Mire a Hős utcát elértük, már biztos voltam benne, hogy nem érünk oda este 6-ig.
Ugyan még volt vagy 20 perc a tervezett kezdésig, figyelembe véve a szokásos péntek délutáni dugót a Hungárián - valamint a tényt, hogy nyilvánvalóan nem fogom tudni a kocsit az arkangyal tövébe parkolni -, kétségtelenné vált, hogy el fogunk késni. De volt egy olyan sejtésem, hogy az esemény kezdése is.
Egy utolsó, kétségbeesett aktusként megpróbáltam leparkolni a Szörény utcában, hogy onnan villamossal vagy metróval menjünk tovább. Mint utóbb kiderült, ezzel csak jobban megszívattam magam: az utcában ugyanis már nem volt szabad hely, így aztán diszkrét kurvaanyázásokkal kísérve visszakanyarodtam a Kerepesi útra. Ahogy a tehetetlen araszolás és duzzogás közepette bámultam kifelé az ablakon, a trolimegállóban gyülekező embertömeget jobban szemügyre véve világossá vált, hogy nagy dolog készül. Legalábbis annál nagyobb, mint amire számítottunk.
Fél 7 fele járt, mire a Szépművészeti elé értünk. A tér addigra szépen megtelt emberekkel, és nem is maradtunk le olyan sokmindenről. Éppen a második felszólaló beszélt, amire sikerült egy jó helyet elfoglalnunk a tömegben; viszonylag kényelmes távolságból, diszkréten lihegtünk egymás nyakába és még a pódiumból is látni lehetett egy picike szeletet. Minden tökéletes: végre ott vagyok, ahol és amikor lenni akarok és úgy érzem, valami nálam nagyobb dolog aprócska, de fontos része vagyok. És akkor... BANG.
Hirtelen fejbevág egy ismerős érzés; szédülök. A talaj (im)bolygó hollandivá válik alattam; mintha csak jelentéktelen, korhadó fadarab lenne köztem és a vég nélkül hullámzó, háborgó tenger között. A reflektorok fénye és a hangszórók zaja örvénylő masszává áll össze, ami úgy zúdul az arcomba, mint nyári jégesők apró, de annál élesebb szilánkjai. Szinte szó szerint felsebzi a bőrömet.
Az ingerek vészterhes kavalkádja fölpiszkálta ezidáig alvó kimérámat, ami az amygdalámból előmászva úgy nehezedik a mellkasomra, mint egy ólommal telepakolt vaskos zsák, amitől nem kapok levegőt.
A félelem másodpercek alatt teljesen bekebelez és egy pillanatra tényleg elhiszem, hogy meg fogok halni. A pulzusom és a vérnyomásom valószíűleg már az egekben van - de én csak a légzésemre vagyok képes fókuszálni. Zihálva kapkodom a levegőt, de mintha légüres térben próbálnék oxigénhez jutni - sikertelenül.
Körülbelül öt másodperc telik el. Ez az a pont, amikor jelzem Ancinak, hogy menjünk kíjebb. A szemembe néz és azonnal megérti, hogy nem viccelek. Ismeri a pupillám legapróbb rezdülését is. Vagy százszor látott már, mikor rajtam volt a pánikroham, de még mindig nem tudta megszokni. Ezt nem lehet megszokni.
Mert ezt soha nem is kéne megszokni. Sem átélni. Soha. Senkinek.
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy a tömeg hozta ki belőlem a szorongást. Az ugyanis már hetek (vagy inkább évek) óta bennem van. Sőt, ha jobban belegondolok: amióta csak emlékszem MINDIG rajtam volt.
A tömeg, az emberek sokasága csak a pánikrohamért "felelős". De vajon bűnös is?
Bűnös-e a társadalom abban, ha egy amúgy teljesen egészséges, normális kisgyerekből szorongó felnőtt válik? Ha nem a teljes társadalom - akkor mely része? Ki, mit, mikor és hogyan kell elrontson, félrevigyen ahhoz, hogy egy ember egész élete vakvágányra fusson?
