23:46. Hétfő éjjel.
Aludnom kellene, de szokás szerint nem tudok. Nem nézek tévét, mivel sznob vagyok, helyette a youtube-on váltogatom a csatornákat. Közben a szokásos hétfő esti rozéfröccsömet kortyolgatom. Mint részeg amőba terülök szét a kanapén, testemen hanyag tógaként átvetve egy szál plüsstakaró. Elképzelem, ahogyan a buborékok matraccá alakulnak az agyamban. Erre fekszem fel esténként, én és a kínjaim; így lebegjük át az éjszakát.
Keveset érzek már kifelé. Nehezen kapcsolódom a külvilághoz. Helyette belül zajlik az életem: ott még jelen van néhány érzelem.Leginkább félelem, harag és düh, meg talán egy kevéske szeretet.
Éjfél körül felhorgad bennem a vágy. Zenét kívánok. Keresnem sem kell: a youtube algoritmusa félelmetes gyorsasággal és ijesztő pontossággal dobálja föl azokat az alternatív akusztikus dalokat, indie és underground előadókat, akik elsőként sejlenek fel pajzán gondolataimban. Videóról videóra ugrálok. Ha nem ránt be a nosztalgia-vonat, 6-7 másodpercnél többet nem is időzöm egy-egy videónál. Válogatok. Egészen addig, amíg olyat nem találok, amin sírni tudok.
Pontosan olyan élmény ez, mint pornót keresni a neten. Legális, érintésmentes, covidbiztos és szigorúan EU-konform szexet, amire az ember a saját, biztonságos, félperces kis buborékjában el tud élvezni..
Ha lehet, még jobban ellazulok abban a pillanatban, amint elkezdődik a szám. Aztán a szívverésem kicsit felgyorsul a refrén előtt. "Húbazmeg, ez dekurvamély. Ez annyira rólam szól."
Észre sem veszem, ahogy kitágulnak az orrlyukaim. Vér önti el az arcomat. A hajszálerek kitágulnak. Gyorsabban veszem a levegőt. Mintha futnék - de ez hazugság: még minidg itt fekszem a kanapén, mozdulatlanul. Csak a szemhéjam rebeg. Hevesebben pislogok, nedvezik a szemem. Aztán megtörténik a "katarzis" - belül hegyek roppannak, óceánok tajtékzanak, majd rettentő morajlás kíséretében szakad föl "minden szorongásom. Az összes lenyelt könnyem, az összes csalódásom..."
A fejem égnek emelem és zokogni kezdek. Hagyom, hogy rázkódni kezdjen a testem. Csuklok, taknyozom, és undorító vagyok, miközben azt kiabálom az üres lakásnak: bárcsak halnék már meg.
Eltart egy percig. Egyetlen gyönyörű percig elhiszem, hogy jogom van dönteni az életem felett.
Aztán vége lesz.
Elmúlt az eget rengető orgazmus. Ideje felkelni a kanapéról, az üres poharat a mosogatóhoz vinni és eltenni magam másnapra.
Ahogy cammogok felfelé a lépcsőn - kövér testem nehéz lépteivel - megállapítom: a libidó helyébe újfajta extázis lépett. Az ölelés, a másik ember csókja már nem hoz izgalomba - a hanyatló nyugat ezen ópiumát lassanként felváltja önnön lelkem átszellemült nyalogatása, mert abban valami perverz módon sokkal nagyobb örömömet lelem.
