és felépülhet. Az első pillanattól kezdve nem ringattam magam semmiféle hit illúziójába. Már ott a kocsiban pontosan tudtam, hogy vége van; hiába száguldok 110-zel az 50-es övezetben. Csak azért tettem, hogy amennyire hatalmamban áll, rövidítsek a szenvedésén.
Aztán kaptunk még egy éjszakát - de bár ne kaptunk volna. Ahogy a nyugtató és fájdalomcsillapító koktél hatása múlni kezdett, úgy lett egyre gyötrelmesebb a folyamat és én azt éreztem, hogy teljesen magamra vagyok hagyva a gyermekem szenvedésével.
Egy kennelbe tettük, hogy ne tegyen kárt magában. Menekülni próbált, de azt hiszem, akkor már maga sem tudta, mi elől és hová. Már nem érezte a világot maga körül. Nem tudta szegénykém, hogy mi történik vele. Néha el-elnyugodott; csak feküdt és nyávogott olyan mély hangon, amiről tudtam, hogy ez már a haláltusája része. Máskor meg hirtelen fölugrott és megpróbált lábra állni, de lábacskái ekkorra már teljesen lebénultak az idegméregtől és nem tudták megtartani a kis testét.
Ott voltam mellette, de nem tudtam segíteni neki. Eleinte még hittem, hogy lát és hall, és hogy a hangom vagy a szagom megnyugtatja valamelyest. Aztán olyan hirtelen pattant fel és nyúlt ki a ketrec rácsai közt, rettenetes fájdalommal teli hangon üvöltve, hogy szinte éreztem, ahogy rajtam is végigömlik a szenvedése. Karmának lenyomata a mai napig ott van a parkettán, haláltusájának gyötrelmes mementójaként.
Gyávának éreztem magam, mert legszívesebben olyan messzire futottam volna, amennyire csak lehet, hogy ne kelljen ezt végignéznem. Végül a rácson át bedugtam hozzá az ujjam, hogy megsímogassam, de ő olyan hirtelen kapta el és mélyesztette bele a karmát, hogy a vérem is kiserkent. Kapaszkodni próbált: éreztem, hogy nem belém, hanem az életbe.
Kicsivel éjfél előtt aztán megpróbáltam kivenni a ketrecből és a mellemre fektetve aludni vele, mert azt gondoltam, talán a közelségem megnyugtatja - ahogy régen. Abban reménykedtem, hogy talán képes lesz a szívem dobogását hallgatva elaludni örökre, és bár én ezzel pokoli súlyt vennék magamra, de megérné, ha neki ezzel könnyebb lenne a halál.
Talán ha egy percet tudtunk feküdni így, nyugodtan, aztán megint menekülni próbált. Karmát belemélyesztette mindenbe, amit ért - a párnába, a kanapé támlájába, belém. Ez volt az egyetlen stabilitás, amit még érezni tudott. Próbáltam nyugtatni, de már nem dorombolt a símogatástól. Képtelen volt rá. Egyszercsak fölmordult és belenézett a szemembe. Ahogy visszanéztem rá, tudtam, hogy már nem lát. Azt hiszem, ekkor jöttem rá, hogy ő már nem az én cicám. Hogy ez már nem az a bújós, kedves, csodálatos kis személyiség, a sajátos kis szokásaival, hanem csak egy test tele fájdalommal. Megértettem, hogy az én Angyalkám már nincs ott.
Éberen aludtam aznap éjjel, és valahányszor megriadtam a nyávogására, csak azt kértem az úristentől, hogy hagyja végre elaludni és reggelre már ne szenvedjen. De nem hallgatott meg - miért is tette volna, hisz nincs is - , így reggel visszavittem az orvoshoz.
Ember ezalatt mintha tudomást sem vett volna az egészről. Nem tudtam ekkor még, hogy minek a számlájára írjam a viselkedését: sajátos gyászfeldolgozás, vagy közöny inkább. Akármi is volt, soha nem bocsájtom meg neki, hogy magamra hagyott ebben a helyzetben.
Délutánra lett meg a laboreredmény, amit már az első pillanattól fogva sejtettünk: fagyálló mérgezés. Mivel nem voltunk otthon a hétvégén, és én nem hallgattam saját magamra, hanem hagytam Embernek, hogy kizárja a lakásból amíg távol vagyunk, így bárhol és bármikor fölehette a mérget. Dühös voltam magamra, hogy nem hallgattam a megérzésemre, ami már hetek óta ott motoszkált bennem. És gyűlöltem Embert: a mai napig nem értem meg, hogy tudott ilyen érzelemmentesen cselekedni. Erre nincs semmilyen magyarázat, amit képes lennék elfogadni. Még az sem, hogy esetleg magát védte így a bánattól. Már nem érdekel.
Egyedül mentem vissza, tele dühvel, haraggal, bánattal, mégis: amikor az orvos közölte, hogy a legkegyesebb dolog, amit még megtehetünk érte, az az altatás, úgy éreztem: nincs jogom kihagyni őt ebből a döntésből. Fölhívtam, elmondtam neki, mi van. Eleinte azt akarta, hogy vigyem haza a haldokló macskát és majd este visszavisszük, amire én kategorikusan nemet mondtam. Végül bejött a rendelőbe kb. 20 perccel később. Kaptunk úgy 15 percet, hogy közösen elbúcsúzzunk tőle. Ő is sírt - évek óta nem láttam sírni. Ebből tudtam, hogy mégis érez valamit, ezzel együtt továbbra sem tudok megbocsájtani neki.
Aztán az orvos javaslatára az injekció beadásánál már nem voltunk ott. Utójára még megsímogattuk és kijöttünk.
Talán ha 5 perc volt az egész. Mire újra bementünk, már csak a lepedővel betakart élettelen kis teste feküdt a hordozóban. Hazavittük, és eltemettük anyámék kertjében, Gordon mellé.
Az egyetlen dolog, ami segít kicsit enyhíteni a szomorúságot és bűntudatot, az az, hogy tudom: az utolsó pillanatig jó kezekben volt. Enyhítették a fájdalmát. Törődtek vele. És nem hagyták szenvedni.
Szép álmokat Neked, Angyalkám. És tudd: attól kezdve, hogy az úton egy autó csikorgó kerekei elől a karjaim közé menekültél, az összes hétköznapon át (ha csavarogtál, ha együtt aludtunk), életed utolsó pillanatáig szeretve voltál.