Ahogy haladunk kifelé a tömegben, az az érzésem támad, hogy az emberek nemhogy fogynának előttem, de egyre többen lesznek. Ettől ha lehet még jobban befeszülök. Igyekszem nem nézni senki szemébe és másodpercenként másfélszer ismétlem el, hogy "bocsánat" és hogy "sajnálom". Hogy pontosan mit sajnálok, azt magam sem tudom, mivel nem léptem rá senki lábára, nem sodortam el senki gyerekét, és még a kutyafarkak óvatos átlépésére is gondosan ügyeltem. Valószínűleg a tér és idő szövetén a létezésem ejtette folt miatt kérek ilyen szorgalmasan elnézést számomra teljesen ismeretlen, vadidegen emberektől. Olyan arcoktól, akiknek a véleménye a legkisebb mértékben sem kellene, hogy érdekeljen, mégis úgy érzem: egyetlen hatalmas, vádló tekintettel ostoroznak pusztán azért, mert ott vagyok és levegőhöz próbálok jutni. Szauron szeme égeti a hátam és bárhová megyek, bármerre fordulok, ez elől az érzés elől nem tudok elbújni. Saját magam elől nem tudok elmenekülni.
Mit lehet akkor tenni? - Kérdezem magamtól, ahogy kicsit kíjebb érünk; egy olyan pontra, ahol az egy négyzetméterre jutó emberek száma végre kevesebb, mint 20. - Mi a szart csináljak, hogy ezt a vákumot végre ki tudjam sóhajtani a mellkasomból?!
Magam elé rántom a hátizsákom és kihalászom belőle a jolly-jokert; a művelt prolik klasszikus szorongásoldóját, a "rozészörpöt", amit pontosan erre az esetre készítettem be. 2deci bor és kábé 3-4 deci szóda. Hosszúlépés, sportföccs, viceházmester. Bárhogy hívjuk - valójában nyugtatónak álcázott idegméreg. Vény nélkül kapható, bárki számára szabadon hozzáférhető, olcsó és gyors megoldás. Görcsösen kapaszkodok a hitvány PET palackba, ami a kényszeres gyűrkészéstől folyamatosan recseg, ropog, csaknem összeroppan. Akárcsak én, a pánik és a generalizált szorongás több, mint 20 éve hurcolt mázsás terhe alatt. A beszédekből ezen a ponton már szinte semmit sem hallok - amúgy sem, mert a hangosítás nem ekkora tömegre lett tervezve - , csak a kupakot bámulom meredten. Érzem, ahogy egyre jobban csúszik ki alólam a talaj, s az elmém őrült körforgással izzítja alattam az újabb parahintát: igyak, vagy ne igyak? Menni fog egyedül, vagy szükségem van segítségre?
A szorongó ember folyton menekül. A piába, a mozgásba, a gyógyszerekbe, a figyelemelterelésbe. Menekül úgy a fizikai, mint a szellemi térben. Még akkor is, amikor éppen jól van: az elkerülés, ami meghatározza lényének legmélyebb valóját. Folyton fél, retteg, hogy olyan helyzetbe kerül, amit nem tud kontrollálni. Mert ha becsúszik a vonal alá, akkor a lényéhez tartozó legalapvetőbb dolgokat sem tudja kontrollja alatt tartani; a gondolatait, az érzelmeit, a cselekedeteit. Éppen ezért betegesen igyekszik elkerülni minden olyan helyet és szituációt, ahol csak borsszemnyi esély is van rá, hogy be fog pánikolni.
