Hazajöttél végül. Végleg, azt állítod. De ugyan minek? Otthonod-e ez még, tényleg?
Merthogy csak járkálsz benne, téblábolsz, tengsz-lengsz: pakolod magad egyik fotelből a másikba. Én meg, mintha csak egy kanapéra szerelt, 360 fokban forgó kamera lennék; humán térfigyelő rendszer, forgatom utánad a fejem. Csak leslek, de nem szólok hozzád. Mintha megfigyelő lennék. Szénától dagadt elefántszar alatt kamerájával kuporgó természetfilmes, aki csak néz; rögzít, de a történésekhez nem tesz hozzá semmit. Csak a szemem jár.
Ez lenne a házasságunk? Mindig is ez volt, vagy ez az, ami megmaradt belőle? Volt-e egyáltalán több valaha is? Akartuk egyáltalán, hogy több legyen?... Vagy nem látszat volt csupán, mindig is? Elterelés, egy hazugság: hogy mi normálisak vagyunk.
Ülök a gép előtt, teljes elszigeteltségben. Kívül-belül karantén. Alig engedek be valamit a szűrőn. Nem érzek illatokat, ízeket. Ujjaim tapintása is tompa. Úgy érzem, az utóbbi időben a látásom is beszűkült. De hallani azért még hallok.
Például azt, ahogy fölcsoszogsz a lépcsőn. Lassan, öregesen. Egy pillanatra el is kap a naivság és azt hiszem, hozzám jössz. Hogy kérdezz valamit. Hogy megérints. Adj egy puszit.
A lépcső tetején aztán élesen jobbra fordulsz, a gardrób szobába. Kiveszel egy pólót, majd egyetlen szó nélkül visszacsoszogsz a földszintre.
Azt hittem, csalódott leszek, de nem. És talán ez a legrosszabb. Hogy nem érzek semmit. Se örömöt, se bánatot ez fölött. Nuku. Nihil. Semmi.
"Minden pofonnál fájdalmasabb, minden válásnál nehezebb, hogy már nincs mit mondanom neked."
Nem szeretlek. Nem is gyűlöllek. Idegen vagy számomra, mintha soha nem is ismertelek volna. Mint bárki más, aki az utcán szembejön, és én még csak arra sem veszem a fáradtságot, hogy a szemébe nézzek.
Nem érdkel, hogy te szeretsz-e még. Vagy hogy valaha szerettél-e. Azok az idők már elmúltak. Azok az idők, amikor még hittem, hogy egy bölcs válással legalább a szerelmünk emlékét megőrizhetjük. Pontosabban megóvhatjuk a karikatúrává válástól. Már nem hiszem. Már nem is érdekel.
Lakótársak vagyunk. Emitt a te zoknid, amott az én melltartóm. Néha rád szólok, hogy tegyél rendet a szekrényedben. Aztán csak legyintek, és behányom a tiszta ruhát a többi közé. Össze sem hajtogatom. Nem törődöm veled.
Elvonulok a "szobámba", bebújok a monitor mögé, mintha dolgoznék és visszasírom az egyedüllétet. A magányosan töltött hónapokat. Az egyedül átsírt estéket.
Társas magányban még sírni sem lehet.
Nem kellenek az udvariaskodó, álságos kérdések. Mi a baj? Miért sírsz? Na, mondd már el!
Nem mondom. Azért, mert már nincs mit mondanom. Nincs olyan, amit ne mondtam volna már el neked - nyugodtan, vagy indulattal - az elmúlt években. Mindent tudsz. Mindent kiteregettem előtted, csak nem vetted észre. Soha nem vetted észre.
Szőrtelen, bőrétől lecsupaszított, nyúzott haszonállat vagyok előtted. De mindenek felett halott. Birtokodban vagyok: tehetsz velem amit akarsz. Főzhetsz, süthetsz, száríthatsz. Eltehetsz télére. Se tiltakozni, se odaadni magam jobban már nem tudom.
De ahogy mostanában állnak a dolgok, úgy vélem, leginkább szemétre tervezel hajítani. Mert bűzlök, mivel dög vagyok. Halál-szagom van. És ezt már te sem tudod elviselni.
Bárcsak ne jöttél volna haza. Bár váltál volna el tőlem azért, hogy kint maradhass. Bár lettél volna Te olyan bátor, amilyen én nem tudok lenni. Megléphetted volna, ami már régen érik. Most legalább Te boldogabb lennél.
Én meg csak ugyanolyan halott, mint eddig.
