Egyszerűen nem megy.
Képtelen vagyok rá. Nem tudom szavakba önteni és leírni. Pedig itt van a fejemben, de úgy érzem, nincsenek meg az eszközeim hozzá, hogy kifejezhessem.
Pár éve talán még ment volna. De azóta azt a minimális tehetségemet is elvesztettem, ami talán akkor még megvolt.
Itt van velem minden nap. Újra és újra lejátszódik az agyamban. A szemhéjam belső falára vetíti. Hallom a hangjait. A zenéket, amik ritmusára megszülettek a jelenetek. Érzem az illatát. Tapintani tudom.
Csak elmesélni nem.
Évek óta halogatom. Éppen ezért.
Pedig ez lenne az egyetlen dolog, amit itt tudnék hagyni magamból, ami egy darabig hirdethetné a létezésem emlékét utánam.
Hiszen csak ez van nekem. A mesém. Semmi más.
Mégis, valahányszor elém kerül a papír, vagy rámüvölt a monitor metsző fehérsége, megijedek. Elbizonytalanodok. Legyőz a félelem. A szégyen, a bűntudat, az öngyűlölet.
Hogy nem vagyok rá képes. Hogy szar lesz. Hogy talán jobb, ha a fejemben marad, mert lehet, hogy csak ott hangzik jól. Egyedül ott van ennek értelme. S ha leírnám, azzal csak ártanék. Magamnak, másoknak - de legfőképp a mesének.
Talán éppen a mesémet akarom megóvni a külvilágtól? Hiszen nem akarom, hogy gúnyolják. Hogy megbélyegezzék, hogy kicsúfolják. Úgy, ahogyan engem, amikor gyerek voltam. Amikor még elhittem azt a förtelmes hazugságot, hogy különleges vagyok. Tehetséges. Vagy egyáltalán jó valamiben. Talán egy kicsit jobb, mint az átlag.
Ma már nem hiszek el semmit. Senkinek. Nem hiszek semmiben és senkiben.
De főleg abban nem, hogy amit alkotni tudnék, amit adhatnénk a világnak - kezdjen azzal akármit is - lenne bármi értelme.
Talán ez az egész aktus nem is lenne más, csak önmagam megnyugtatása: hogy nem lélegeztem feleslegesen, amíg más is létezhetett volna énhelyettem.