És lám, én mégis itt vagyok; szinte tűpontosan a közepén egy olyan dolognak, ami a legdurvább szorongást váltja ki belőlem: emberek sűrűjében. Csepp vagyok a végtelen tengerben. Olyan vagyok, mint mindenki más, én mégis úgy érzem, képtelen vagyok kapcsolódni a nagy egészhez. És éppen ebben rejlik a másik dolog, amitől ha lehet még jobban rettegek - a magány. Egyedüllét. Elszigeteltség. Szolipszizmus. Bárhogy hívom, minden kifejezés csak eufemizmusa annak a borzasztó, roppantó űrnek, ami belől van. Amiből állok én magam.
Ezen a ponton megkérem anyámat, hadd öleljem át. Úgy, mintha gyerek lennék, aki fél a tömegben. Mert az is vagyok. Visszaregresszáltam gyerekkorom legnagyobb traumájába, a tanult tehetetlenségbe; amikor nem volt befolyásom az engem érő dolgokra, ingerekre. Annyit tehettem csupán, hogy elviseltem őket. Testi és lelki ütéseket, égéseket. Tanároktól, osztálytársaktól, nevelőktől. Otthon soha nem bántottak - szándékosan legalábbis biztosan nem. De az idegenektől - az úgynevezett "közösségtől" - rohadt sok testi-lelki bántást kaptam.
Vajon érzi-e a csepp, ha háborog a tenger? És vajon hogyan éli meg azt a háborgást, amihez sem kapcsolódni, sem elválasztani magát tőle nem tudja?
Anyám gyámügyi ügyintéző. Azt hiszem, nem igényel mély részletezést, hogy Ő miért van itt. Hogy ő miket lát nap-mint nap rendszerszinten: az legyen az ő története. Csupán annyit fűznék hozzá, hogy számtalanszor érzem: részben azért választotta ezt a pályát, mert így, mások gyerekein segítve próbál meg saját maga "vezekelni" azokért a bűnökért, bántásokért, amiket én és a húgom szenvedtünk el a rendszertől az óvodában és az iskolában. Attól a mindenkori oktatási rendszertől, ami nemhogy az elmúlt 14, de az elmúlt legalább 70 évben érdemben nem változott semmit és meg sem próbált tenni azért, hogy egy egészségesebb következő generáció nőjön fel, mint az azt megelőző.
Itthon ma a csapból is az folyik, hogy az élet egyetlen igazi értelme a szaporodás. A női lét princípiuma a szülés, és a legférfiasabb dolog az apaság. Akkor vagy férfi, ha a magod célba talál (legalább háromszor), és ha nem szülsz, akkor tulajdonképpen nem is vagy nő. (Hogy nem tudsz vagy nem akarsz, az lényegtelen is.)
Valahogy mégis azt érzem: a rendszert csak addig érdekli a gyereked (és TE, mint gyerek), ameddig
A) meg nem született; ez eseteben a bizonytalankodó anyát az abortusz vs. önrendelkezés komplex jogi, erkölcsi és filozófiai kérdéseivel nyomasztani lehet (jobb esetben ez mindkét szülőt nyomasztja - de mint tudjuk a jobb eset a ritkább), és amíg ebben a pusztító belső konfliktusban vívódik, legalább addig sem foglalkozik közügyekkel.
B) már felnőtt - de legalább a 16 évet betöltötte -, és fel tud mutatni két ép, munkára alkalmas kezet, amit a "haza szolgálatába tud állítani" (értsd: adóalap, amit valaki yachtra, kokainra és kurvákra költhet).
A kettő között ideális esetben eltelik 18-21 év (kevésbé ideális esetben 14-16).
És pontosan ebben az időszakban hagy leginkább magadra a rendszer - akár gyerek vagy, akár szülő.
(Kivéve ha fogyatékkal születsz, vagy bármilyen okból kifolyólag munkaképtelenné válsz felnőtt korodra. Ebben az esetben nem csak a fogyatékkal élő ember, hanem az őt gondozó családtagja(i) egész élete is azonnal értéktelenné- sőt, feleslegessé - válik ebben az elbaszott rendszerben.)
