Pánikszoba

22:22. Kettesek sora. a huszonkettes csapdája. Patt helyzet, vagy lehetőségek kapuja? 
A jóég tudja csak, hogy miért kötődünk ennyire számokhoz. Szerencseszámok, születési dátumok, azonos tagból álló két- vagy többjegyű számok. Számmisztika, jin-jang, és még sorolhatnám. Tudományok és áltudományok egész garmadája próbálja megfejteni a számok mögötti "igazságot". 

Lehet, hogy nincs is mögötte igazság. Legalábbis nem olyan, ami a mi valóságunk számára befogadható igazság. Lehet, hogy a számok mögött egy másik, párhuzamos valóság rejtőzik. Olyan, ami más fizika, más törvények szerint működik, mint az a valóság, amit mi ismerünk és fel tudunk fogni ésszel. Amiben latin, germán, szláv vagy éppen finnugor nyelvek helyett talán egészen másmilyen nyelveken szólnak. Az 1-es nyelvén, a 2-esén, vagy épp a 22-esén. 

Általában azonos számok együttálásakor két dolog lehetséges: A) eljön a világvége, vagy B) kívánni kell valamit. 
Amióta az eszemet tudom, én ilyenkor mindig kívánok. És mindig ugyanazt kívánom: hogy teherbe essek. Megfoganjak. Embrió nőjön bennem, hogy aztán magzattá fejlődjön. Aztán megszülessen és a gyerekem legyen. Kisbabám, akiből aztán kislány vagy kisfiú lesz, aki felnő, saját családot alapít, én pedig lehetek akkor nagymama. Dédi. Ükanya. Valakiknek az ősanyja.
Valahányszor a számok együtt álltak az órámon, vagy gyertyát kellett elfújni, én mindig ezt kívántam. És a tortán a gyertyák számainak még csak egyezni sem kellett hozzá. 
Megszámolni sem tudom, hányszor kívánhattam már ezt. Mindig ugyanezt. És soha a büdös életben nem teljesült. Még csak fel sem merült a lehetősége. Az utolsó pár alkalommal már el sem öntött belül az a negédes, hascsiklandós, reményteli izgalom. A hit helyén csak a cinikus mosoly maradt, ahogy elhúztam a szám, mielőtt a gyertyákat elfújtam. Mert belül már tudtam. Megint kívánni fogok. Megint ugyanazt. És pontosan tudtam, hogy hiába. Mert megint nem fog teljesülni. Mégsem volt merszem nem kívánni - vagy nem EZT kívánni. Megint. Tizedszer. Századszor. Ezeregyszáztizenegyedszer. 

Vajon kinövöm valaha ezt a haszontalan, kislányos naivságot? Vajon leszek valaha elég bátor szembenézni magammal és túllépni a babonákon? Beteljesülhetetlen vágyakon? Tovább fogok valaha is lépni? 
33-nál vajon merek-e majd mást kívánni? 

Milyen sekélyes a világ körülöttem. 
Ilyen lett, vagy mindig is ilyen volt, csak eddig nem vettem észre? Vagy csak én látom annak? 

Egy barátom hetek óta fikázza a tinderen társkereső nőket. Ha kövér, az a baj, ha öreg, akkor az. Ha túl sokat ad magából, az is baj, ha túl keveset, az pláne az. A profilképeiket szinte napi rendszrességgel kiposztolja a fészbúk falára és ott ekézi őket, főleg a koruk miatt. Ez a csávó elmúlt 50, de gyereket akar. Most már érett hozzá a feje, de az asszony az ne legyen érett, hiába szép, meg művelt, mert az már nem tud szülni. Mondjuk én csak 31 vagyok, de én sem tudok. Szóval a kor-fóbiájára ez nem igazán magyarázat.
Számomra a legérthetetlenebb az egészben, hogy mekkora játszótere van. A posztja alatt a hozzászólások egytől egyig méltatják, hogy mennyire igaza van. És ráadásul milyen szellemesen fejezi ki az igazát. Hogy mennyire egyet értenek vele. 5mm átmérőjű profilképek ítélkeznek mások 8mm-es profilképe alapján. Gyönyörűbb zombik még nálam is. Mondjuk azóta ez a csávó már össze is jött valami 50es tinderes macával. 

Azért apám fala sem gyenge. Más sincs rajta, csak továbboszott fideszes meg orbános posztok. Mondjuk ha a saját szavaival kellene érvelnie a rendszer mellett, az már valószínűleg nem menne. Írásban legalábbis biztosan nem. Szóban egész meggyőzően tudja tolni a mások faszságát igazságát. Bár az írás nem az erőssége, de remek kifogásai vannak. Viszont nagyon egyetért a sablon-sorosozó konzervatív okoskodásokkal, és szeretné, ha erről mások is értesülnének. Engem mondjuk minden beszélgetésünkkor lekövérez és sosem mulasztaná el kifejezni rosszallását, amiért műanyag kajákkal és alkohollal mérgezem magam, így rombolva a saját egészségem. Meg persze a testemet, ami nyilván tökéletes, hiszen tőlük kaptam, nem is lehetne nem tökéletes, csak és kizárólag azért van olyan szar állapotban mert én basztam el.
Aztán, miután jól kiprédikálta magát, elégedetten beletesped a kedvenc karosszékébe és bekapcsolja a tévét, hogy üdvözült mosollyal az arcán fogyassza el mindennapi előregyártott-tartalom adagját. 
Emlékszem még, gyerekkoromban mennyire lázadt azok ellen az arcok ellen, akik úgy gondolkoztak, ahogy ma ő. Igaz ami igaz, a 300ezres masszázsfunkciós fotel valóban kényelmesebb, mint a kitaposott cipő meg a melósnadrág. Pedig ő mindig szívesebben hordta a melós nadrágot mint a húszmillás bmw-t. Egyszer azt is mondta nekem: bárcsak olyan gazdag lenne, hogy már ne kelljen bmw-vel járnia. Persze ugyanezt elmondhatta volna a nőügyeiről is. "Bárcsak olyan gazdag lennék, hogy ne kellene presztizsből lecserélnem az 50 éves anyádat egy legalább 10 évvel fiatalabb (és 10 körrel egyszerűbb) nőre". 

Na és Anyám... anyámról nem is beszélek inkább. Mert akármilyen rosszat is tett velem azzal, hogy erre a világra kényszerített, szeretem. Születésemtől fogva szeretem, mert kénytelen vagyok szeretni. Mert nem tudom, hogyan kell őt nem szeretni. Ha tudnám, már rég nem szeretném. 

