A tekintetét keresem.
Mindössze egyetlen gyors és megértő pillantást remélek, amivel azt üzeni: "Tudom". Mentőöv volna ez, mellyel kihúzhatna az Apám szavai által gerjesztett borzasztó örvényből, ami mind sebesebben ránt magával lefelé, ahogy telnek a percek. A pillantás elmarad, hiába nézek rá egyre többször, egyre hosszabban és feltűnőbben. A Férjem csak bámulja meredten Apámat és bólogat. Úgy tesz, mintha inná a szavait, de én tudom: belül rekkenő csend van. Kiürít ilyenkor minden gondolatot, hogy vákumszerű űrt teremtsen, amivel magát óvja a jószándékkal sorolt intelmek és bölcsességek pusztító rakétazáporával szemben.
Én pedig védtelen vagyok; pőre holt ebben a rohadt esőben.
Míg hullnak rám a "pozitív mantra", a "győzd le haraggal" és az "azért nem tudsz meggyógyulni, mert nem vagy elég kitartó" frázisok, egy ponton feladok minden próbálkozást, hogy megértessem vele, mit jelent szorongani. Depressziósnak lenni. Folyamatosan a vonal alatt lenni. Minden nap inni azért, hogy valamivel megteljen az a kibaszott űr az ember mellkasában; az örök hiány, ami állandó rettegést, fájdalmat és bánatot okoz.
- Mikor fogsz tudni elfogadni? - szegezem neki a kérdést hirtelen, magamat is meglepve. - Mit kell tennem ahhoz, hogy ne megjavítani akarj, hanem elfogadj olyannak, amilyen vagyok?
- De hát te kértél segítséget - húzza fel meglepetten a szemöldökét.
- Nem... - folytatom. - Ez nem segítség. Én nem azt kérem, hogy a saját megoldásaidat sorold. Én azt szeretném, ha képes lennél együttérezni velem. Ha elismernéd és kimondanád, hogy "nem tudom és nem értem azt, amit veled történik, de szeretlek és elfogadlak olyannak, amilyen vagy." Hogy "elég jó vagy, akármit és akárhogyan is csinálsz."
- De hát én szeretlek és elfogadlak - mondja nevetve. - Akkor is, ha kövér vagy, ha alkoholista vagy... -
Nem tudom, vajon saját magának elhiszi-e. Én nem tudok hinni neki. Egy mondattal később pedig már vissza is tér az eredeti vágányra, hogy ismét a saját igazságait sorolja. Azokat a dolgokat, amiket szerinte tennem kéne, ahogy szerinte működnöm kéne, ahogy szerinte élnem kellene ahhoz, hogy elég jó legyek.
- Az a te bajod, hogy... nem vagy elég kitartó... nem viszel végig semmit... Sokkal aktívabbnak kellene lenned.
Szívem szerint lekeverném, mint egy unalmas, rossz lemezt. Szembesíteném vele, hogy amit érez, az nem szeretet, hanem felelősség. Ő nem szeret engem, hanem felelősséget vállal. Még csak nem is értem, hanem azért a tettért, amit 37 éve anyámmal együtt követtek el.
Akkor, először és utójára nagyapám volt, aki konfrontálta őt a szigorú ténnyel, hogy a tetteknek következménye van. És hogy azt így vagy úgy, de viselni kell. Némelyiket egy életen át.
Anyám nem volt hajlandó másodszor is abortuszra menni. Ahogy védekezni sem - hiszen neki gyerek kellett. Egy kis élőlény, aki rá van utalva, akinek szüksége van rá, aki függhet tőle és akitől ő függhet. Barátok híján nem volt más, akivel osztozhatott volna saját magán. Az örömén, a bánatán, a félelmein. Csak én és apám - legalábbis akkor még így gondolta, minekutána a "becsúszott" terhességből előbb esküvő, később meg egy rossz házasság lett.
Apám pedig, ha mást nem is, két dolgot hozott otthonról: hogy tiszteljük a tekintélyt, és hogy felelősséget vállalunk a tetteink következményéért.
Meg néhány Centrumos szatyrot - ennyi cuccal költözött anyámékhoz egy sínek menti szuterénbe az erzsébeti panelból. Ennyi volt a hozománya, meg egy marék "sok szerencsét" a szüleitől, amivel a maguk részéről hozzájárultak fiuk nemkívánt családalapításához.
Becsületére legyen mondva: a mai napig őszintén tiszteli Anyám apját és vállalja a felelősséget azért, amiért elhagyta anyámat egy fiatalabb és feszesebb testű nőért. Például azzal, hogy házat épít meg kocsit vesz neki, (amíg van miből). Habár ez utóbbit szerintem bűntudatból teszi, mert valójában mégsem képes igazi felelősséget vállalva egy életen át együttmaradni azzal, akit közel 40 éve hintába rakott majd ottfelejtett. A hinta pedig csak leng, és leng, minden átvállalt költséggel, minden drága ajándékkal, kisebb-nagyobb szívességgel; az a másik meg csak kapkodja a fejét mint egy szerencsétlen, fogyatékos gyerek, aki nem tud magától kiszállni, mert ha megpróbálná, azonnal kiderülne, hogy a beton bizony kőkemény és jéghideg.
Persze most bármelyiket kérdezném, mindkettő tiltakozna és hevesen rázná a fejét. Hogy rosszul látom. Hogy már ők is alig emlékeznek, hiszen olyan régen volt. Hogy nem tudhatom. Hogyan is tudhatnám, hiszen ott se voltam.
Pedig ott voltam - épp ez az, hogy sejtszinten már velük voltam.
Nincs ebben semmi magasztosság vagy pátosz. Egyszerű biológia és kémia. Az örökítőanyag feladata, hogy a gének szintjén információt adjon át a sejteknek. És nem csak arról, hogy barna vagy kék legyen a szem.
Az információ átadásra került. A kód megíródott a génekben, a test pedig futtatja a programot a tudattalan által vezérelve. A bizonytalanságot, a félelmet - az örök kétséget, hogy a döntés vajon elég jó volt-e. Megérte-e a lemondást, a fejek önkéntes rabigába hajtását.
Ez fut bennem. Örökös tartozás az életemmel egy folytonos bizonyítási kényszer formájában, amivel igazolni igyekszem, hogy érdemes volt: hogy elég jó termék vagyok, ami megérte az összes akkori lemondást. Hogy értelmes volt a fogolycsere.
Szinte vicces, hogy majdnem napra pontosan akkor kezdődött ez az újabb ciklus, amikor megfogantam 37 évvel ezelőtt.
Nem tudom kinyitni a számat. Gombóc fojtogat a torkomban; kiokádnám magamból, ami bennem van, de nem jön ki hang. Most nem formálódnak a erős szavak máskor éles nyelvem alatt. Csak ülök és hallgatok; belül pedig repeszt a csend, szinte érzem, ahogy szaakdozik a lelkem.
Sírni szeretnék, de nem megy. A program gondosan letiltotta agyam azon részeit, melyek az érzelmekért felelnek.
Úgy érzem, végleg kiégett a szociális relém. Apámnak pedig soha nem is volt empátia reléje.