Az általános- és középiskolának meglátásom szerint 3 fő feladata / funkciója lenne:
1. Nevelni és megtanítani a gyereket arra, hogyan kell társadalomban élni - tehát, hogy individumként képes legyen alkalmazkodni előbb a kisebb, majd a nagyobb közösséghez, ezáltal felnőtt korára integrálható legyen a társadalmi struktúránkba.
2. Hasznos tudást átadni, ami úgy az egyén saját életében, mint a társadalmi struktúránkban való eligazodását segíti.
3. Megbízható és szakszerű felügyeletet biztosítani arra az időre, amíg a gondviselője dolgozik (értsd: építi a szocializmust, lásd még: kitermeli valakinek a yachtra meg kokainra valót), hogy a figyelmét ne vonja el túlságosan az utódja testi-lelki épsége iránti szüntelen szülői aggodalom.
A magyar köznevelési rendszer pedig csak ebben a 3 pontban bukott (és bukik most is) el.
Azok az intézmények legalábbis biztosan, melyeknek engem gyerekként (30+ éve) a gondjaira bíztak. És itt most elsősorban az óvodáról és általános iskoláról beszélek - a gimnáziummal nekem ugyanis viszonylag szerencsém volt.
1. Nem tanultam meg semmit arról, hogyan kell illeszkedni, hogyan kell szépen belesimulni egy gördülékeny és egymás támogatásán alapuló társadalmi struktúrába. Egyrészt, mert Magyarországon ilyen struktúra nem létezik. Magyarországon gépezet van. Masszív és iszonyú vasszerkezet; egy régi, kommunista világ hagyatéka. Örökölt présgép a valamikori Csepel-művek rozsdarengetegéből. Itt-ott ugyan kicseréltek rajta néhány alkatrészt, lecsiszolták róla a rozsdát és kapott egy új, liberálisabb fényezést - de a lepattogott máz alatt végső soron megmaradt ugyanaz a zúzó és tömörítő funkciója, ami a legtöbb fiatal lelket egyszerűen bedarálja. Összetömöríti és egyenlelkű embergépekké zsugorítja őket még azelőtt, hogy hozzáférnének ahhoz az asztalhoz, ami mellett egyáltalán tárgyalni lehetne a rendszer megváltoztatásáról.
Másrészt az empátiát nem az iskolában tanultam - az hozott anyag volt otthonról. Gondos csomag, mellyel anyám indított útnak - "Légy kedves és segítőkész. Ne bánts másokat; inkább érezz együtt velük. Működj együtt a többiekkel. Legyenek barátaid. Ne irányíts, hanem támogass másokat. Higgy az általd helyesnek vélt irányban. Higgy magadban és másokban."
A jószándékkal nyakamba kötött csomag az évtizedek alatt mázsás és gyűlölt teherré változott. Minél többször bántottak akár szavakkal, akár tettleg, annál nehezebb lett minden egyes alkalommal.
Gyűlöltem, hogy nem tudok visszaszólni. Gyűlöltem, hogy nem tudok visszaütni. Gyűlöltem, hogy se felnőtt se gyerek nem állt ki mellettem és védett meg. De legjobban magamat gyűlöltem, amiért ÉN nem voltam képes kiállni sem magamért, sem pedig azokért a társaimért, akiket nálam gyakrabban és durvábban bántalmazott a hangos többség. A nevetések, lökdösések, megszégyenítő beszólások és gúnynevek fájdalmasabban égtek rám, mint bármelyik tetoválás a testemen. Mert ezek a szavak és tetetek bekúsztak a bőr alá, a csontok alá; berágták magukat mélyen az ember (gyerek) lelkébe, hogy felnőttkorban pusztító belső mantrákká váljanak a fejben. "Kevés vagy. Csúnya vagy. Nem vagy elég jó. Minek is próbálnád, úgysem fog sikerülni. Még erre sem vagy képes. Selejtes vagy. Anyádnak el ne mondd, mert csak szégyenkezni fog miattad!"