A minap eljátszottam a gondolattal, ahogy fölszállok egy távolsági buszra és veszem elő az 5- 10- vagy 20ezrest, hogy abból vegyem meg a menetjegyemet a sofőrnél. Mondjuk nem azért, mert lusta vagy hanyag voltam előre gondoskodni a jegyről, hanem mert lerobbant az autóm és sürgősen el kell jutnom A-ból B-be. És nincs nálam más címlet. Mi több, örülök, ha hónap végén van nálam egyáltalán bármilyen címlet, ami nem üzemanyaggá konvertálódva pihen a lerobbant kocsim félig telt (vagy inkább félig üres?) tankjában.
Elképzeltem, ahogy állok a sofőrfülke előtt, nyújtom a sofőr felé a pénzt, aki csak néz rám bambán, sőt, majdhogynem kinevet, előbb a szeme üzeni, majd a szája is mondja, hogy ő ezt nem fogja elfogadni, mert nem tud visszaadni. Én meg állok ott, nem mozdulok, mert tudom, hogy igazam van, és mert más lehetőségem nincs eljutni a célomhoz, csak ez a nyomorult járat, és nem is lógni akarok, hiszen ott a kezemben a pénz, meg bennem a jó szándék: hogy ki akarom fizetni az utazásomat, nem vagyok tolvaj; akkor mi ez az indok, mi az, hogy ezt nem lehet megoldani? Közben hallani vélem mellettem s mögöttem a méltatlankodó utasok hangját, "mi lesz már", "én erre nem érek rá", "ha nem tud jegyet venni, akkor szálljon le", "haladjunk már", én pedig továbbra sem értem: már hogy ne tudnám megvenni, hiszen itt van nálam a pénz, éppen most szándékozom kifizetni, akkor miért bánnak így velem? "Gondolkodott volna előbb, miért nem vette meg előre a jegyet?!" hallom a fejemben a számonkérést, egyre értetlenebbül állok; már honnan tudtam volna előre tegnap, hogy ma defektet fogok kapni és autó helyett busszal kell majd mennem? Miért akartam volna Volánbusz jegyet venni előre, mikor 10 éve minden nap kocsival járok a dolgomra és az összes utazásra szánt pénzemet beletankoltam az autómba? "Talán kórházba siet?" szerencsére nem, "van magának gyereke?" az sincs, felelem, bár nem is tudom miért érzem kényszerét, hogy idegeneknek magyarázkodjak. "Kocsival jár minden nap", valaki felkacag "szégyellje magát", morogja megint más, "mert nincs elég dugó", meg "nem elég nagy a szmog a városban, még maga is rásegít" hallom egyre távolabbról, a karomon érzem: valaki finoman letessékel a buszról, az ajtó bezárul, én pedig ott maradok a diszkrét fekete füstfelhőben, amit a 622-es járat hagyott hátra nekem. Állok a megállóban döbbenten és csalódottan, és egyre azon jár az agyam, hogy minek? 

Minek tegyek én bárkinek is szívességet ezen a világon? Minek legyek bárkire is tekintettel? Minek akarjak becsületesen élni és minek akarjak én bárkihez is alkalmazkodni? Hiszen rám sincs tekintettel senki! 
Vannak bizonyos normák, íratlan törvények, amelyek szerint élnünk kellene, de mi értelme ezeknek a normáknak, ha mindenki csak a kibúvót keresi alóluk?
Nekem nincs gyerekem, nem lehet és már nem is akarok. Gyerektelenként én eltaposható vagyok. Nekem nincs jogom sietni, bajba kerülni, pláne nincs jogom mások jóindulatára számítani. Miért van az, hogy a gyerek az mindenre mentség? Hiszen én is gyerek vagyok, valakinek a gyereke. Van két dolgos kezem - hiszen nem épp ezért szültek erre a világra? Nem pont ezért a két munkás kézért támogatja a családokat a mindenkori kormány? Hogy felnőve legyen, aki majd tolja a megrakott szekeret? Itt vagyok, tolom azt a kurva szekeret, mégis minden áldott nap azzal kell szembesüljek, hogy felnőve az én életem nem ér már annyit sem, mint amennyit gyerekként ért. Hiába dolgozom, termelem a GDP-t vagy építem a szocializmust, ez senkit nem érdekel. Senkit nem érdekel a nyomorom; hogy hová vagy miért sietek, hogyan kerültem bajba vagy hogy miért vagyok kénytelen autó helyett busszal menni. Csak egy vádolható, üldözhető, megalázandó elem vagyok a társadalom szemében - mert egészséges vagyok, munkaképes vagyok, nem vagyok árva, nincs haldokló szerettem - de legfőképp gyermektelen vagyok. A legfőbb bűnöm mind közül a gyerektelenség - pedig még csak nem is én akartam így. Nincs elég nyomorom, ezért nem vagyok méltó az emberségre. Együttérzésre. Megértésre. 

Akkor miért is kéne nekem tekintettel lenni például a klímaváltozásra? Miért ne szarjam le, hogy az én autóm is hozzájárul a környezetszennyezéshez, ami szépen lassan ki fogja nyírni az egész emberiséget - vagyis azoknak az embereknek az unokáit és dédunokáit, akik a 622-es járaton terpeszkedve magasról szarnak az én fejemre?
Ugyan mi a fasznak akarnám én szelektíven gyűjteni a szemetet? Miért ne törődjek csak a saját pillanatnyi jólétemmel, élvezetemmel? Miért ne legyek önző, hm? Hiszen nincs kölyköm, aki miatt aggódnom kellene, hogy lesz-e még Föld ahol felnő, meg hogy majd megbetegszik a szmog miatt.
Értem sem aggódik senki, nekem nem segít senki, akkor engem mit érdekeljen a más beteg rokona vagy gyereke? 
Egyszerűen nem értem. Az emberek összefognak, ha egy szerencsétlen, nyáladzó fogyatékos félművelt anyjának "véletlenül" leég a háza. Segítenek, ha két tanulatlan nyomorult meztelen padlóra szült 6 gyerekét kell etetni. Ha valaki a bőrszíne, társadalmi helyzete vagy nemi identitása miatt vélt vagy valósan hátrányos megkülönböztetésben részesül. De elfordulnak és nem segítenek, ha egy közülük való útbaigazítást kér. Vagy megkérdezi a pontos időt. Esetleg egy tízezrest szeretne kisebb címletre felváltani, hogy el tudjon menni munkába azzal a kurva távolsági busszal. Vagy talán csak beszélgetni szeretne kicsit; adni egy utolsó esélyt, hogy valaki meggyőzze: mégse legyen öngyilkos. Mert kurvára egyedül van ebben a baszott nagy és rideg világban.
Álságosság ez az egész rohadt kurva élet. 

Az utóbbi időben gyakran elképzelem, mi történne, ha végül tényleg fölszállnék arra a bizonyos vonatra ami kimenekítene a jelenlegi életemből.

Régebben általában arra gondoltam, hogy velem mi történne akkor. Hogyan zajlana a szökésem? Hova mennék? Hogyan alakítanám ki az új életemet? 
Úgy 18-19 éves korom körül vizionáltam ezt először. Akkor nem mentem messzire - még képzeletben sem - : úgy képzeltem, hogy leköltözöm Debrecenbe, de anélkül, hogy bárkinek szólnék róla, hová készülök. Így visszagondolva, akkor nem is igazán akartam elszökni. Inkább olyan leányos hiszti volt ez: úgy éreztem, hogy Ember nem figyel rám eléggé, apám és anyám nem értenek meg, barátból kevés volt, haverból meg sok; szóval a klasszikus tinédzserkori lázadás a világ ellen. De ha őszinte vagyok, nem akartam igazán elmenekülni - valószínűleg ezért nem is mentem volna olyan messzire, hanem éppen csak annyira, hogy egy kis energiával azért megtaláljon az, aki meg akar találni. 
Azt hiszem, akkoriban inkább az volt kérdéses számomra, hogy akit szeretném, hogy megtaláljon, vajon ő is ezt akarná-e? Áldozna-e energiát a keresésemre? Utánam jönne? Megpróbálna-e visszarángatni a régi életembe? Az egész inkább csak a méricskélésről szólt: tudni vágytam az emberek irántam érzett szeretetének a mértékét. Mivel az érzéseim akkoriban gyakorta megcsaltak, ezért akkor szembesültem vele életemben először, hogy nem elég csak rájuk hagyatkozni. Módszert kerestem, hogyan válthatnám a lágy érzéseket szilárd tényekre, amikre támaszkodni lehet. Egyszerűen szerettem volna eligazodni abban, hogy hol kezdődik az objektív valóság, és hol ér véget az én szubjektív (és meglehetősen szentimentális) értékítéletem. 
Persze ez akkoriban nem tudatosult bennem ennyire. Inkább úgy volt meg a fejemben, mint egy klasszikus lányregény: lelki vívódás, hősnő balra el, hős nagy lendülettel utána, aztán vajúdás a szerelem mibenlétéről úgy három napig - fűszerezve némi kisstílű konfliktussal és vagy romantikával (pl. egy erőszakos új szerető személyében) - aztán szerencsés fordulat, és végül boldogan élnek, amíg meg nem halnak. 
Nem akartam én igazán elszökni, inkább csak a tudatra vágytam, hogy ha mégis megtenném, lenne azért, aki utánam jönne. 

Így 12 év elteltével csak még jobban megerősödött bennem a vágy, hogy vonatra szálljak - de azt hiszem, most már egy egészen más vonatra szállnék, mint akkor. 
Jelenleg nem gondolkozom azon, hogy velem mi történik majd azután, hogy leszállok azon a bizonyos végállomáson. Nincs semmilyen képem arról, hogy hol vagy miből fogok élni, hogyan telnek majd a hétköznapjaim, kik vesznek majd körül - szóval hogyan építek fel egy új életet. Ez sokkal élesebben megvolt a leánykori álmodozásaimban - mostanra ennek nyoma sincs. 
Sokkal többször gondolok arra, hogy az itt maradottak mit csinálnak majd a hiányomban. 
Az meg sem fordul a fejemben, hogy bárki utánam jönne, vagy utánam akarna jönni. De ha őszinte vagyok erre nem is vágyom. Csak bonyolíaná az amúgy sem egyszerű dolgokat...
Ahogy magam elé képzelem a helyzetet, egy bírósági tárgyalást látok, ahol egy haláleset körülményeit próbálják tisztázni az érintettek bevonásával. 
Látom magam előtt, ahogyan egyenként kihallgatják a családtagjaimat. Embert, Anyámat, a Hugomat, Apámat. A kollégáimat, barátaimat. Hallani vélem a vallomásukat. A hangjukban nyoma sincs érzelemnek, arcuk közömbös. Néhányan a vállukat vonogatják, vagy tanácstalanul felvonják a szemöldöküket. "Nem említette, hogy ilyesmire készülne." "Fogalmam sincs, miért és hová mehetett." "Csak betelefonált, hogy betegszabadságra megy."
De mind közül, akit a legélesebben hallok, és az egetlen, akinek átfut valami érzelem - az őszinte értetlenség - az arcán, az a pszichológusom. Szinte érzem a vívódását, a tehetetlenségét: hogy vajon elrontott-e valamit? Közbeléphetett volna? Valamit nem vett észre, amit kellett volna? 

Általában itt ér véget a képzselgésem. 
Ahogy így leírtam, most visszaolvasva olyan, mintha öngyilkosságra készülnék, vagy arra vágynék - pedig a fejemben ez nem így hangzik. Inkább eltűnési ügy, és nem gyilkosság - hacsak nem az eddig domináló énem egyfajta rituális legyilkolása, eltűntetése. 
Karaktergyilkosság talán?...

Úgy kiüvölteném a fájdalmamat a világba, de nem lehet. Tudom, hogy nem lenne semmi értelme. Kiírhatnék FB-ra valami érzelmes pársorost, hogy mennyire csalódtam az emberekben, és hogy jaj én szegény, nekem már nincsenek barátaim. Hiába tettem ki a szívem ezüst tálcán az asztalra. Hiába adtam magamból éveken át. Csak az lenne a vége, hogy kapnék pár lájkot, talán egy-két okoskodó hozzászólást - olyanoktól, akik amúgy is csak FB-on állnak szóba velem - , de akiknek igazából szól az üzenet, mélyen hallgatnának. Fele azért, mert észre sem venné amit kiírtam, mert még a hírfolyamában sem vagyok benne, a másik fele meg azért, hogy "bölcsebb" maradjon. Bölcsebb nálam. Mint mindig. Nálam mindig mindenki bölcsebb. 