Sokszor jobban fájt, ha egy társamat bántották, míg én csendben meghúzódva egy sarokban kussoltam és csak figyeltem, hogy mi történik. Egész éjjel amiatt forgolódtam azon gondolkozva, hogy vajon milyen fájdalmas élmény lehetett szegénynek. Másnap odamentem ahhoz a lányhoz, akit előző nap megaláztak, és összebarátkoztam vele. Délutánra már engem is egy kalap alá vettek és kriplinek csúfoltak, amitől persze rettenetesen megijedtem. "Lehet ez még ennél is rosszabb?" gondoltam magamban. Harmadnapra már szóba sem akartam állni azzal a lánnyal, akit előző nap még meg akartam védeni. Hiába próbálkozott szegény. Látszott, hogy nem érti és össze van zavarodva. Kétségbeesett, elsírta magát Én pedig, hogy magamat védjem, kihátráltam a konfliktusból és magára hagytam a fájdalmával - hiszen csak egy ostoba, naiv kisgyerek voltam. Segíteni akartam, de végül nagyobbat rúgtam belé, mint azok, akik nyíltan szivatták.
Akkor és ott, ennek az élménynek a hatására valami teljesen összetört bennem. Az igazságérzetem teljes erővel nekicsapódott az önvédelmi reflexemnek, ez pedig aktiválta és azóta is folyamatosan bekapcsolt állapotban tartja a szimpatikus idegrendszeremet, ezáltal folyamatos és kikapcsolhatatlan szorongást generálva bennem.
A rendszer, ami arra szolgálna, hogy megvédjen a külső veszélyektől, valójában 20 éve az pusztít belülről...
2. Az idegen nyelvek ismeretén és az irodalom szeretetén kívül nem kaptam semmilyen használható tudást, ami segítene eligazodni az életben. Nem tanítottak semmit arról, hogyan olvassak a testem jeleiből; mire figyeljek, hogyan étkezzek, hogyan mozogjak annak érdekében, hogy minél tovább egészséges és tisztességesen adózó állampolgár maradjak. Csak nagyon halkan üzenném a focirajongó államfőnek, hogy ez hatalmas kihagyott ziccer ám, figyelembe véve a magyar egészségügyi rendszer jelenlegi, fenntarthatatlan állapotát, ami annak is köszönhető, hogy a legtöbbünk által következetesen folytatott egészégtelen életmód a genetikailag örökölt problémákkal kombinálva olyan súlyos és krónikus betegségekehez vezetnek, amik sokkal több pénzébe kerülnek az államnak, mint egy egészségtudatos életmódra nevelés, már óvodás kortól.
Ha valakit már 40 éves korában leszázalékolnak, vagy már a 20-as éveiben fogamzóképtelenné válik olyan betegségek miatt, amik egy egészségtudatosabb életmóddal megelőzhetőek lennének - az bizony nem javít sem az egészségügyi ellátórendszer helyzetén, sem a hisztérikusan sokat emlegetett demográfiai krízisen.
Nem tanultam továbbá semmit arról, hogyan érvényesítsem a jogaimat például olyan esetben, amikor a NAV egy emberi mulasztásból tévesen meghozott ítélet miatt kíméletlenül inkasszózza kéthavi teljes bevételemet és az összes megtakarításomat, majd otthagy 11.991.- forinttal a számlámon, hogy abból oldjam meg az étkezésemet, fizessem a rezsiszámláimat, finanszírozzam a munkábajárásomat bizonytalan ideig. És amikor kéthavi utánajárás, kölcsönből élés és gyomorideg után bizonyosodik, hogy nekem volt igazam és az utolsó fillérig minden pénz visszajár, a világ legtermészetesebb dolga, hogy levonnak belőle 20.000 forint eljárási illetéket. Érted: pénzt számolnak fel azért, hogy ügyintéző Erika két kávé között lepötyögött egy határozatot, amiben a hivatal elismeri a tévedést és jóváhagyja a teljes összeg visszautalását. Ami további 3 hét után nagy-kegyesen meg is történik.