Mert én indulatból reagálok. Mert 10 év után eljutottam oda, hogy már nem számít, megsértek-e valakit az érzéseimmel. Már nem gondolkozom azon, hogy "Hogy merészelek én bárkit is megsérteni az érzéseimmel?" 
10 éven keresztül etettem embereket a lelkemből. Darabkákat adtam nekik magamból minden alkalommal mikor vendégül láttam őket az otthonomban. Vagy szívességet tettem nekik. Elfuvaroztam a seggüket valahova jófejségből. Meghívtam őket a szüleim telkére. 

És tudod, mi a legszörnyűbb? Beismerni, hogy anyámnak volt igaza. Aki évek óta károgott a hátam mögött azzal a kurva penge emberismeretével és mondogatta, hogy szar emberek vesznek körül. És én ennek ellenére is mindig szembe mentem vele és védtem ezeket a szar embereket, akiket annyi éven át a barátomnak hittem. 
És Anyámból is elegem van. Nem bírok már a társaságában lenni. Nem bírok egy légtérben lenni vele. Mert nem akarom hallgatni az állandó okoskodását. Az "én megmondtam"-ját. De azt se bírom, ha csak hallgat és néz, mert az még rosszabb, mintha szólna. Ahogy szánakozva nézi a hülyébbik gyerekét. 

Mert ez van. Kettőnk  közül én vagyok a szánalmasabbik testvér. A kövér. A lapátfogú. A vázlat a nagy mű előtt, aki a Hugom. És nem a hugomtól sajnálom a szépségét vagy a fiatalságát. Az fáj, hogy én miért csak olyan kicsit kaphattam a jóból? Nekem miért csak egyetlen jó év jutott az elmúlt 31-ből?

Hónapok óta nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék valamilyen formában a halálra. Vagy félelemmel egy esetleges hosszú agóniától, vagy vágyakozással a gyors elmúlásra. 
Úgy érzem, az életem lejtőre került. Az elmúlt másfél évben elvesztettem szinte az összes barátomat (vagy barátomnak hitt embert), és őszintén nem értem, hogy miért? Mindent ugyanúgy csináltam, mint előtte. Mindenkit szeretettel fogadtam. Ha valakiről negatív véleményem volt, azt vállaltam az illető előtt is, a szemébe nézve. Az egyetlen dolog, ami megváltozott, hogy nagyobb házban élek. Szebb helyen. És gyűlölök erre gondolni, de anyámnak talán igaza van, és mindenki irigy. Mert 

Hétfőn újra elmentem a pszichológus nénihez, több mint 2 év szünet után. Emlékeim szerint mikor legutóbb nála jártam (2016 január) szarabb állapotban voltam, mint most, ő viszont másképp értékelte. Azt mondja úgy látja, jelenleg egy elég depresszív állapotban vagyok. Kapásból rávágtam, hogy nem érzem magam depressziósnak, de pár dologban tényleg igaza van. Például abban, hogy kurvára magányos vagyok: egyetlen társam esténként a borosüveg, meg a két kutyám.

Ma Ember rám írt, úgy 1-2 órával ezelőtt a faszbúkon. Csak úgy megkérdezte, hogy mit csinálok éppen. Rögtön az jutott eszembe, hogy biztos azért, mert megnézte a buzi kis mobilos appján az itthoni kamerák képét és látta, hogy mekkora gödröt ásott a kisebbik kutya a kertjében. Kötve hiszem, hogy valóban a hogylétem érdekelte volna. Még egy pillanatra össze is szorult a torkom és úgy éreztem, sírni fogok. Ott jópofizott velem a messengeren nekem meg egyre csak az járt a fejemben, hogy: úristen, ki ez az ember? Ki ez a vadidegen, aki itt haverkodik velem? És mit akar MÉG tőlem? 

"Egyedül maradtam, ne kérj belőlem már többet..."

Arra gondoltam, bárcsak lenne erőm meg bátorságom fölhívni és ordítani vele. Bőgve beleüvölteni a telefonba, hogy takarodjon el végleg az életemből és hagyjon a maradék méltóságomban meghalni. Elmondani, hogy mennyire gyűlölöm őt azért, amivé tett. És persze magamat, amivé váltam, mert mellette maradtam. De legeslegjobban azért  gyűlölöm, amiért magamra hagyott. Hogy akármennyire szerettem, felemeltem, még az sem volt elég ahhoz, hogy életben tartsam a szerelmet.

Egy halott szerelem kiszáradt tetemében tengődöm egyedül, félpucéran, reszketve. Körülöttem hideg és sötét. Korhadt fák, férgek, halott állatok. Ha legalább bűz lenne, de már az sincs. Ennek a tetemnek már szaga sincs, olyan régen elpusztult. Tépett, száraz húscafatok a korhadó csontokon. Ilyennek látom most az életemet.

Ki kell írnom magamból, mert érzem, hogy beteggé tesz. Napok óta nem alszom jól. Talán részben emiatt is.  Megébredek az éjszaka közepén, hogy szabálytalanul lélegzem: nem kapok levegőt, fulldoklom, és percek kellenek, mire a légzésem rendje helyreáll. Aztán visszaalszom, órákkal később megint megébredek - ekkor már reggel van, akár fel is kelhetnék, de többre nem futja az erőmből, minthogy ránézek az órára és nyugtázom rajta az időt. Siet 10 percet. A másik 20-at. Aztán a bal oldalamra fordulok és visszaalszom. Álmodok tovább. Néha csak 20-30 percig, de olyan mélyre süllyedek vissza, hogy a következő ébredésnél alig bírok kimászni belőle. Kinyitom a szemem, de nem áll össze a világ. Szemcsés, szürke és szellemképes az egész szoba. Bánt a fény. Ilyenkor a mellkasomban megjelenik az a szorító érzés és szívem szerint a fejemre húzám a takarót. Ha becsukom a szemem, kevésbé félek.
Nem akarok felkelni. Félelmetesen nehéz. Legszívesebben egész nap ágyban lennék inkább, és csak videókat nézegetnék az interneten. Vagy aludnék - ha nem álmodnék mindig valami nyomorúságot magamról. A meddőségemről. Vagy az egészségem törékenységéről. A halálfélelmeimről. Vagy mostanában arról, hogyan bántanak és aláznak szarrá az úgynevezett "barátaim".
Egyszer-egyszer sikerül valami jót is álmodni, az persze boldoggá tesz, de abból meg éppen azért nem jó fölkelni: mert az álomban boldog voltam, éberen meg nem vagyok az. Olyankor rámüvölt a valóság, hogy amit álmomban kisbabának hittem a pocakomban, az valójában csak zsír. Sok zsír. 