3. Az iskolában semmit nem tanultam arról, milyen egy biztonságos, támogató és empatikus közösség.
Megtanultam viszont, hogy a bántalmazás különböző formáival szemben sehol nem vagyok biztonságban.
Sem az óvodában, amikor a játékomat összetörő majd, engem felpofozó 5 éves gyerektársam elől sírva rohantam az óvónőhöz igazságtételt - de legalábbis valamiféle együttérzést - remélve, ami helyett egy undorodva odavetett "úgy kell neked"-et és majdnem egy második pofont is kaptam.
Sem az általánosban, amikor 7 évesen a lány WC előtt körbeállt néhány megtermett, nyolcadikos fiú és összefogdostak, ami után egészen a hatodikig nem mertem kíséret nélkül mosdóba menni.
Vagy amikor 9 évesen végignéztem, hogy a dühkezelési problémás, szellemileg enyhén fogyatékos (ma divatos szóval SNI-s) osztálytársam péppé ver egy másik gyereket az iskola udvarán, a ránk felügyelő tanárnő pedig - egyéb eszköz híján - félelmében kizárta őt az udvarra.
Vagy amikor 12 éves koromban a matektanárnő felelés közben azzal kezdett el nyomasztani 22 másik osztálytársam előtt (akik nagy része amúgy is kriplinek tartott), hogy "miért nem varratom föl a füleimet, hát olyan csúnyán elállnak". Kevés dolog fájt annyira, mint az osztálytermen végigmorajló kuncogás akkor.
Máig nem tudom, jól mondtam-e föl a pitagorasz-tételt. Azt viszont egy életre megtanultam, hogy ocsmány és elfogadhatatlan vagyok úgy, ahogy vagyok. Legalábbis a tanárnőm jóváhagyásával és közreműködésével lezajlott nyilvános megszégyenítésem ezt látszott alátámasztani.
Mire 15 évesen eljutottam a gimnázium meglepően biztonságos és barátságos közegébe, már késő volt. Addigra annyira belefáradtam az állandó "védelmi készültségbe", hogy nem tudtam kiélvezni a tinédzserkorom amúgy szép pillanatait sem. Nem tudtam örülni annak, hogy lefogytam. Hogy mellem nőtt és formásabb lettem. Hogy lettek barátaim, akik szeretnek és elfogadnak úgy, ahogy vagyok. Nem tudtam örülni akkor már semminek. A gimnázium 4 évéből 3-at fölemésztett a szorongás, a folyamatos pánikrohamok, az öngyűlölet, valamint a borzasztó fájdalom és szomorúság, amiért képtelenné váltam a boldogság érzésére. Vagy bármilyen pozitív érzelem megélésére. És mérhetetlen, mérhetetlen bűntudat emiatt - lángra lobbantva alkalmanként egy kis otthoni, értetlenségből és tehetetlenségből eredő áldozathibáztatással. "Miért nem mondtad el? Miért nem szóltál? Miért nem eszel? Mi bajod van?! Miért hagyod el magadat már megint?!..."
18 éves korom után következett néhány "kegyelmi év". Ezalatt el tudtam indítani egy viszonylag normális életet. Azután újabb visszaesés az első munkahelyemen. A szorongás elől ivásba és partizásba menekülés. Később csendes, zugivó alkoholistává válás. Aztán megint pár jó év, majd újabb lejtmenet. Több, mint 10 évembe telt visszafejteni, hogy mi a szorongásom eredete. Hogy hol a tűzfészek.