Szívem szerint ki se mozdulnék a lakásból. De nemhogy a lakásból, a dolgozószobámból. A legszívesebben még az alvóhelyemet is átköltöztetném az itteni kanapéra, ha nem aggódnék azon, hogy Ember mit fog gondolni. Kulcsra zárnám az ajtót, hogy senki se ki se be. 
Ez a szoba úgy lett berendezve, mint egy lányszoba. Kár, hogy nem tudom megmutatni. Van egy hosszú íróasztal a gépnek, két monitor, egér, billentyűzet, aztán két könyvespolc, L alakban, egy kis iratszekrény, a tetején kusza összevisszaság, és a kanapém tele plüssállattal. Itt újra "lány"-nak érzem magam. A szó mindenféle értelmében. Mint kamaszkoromban, amikor még nem volt eldöntve, hogy nem szaporodhatok. Amikor az ivarszerveim még tényleg segítettek eligazodni abban, hogy hol lesz majd a helyem a fajfenntartásban. Kár, hogy felnőtt koromra besztrájkoltak. 

Itt biztonságban vagyok. A félelmeimtől, a boldogtalanságomtól és a többi embertől, akik fájdalmat okoznak nekem. 
Így vagy úgy, de mindig ez a műsor vége: megszeretek valakit, közel engedem magamhoz, etetem belőlem, és amikor már azt hinném, hogy barátommá szelidítettem, nagyot rúg belém és elhagy. Így van ez mindig. Mert túlértékelem az emberi kapcsolataimat. Meg kéne tanulnom végre, hogy az emberekkel kötött szövetségek felszínesek, és mindig valamilyen érdek mentén mozognak. Emberrel nem lehet igazi, tartós barátságot kötni, mert így vagy úgy, de a vége úgyis mindig az lesz, hogy bántani fog. Embert nem lehet szelidíteni. Legközelebb ezt varratom magamra, talán akkor megtanulom egy életre. 

Tény, hogy amióta elmúltam 30, már nem annyira hagyom a sérelmeimet szó nélkül. Mondhatnánk, hogy "kinyílt a csipám", de ezt rajtam kívül senki nem értékeli. Mert ott helyben és azonnal kimondom, ha valami nem tetszik. Üvöltök, ha fáj. Senkit nem érdekel, hogy nekem ettől jobb, hogy talán csak ez segít, hogy ne rákosodjon el a lelkem. Nem. A többiek szemében ettől csak nyersebb leszek. Önző. Bunkó. De semmiképpen nem őszinte.
Vicces, hogy azért mondanak le rólam "barátok", mert próbálok túlélni. Mert nem akarok mások viselkedése miatt lelkibeteggé válni. Mert 30 fölött úgy döntöttem: én azért mégiscsak fontosabb vagyok magamnak, mint mások. Vagy legalábbis jó lenne eszerint eljárni, ha nem akarok idő előtt lerokkanni lelkileg. 

De nem megy, mert még ilyenkor is ott van bennem az a kurva önvád. Hogy biztos én rontottam el valamit. Hogy okkal hagy el mindenki. Mert én méltatlan vagyok a mások szeretetére. Mert tényleg bunkó vagyok, önző és nyers. Még akkor is, ha legbelül másképp érzem. 
Naponta többször lejátszok magamban fiktív beszélgetéseket az ilyen "barátokkal". Hogy átéljem: a valóságban vajon hogy zajlana, ha jól rájuk zúdítanám a haragomat azon sérelmek miatt, amiket ők okoztak nekem. Mit mondanék én? Milyen szavakat használnék, hogyan fogalmaznék? És mit felelnének ők? Milyen érvekkel jönnének? Meg tudnám-e védeni magam? Kijöhetnék-e győztesen a csatából? 
Mintha a barátságunk egy háború lenne, a párbeszéd pedig a csatatér. A szavak fegyverek. (Na ez tényleg kibaszottul klisés...) De akkor is ezt érzem: mintha állandóan küzdenem kéne a kapcsolataimmal. Eddig azt hittem, értük harcolok, most már inkább érzem úgy, hogy ellenük. Hogy vannak ők, mind, ellenem, meg vagyok én egyedül. Folyamatosan stratégaként kell gondolkodnom, ha nem akarom, hogy én jöjjek ki vesztesként, megalázottan ezekből a szituációkból - és ezt már nem bírom. Komolyan ez a barátság?... Erről kéne, hogy szóljon?... Hogy folytonos harckészültségben legyek, arra számítva, hogy előbb-utóbb úgyis megbánt valamelyik, és akkor majd védekeznem kell? 
Ha ez így van, akkor inkább leszek magányos. Nincs nekem szükségem ilyen teherre. Mert kurvanehéz a védőpajzs. Amit akkor is hurcolnom kell, ha épp béke van. Mert sosem tudhatom, mikor lesz rá szükségem... 

Minek az embernek barát? Csak arra "jók", hogy megbántsanak, a lelkedbe tapossanak, átverjenek, lehúzzanak. Megtippelni sem tudom, hogy az évek alatt hány embert hittem és neveztem barátomnak, de egy kezemen meg tudom számolni, hogy mára hányan maradtak. És az a legszarabb érzés, ami mostanában majd szétfeszít (és milyen igazságtalan, hogy engem marcangol, az én életemet rövidíti és nem az övéket), hogy olyan szívesen kiosztanám a legtöbb egykori "barátomat", de nem tudom megtenni. Félelemből, lustaságból, kényelemből. Nincs merszem felhívni őket és beolvasni nekik, helyette itt vajúdok ezen a nyomorult blogon - már megint. De így sem tudok megszabadulni a sok csalódástól, amit annó okoztak, és a keserűségtől, ami azóta teljesen átáztatta a lelkemet. 

Olyan sok emberről hittem többet. Pontosabban a kapcsolatunkról gondoltam többet. Fölállítottam a lelkemben egy hatalmas polcrendszert, ami tele volt kapcsolatokkal, és mindegyiket szép masnis dobozban jó magasra raktam. Aztán időről időre néhány "doboz" mindig egyre lejjebb került míg végül arra ocsúdtam, hogy az alsóbb polcokról teljesen eltűntek. És nem én dobtam ki őket... Hanem lába kélt a dobozoknak. Eloldalogtak. Szép csendben kisunnyogtak az életemből.

Azt nem értem, hogy miért nem lehet őszintének lenni? Összesen 3 olyan barátom van, aki tud vagy mer velem őszinte lenni és akár a picsába is elküldeni, ha úgy érzi, az szükséges. Ezeket az embereket becsülöm és szeretem akkor is, ha nem mindenben értünk egyet, nem mindent látunk egyformán és időnként meg is bántjuk egymást. Két idősebb és egy relative fiatal kötelék. De a többiek? Mostanában évente jönnek-mennek. Én mindenkit szeretettel befogadok az életembe, meghívom magamhoz, vendégül látom, a szívemet kisütve feltálalom neki, hogy: tessék, tiéd, egyed-vigyed. De a legtöbbjüktől még csak egy gesztust sem kaptam vissza és nem tudom, miért.

Eleinte sokat rágódtam rajta, hogy mit csináltam rosszul? Mit mondtam rosszul? Mivel bántottam meg, hogyan tehetném jóvá? Úgy véltem, a hiba biztosan bennem van és készenálltam vezekelni is, ha azzal megmenthetem a kapcsolatot. De a legtöbbjük még az esélyt sem adta meg, hogy egyáltalán az kiderüljön, vajon tényleg én rontottam el, vagy csak egyszerűen nem passzoltunk? Én kész lettem volna bocsánatot kérni, vagy személyeskedés nélküli, érvekkel vívott vitába szállni hogy megmentsem a barátságot, de ők ennek még csak a lehetőségét sem adták meg.

A sokadik ilyennél már forrt bennem a düh, és talán át is estem a ló túloldalára. De egyszerűen már nem tudtam mit kezdeni ennyi hátrahagyott keserűséggel; ezt a forró kását egyszerűen muszáj voltam kiönteni, különben halálra égetett volna. Ebből aztán az lett, hogy ha egy ember eltűnt valamiért az életemből, elkezdtem haraggal gondolni rá. Ha kérdeztek róla, ha nem, én mindig csak lenézően nyilatkoztam azokról akik valaha kisebb vagy nagyobb csalódást okoztak nekem. "Kinyalhatja-bekaphatja. Én mindent megtettem, ő semmit. Rossz ember, benne van a hiba". 

Összezavarodtam. Ott van bennem még mindig a kétely, hogy én vagyok a hibás. Nem vagyok elég szép, elég jó, elég szerethető - hiába csinálok bármit. Mint az oviban vagy az iskolában gyerekkoromban. Hiába csináltam meg valamit a legjobb tudásom szerint, az sosem tudott annyira szép meg jó lenni, mint a Szandikáé, a Zsófikáé, vagy a Szilvikéé. És nem azért, mert ők annyival szebbet vagy jobbat csináltak, mint én. Ma már tudom, hogy nem. Hanem azért, mert ők voltak a tanítónők kedvencei én meg nem.
Mit tanultam meg az iskolában? Azt, hogy nem éri meg küzdeni. Nem éri meg jól csinálni, mert úgysem ez alapján osztályoznak. 

Azt hittem, a barátságok nem ilyenek. Hogy ha én kivágok és odaadok magamból egy jó nagy szeletet annak, akit szeretek és akit a lelkembe fogadtam, akkor azt megbecsülik és viszonozzák. De 30 év alatt alig kaptam vissza valamit. Csak azt, hogy én vagyok a rossz. A hisztis. A rugalmatlan. A nagyszájú. 

Én bizalommal fogadtam mindenkit, az első pillanattól, de az elmúlt kb. 5-10 évben csak arcon csapást kaptam. Régi és új barátoktól egyformán. 

Annyira szeretném kitépni a szívemből ezt a kínzó vágyat ami mindig arra ingerel, hogy a kudarcok után is menjek ezek után az emberek után, mint egy szerencsétlen, férges, rühös, nyomorult kiskutya, akit kidobtak egy autóból és még azt hiszi, van helye ott ahonnan elzavarták. Ahelyett, hogy az arcukba vágnám, hogy milyen szar alaknak tartom őket, végül mindig én megyek le kutyába. Én szervezem a következő bulit. Napokig készülök, pucolom a lakást, sütöm az ételeket, hogy jól érezzék magukat a lelkemben, ahová vendégül hívom őket - és ami úgy látszik, soha nem tud elég jó hely lenni nekik. 
Olyan ez, mint egy reménytelen szerelem. Egyszerre gondolok rájuk gyűlölettel és szeretettel, és igazából pont ez a kettősség az, ami megfojt. Majd belehalok, hogy még felhívni sem képesek, hogy megkérdezzék: jól vagyok, élek-e még, de ahelyett, hogy száműzném őket még a tudatomból is, a végén én vagyok az, aki felhívom őket és érdeklődöm a hogylétük felől.  

Bárcsak ki tudnám gyilkolni a szeretetet a lelkemből. Sokkal könnyebben és boldogabban viselném a magányt. Nem érezném ilyen szánalmas szardarabnak magam, akit mindenki csak elhagy. Bárcsak tudnék örülni az egyedüllétnek! Bárcsak nem a baráti beszélgetések tennének boldoggá, hanem éppen az, ha napokig nem kell szólni senkihez. Bárcsak ne lennék barátságfüggő. Mennyivel könnyebb lenne elviselni ezt a nyomorult életemet... 