"Bipoláris zavar" hangzik a legújabb diagnózisom. De belül tudom: mindegy, hogy hívjuk. Hogy milyen becenévvel illetjük éppen a gyilkos kimérámat, ami időről időre előmászik az agyam félelemközpontjából; karmos ujjával a szívemet birizgálja, hegyes fogaival pedig hol a lelkemet, hol a józan eszemet harapdálja.
Abból az ellentmondásból származik, amit a családom szerető gondoskodásával szemben az iskolarendszer aknamezején tapasztaltam. A folyamatos bizonytalanságból, hogy melyik a hazugság és melyik az igazság?
Az iskolában megtanultam, hogy a világ egy veszélyes és gonosz hely tele embergépekkel, akiket két csoportba lehet sorolni. Az A csoport tagjait arra programozták, hogy üssék, verjék, eltapossák egymást - úgy a hivatalokban és kormányzati intézményekben a fehérgalléros csalók; az ügyeskedők, a csencselők, mint a borsodi tanyavilágban idős embereket 3 tyúkért és párezer forintért agyonverő cigánygyerekek.
A B csoport tagjai a passzív öngyilkosok - ők az alkoholisták, gyógyszerfüggők, pszichiátrián kezelt (vagy nem kezelt) mentális rokkantak: a roncstársadalom. Nekik a "szájukon lakat van, minden ablak zárva, kattanásig húzva a szívüknek cipzárja".
Ami viszont mindkét csoportra igaz, hogy "ha éreznek is bármit, azt elcsomagolják".
Nincs érzelem a magyar társadalomban. Nincs együttérzésünk egymás felé. Hogyan is lehetne, ha még magunkkal is képtelenek vagyunk kapcsolódni? Ha a saját érzéseinkkel, múltunkkal, transzgenerációs traumáinkkal - a sorsunkkal szembeni tanult tehetetlenségünkkel sem vagyunk képesek szembenézni, feldolgozni és továbblépni rajta?
A magyar társadalomban közöny van. Teljes közöny - nemhogy egymás ügyei, de önmagunk, a saját sorsunk megjavítása iránt is.
Nem reménykedik itt már senki. Nem akar itt változást senki.
"Nem vagy egyedül" visszhangzik felettem. "Nem vagy egyedül!" A rémálomból ez a mondat ébreszt.
Valahol a Dózsa György úton állok, egy múzeum és egy irodaház között. Még mindig Ancit ölelem. Puha plüsskabátjába fúrom az arcom - jó illatú és kellemesen meleg, sötét búvóhely.
Ezen a ponton elsírom magam. Innen tudom, hogy a nyugtató, amit nagyjából egy órával korábban vettem be - pont azért, hogy ezt a helyzetet megelőzzem - most kezdett el hatni.
Nem tudom, mi jelentette most a kapszkodót: a fülemre száradt mondat, hogy "nem vagyok egyedül", vagy az a puha és meleg plüsskabát, alatta egy dobogó szívvel. Mindenesetre ütemes és lassú légzéssel konstatálom, hogy kimérám ezúttal visszamászott a helyére az amygdalám mélyén.
A tüntetés végére szinte nem is emlékszem. Csak az van meg, ahogy a tömeg csendben és fegyelmezetten feloszlik. Jöttek, láttak, hazamennek. Otthon pedig - hozzám hasonlóan - valószínűleg visszasüppednek a foteljaikba, amiket mára kibéleltek maguknak egy kis jóemberkedéssel. Így talán kényelmesebbnek érződik a közöny, amit tegnap éreztek, és amit holnap is érezni fognak egymás iránt.
"Ha éreznek is bármit, azt elcsomagolják,
Masnis dobozokba, majd szekrénybe szórják.
Ott egymásra torlódik a fájdalom, s a bánat
Végigsöpör rajtunk, ha utat tör magának
Utat tör magának minden szorongásom,
Az összes lenyelt könnyem, az összes csalódásom"