Élénken él az emlékezetemben egy kép, úgy 8-10 évvel ezelőttről. Otthon voltunk a szülői házban, ott volt anyám, a húgom, Ember, talán apám is, és még élt szegény Nagyanyám is. Emlékszem, anyám kifogyott ruháiból válogattam magamnak, mikor végre találtam egy kedvemre való darabot. Könnyű, muszlin-szerű anyagból készült csupaszín nyári ruhácska volt, nyakbakötős V alakú dekokltázzsal, mell alatti húzással és térdig érő, fodros szoknyarésszel. Az első gondolatom persze az volt, hogy úgyse jön föl a dagadt testemre. Mintha tudat alatt azt gondoltam volna, hogy ami szép, az nem való ilyen rút és elhízott testre, mint amilyen az enyém, ennélfogva by default nem is lehet jó rám. Végül mégiscsak felpróbáltam, és legnagyobb meglepetésemre jól állt. Ahogy a tükör előtt forgolódtam, belém bújt a kisördög. Kidüllesztettem amúgy sem kis pocakomat s máris 6 hónapos terhes kismama lett belőlem. Emlékszem, mosolyogtam. Kívül is, belül is. Szépnek láttam és éreztem magam kismamaként, és még boldogabb lettem volna, ha ehhez csalnom se kellett volna. Annyira elöntött a boldogság, hogy úgy éreztem, ezt azonnal meg kell osztanom a többiekkel is. 
Odaballagtam a lépcsőhöz és sziszegtem nekik, hogy figyeljenek.
Először szemből, behúzott hassal mutattam meg magam, amire elismerő "naaa" , "ugye mondtam, hogy jó lesz", és fülig szaladó mosoly volt a válasz. Majd ennek a hullámnak felülve oldalra fordultam és ismét kinyomtam a pocakomat - ahogy az előbb egyedül, a tükör előtt 
Soha nem felejtem el azt a reakciót, amit kaptam. Az összeszaladó szemöldöküket. Lebiggyedt ajkaikat. Kikerekedett szemmel rosszalló tekintetüket. A "jaaaj" koncertet.
Anyám mondta: úristen, ugye még nem?!
Apám mondta: jaj, a hülye gyermek... 
Ember kínosan mosolygott, azt sem tudta, hová nézzen, csak a szemembe ne kelljen... Talán mert nem akarta kimondva is vállalni, amit akkor gondolt. 
Talán még a nagyanyám szájából is elhangzott, egy "ugye nem vagy terhes?"
A sort, aki kezdte, anyám zárta: "ne legyél hülye, még fiatal vagy, és én sem akarok még nagymama lenni". 

Tényleg ilyen szörnyű kismama lettem volna? Tényleg ezt a reakciót érdemeltem?
De mi volt a baj? Csúnya voltam? Buta? Nem kismamának való? Éretlenebb, mint ők, amikor engem vállaltak? Vagy egyszerűen csak önző volt akkor mind, aki a konyhában állt és véleményt formált rólam, meg az üzenetemről? 

Ember nem akart gyereket, akkor még biztosan nem. Hogy most őszintén akar-e, nem tudom.... Hiszen mi változott pár év alatt? Nagyobb lakásban lakunk, ami ugyanúgy nem a miénk? Lett egy autónk, amit összetört? Van egy kutyánk, akit utál, és csak azért tűr meg, mert én szerettem volna, hogy legyen? Még annyit sem vagyunk együtt, mint amennyit akkor voltunk, mert a mély problémák és a viták elől külföldre menekült dolgozni?

Anyám továbbra is jobb nő nálam, 20 év plusszal és 20 kiló mínusszal. Még mindig több férfi akarja megbaszni egyetlen este alatt, mint engem bármikor, egész életemben.
Most már megérett a nagymamaságra? Most, hogy többet bulizik, mint valaha? Most vajon több kedve volna ringatni az unokáját, két Morrisons-os party között? Most már vajon elhiszi-e, hogy szülés után nem passzolnám le neki a kölykömet azzal az indokkal, hogy én még "élni" akarok? Hogy nem akarnám elvenni tőle a második fiatalkorát is, ahogy az elsőt sem akartam soha elvenni, de arról még nem én dönthettem? 

Apám az eljegyzésünkkor kijelentette, hogy akkor most már várja az unokát. És egy évvel korábban miért nem várta? Mitől lett alkalmasabb a gazdasági helyzet egyetlen év alatt?

Az a pillanat az agyamba égett. Senki nem akarta, hogy anya legyek rajtam kívül. Se Ember, se anyám, se apám, se a nagyanyám. Akik számomra a legfontosabbak voltak abban a kérdésben, mind ellenem vallottak. 
És én azt gondoltam: ki vagyok én, hogy kicsesszek a szeretteimmel a saját önző érdekemben? 

Akkor még elhittem, hogy egyszer majd én is dönthetek a saját életem alakulását illetően. Csak azt nem vettem számításba, hogy inzulinrezisztens leszek, meg PCO-s, meg hogy teljesen fölborul a hormonháztartásom.
Évekig hallgattam, hogy ráérsz még, ne legyen, korai még... Most meg azt hallgatom, hogy miért nem megyek el orvoshoz, miért nem próbálkozunk meg a beültetéssel, és az örökbefogadáson gondolkoztam-e már. 

HÁT BASSZA MEG A KURVA VILÁG, ÉS BENNE MINDENKI! 
Mi van, ha így már nem akarom?! Ha én megalázónak érzem a meddőségemet?! Ha ennek már nem akarom kitenni magamat?! Erről sem dönthetek?! Mint ahogy akkor sem dönthettem?!

Tele van a kurva internet abortuszos posztokkal. Névvel, névtelenül. Mindenki hányja ki magából, hogy "hát, ő bizony elvetette és megbánta", vagy "nem vetette el és nem bánta meg", vagy éppen "neki bizony azt mondták, hogy nem lehet gyereke és mégis teherbe esett, aztán mehetett abortuszra..."
Én nem haragszom ezekre az emberekre, nem is ismerem őket, nincs jogom pálcát törni az életük, a döntéseik felett. DE! Igenis, bevallom, kibaszottul és undorító módon irigy vagyok rájuk, mert dönthettek! Én nem tehetem, mert helyettem már döntöttek mások: Anyám, Apám, Emberem, az isten, mindenki, csak én nem!
És tudom, igen, tudom, hogy több sebből vérzik az érvelésem. Mert persze ott van a lombik, és hogy nem akarom, az is lehet az én döntésem... 
De amit senki nem ért, hogy még ha el is mennék, és kivizsgálnának, akkor sem biztos, hogy valaha átélhetném azt az élményt, hogy nő bennem valami, valaki... 

Egyedül talán a cserbenhagyott apukákkal tudok együtt érezni. Akik nem írnak posztot a témában, akiknek a véleményére senki nem kíváncsi. Akik akarták volna a gyereket, de a gyerekük anyja döntött helyettük. Egyedül talán ők értenék meg és éreznék át az érzést, amit én érzek: hogy nem dönthettek.  

Az életem egy roncs és meggyőződésem, hogy ez nem lenne így, ha szültem volna akkor. Ha egyáltalán teherbe tudtam volna esni akkor. Annyian írják, hogy fogamzásgátló meg gumi mellett véletlenül teherbe estek. Én annyira szerettem volna véletlenül teherbe esni! Hát még most mennyire szeretnék! De nem hiszek már az ilyen csodákban. 

- Renka néni! – kérdezte Bogica. – Ki vagy te nekem?
Renka letört egy darabot a banánjából és a kíváncsi kisbölcsész szájába adta.
- A nagynénéd, szívem.
- És ki vagyok én neked?
- Az unokahúgom.
A kislány elmélyülten majszolt, mint aki nem csak a gyümölcsöt, de az információt is emészteni próbálja, majd tovább faggatózott.
- Mi az, hogy nagynéni?
- Azt jelenti, hogy anyukád a testvérem.
Bogica csodálkozva meredt rá, a szeme csak úgy csillogott. Renka mosolygott és közelebb hajolt hozzá, hogy arcának szelíd érintésével tekintetét a játszótér túloldalára irányítsa, ahol édesanyja épp a testvéreivel játszott.
- Látod? Pont úgy, mint neked a Danika meg a Kornél.
- Ó – ámult Bogica –, akkor anyu és apu is testvérek?
Renka jóízűt kacagott.
- Nem kicsim, dehogy. Ezt meg miből gondoltad?
- Hát abból, hogy egy szobában alszanak.
Megsimogatta a kislány haját.
- Nem szívem, ők nem testvérek, hanem házaspár. 
Egy pillanatra elgondolkodott, aztán javította magát: 
- Vagyis, inkább szerelmespár.
- Mint te meg a Tamás? – vágta rá Bogica.
Férje nevét hallva érezte, ahogy mellkasát elönti a melegség, de ugyanakkor valami más is; valami szúrós, fojtó keserűség, ami a torkán felkúszva egy pillanatra meg is dermesztette.
- Igen, valahogy úgy. Tudod… amikor egy lány meg egy fiú szereti egymást – kezdte bizonytalanul, majd el is elhallgatott. Ajkát beharapta, mintha egy szomorú történet végét próbálná elharapni. 
- Mi van akkor, mi van akkor? – nyaggatta a kislány kíváncsiságtól ingerelve. 
Szíve szerint néma maradt volna, ugyanakkor csalódást sem akart okozni az unokahúgának, így hát mély levegőt vett és folytatta a mesét:
- Ha egy fiú meg egy lány szereti egymást, összeköltöznek, hogy egy szobában lakjanak, mint anyukád és apukád. Aztán, ha még annál is jobban szeretik egymást, elhatározzák, hogy szülők lesznek. És ha olyan szerencsések, mint a te szüleid, akkor annyira szép gyerekeik lesznek, mint te meg a testvéreid.
Bogica lassan bólogatni kezdett: 
- Aha, azt hiszem, értem már. 
Oldalra nézett: az anyját figyelte, ahogyan a testvéreivel játszik a park túloldalán. Renka már azt hitte, érdeklődése ennyiben ki is merült, mire a kicsi hirtelen ismét felé fordult, s akár egy kést, úgy szegezte neki a világ legélesebb kérdését:
- És a te gyerekeid hol vannak?
Gyilkos erő ütötte szíven. Úgy érezte, bele is hal – s mint egy lelőtt madárka, fejest zuhant saját lelkének mérhetetlenül mély, haraggal és fájdalommal telt kútjába. 
Gyűlölte az egész világot. 
Rokont, barátot, idegent. A tapintatlan kíváncsiságot. A sajnálatot mások szemében. A szánalmukat, melyet kéretlen tarisznyaként a hátára kötöttek. 
Gyűlölte a kudarcba fulladt próbálkozásokat. A csempeszobát a klinikán és a lombikos brosúrákat a váróban. Az orvost, aki úgy közölte a diagnózist, mintha nem is jelentene semmit. 
A kis- és nagymamákat. A kész családokat. Saját boldogtalanságát, ahogy ráüvölt a játszótereken.
Gyűlölte az istent, aki elvette tőle az anyaságot, s bár szégyellte, néha a húgát is, amiért ő háromszor is átélhette.
De legjobban saját magát gyűlölte. 
A bűntudat, akár egy izzó seb, olyankor gyötörte leginkább, ha a párjára gondolt. Minden nap úgy kelt és úgy feküdt, hogy tudta: történetük a folytatás reménye nélkül íródik majd ki a lét nagyregényéből – miatta, mert nem adhat életet. Nem ajándékozhatja meg ezzel a csodával azt, akit a világon mindennél jobban szeret. 
Hirtelen puha érintést érzett az arcán: egy kis kezecske visszarántotta a valóságba.
- Miért sírsz? – kérdezte a vékonyka hang. – Mert nincsen gyereked?
Pár pillanatig szótlanul bámulta a hatalmas, tengerben merített kék szemeket s a pozsgás arcocskát keretező, búzaszőke tincseket. 
Mire fölocsúdott, a húga állt mellette és mosolygott rá. Földöntúli, gyönyörű, szelíd mosollyal – amilyen csak az anyáknak van. 
Renka letörölte a könnyeit, majd ölébe vette a kislányt és puszit nyomott a homlokára.
- De van, kincsem.
- És hol?
- A lehető legjobb helyen.
Immáron ő is mosolygott – szelíden és gyönyörűen.

Jól jött volna a pénz. De végül nem jött. 

A szívem a mellkasomban nagyobbat üt, mint egy ketrecharcos, a vérem adrenalinnal telítődik és ez az érzés egy szempillantás alatt árad szét a végtagjaimban. A kezem enyhén remeg, amikor az e-mailre kattintok, amit lassan két hónapja várok. 

Amíg vártam, nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rá, mi áll majd benne, és hogy mit fogok érezni, miközben olvasom. Legalább 5 lehetséges forgatókönyvet írtam hozzá magamban.
Nyerek, nem nyerek.
Nyerek, és örülök, nyerek, de nem örülök.
Nem nyerek, de mégis nyerek.
Nem is akarom igazán. Inkább névtelen maradnék
És igenis, tudja meg a világ: ez vagyok én ezt érzem én.

Az ábrándnak vége: itt van. Olvasom. 

A várakozásban az volt igazán jó, hogy bármelyik forgatókönyv bekövetkezhetett volna. Még nem volt eldöntött tény, amit viselni kell, amit el kell fogadni, hanem jó és rossz forgatókönyv egyforma eséllyel válhatott valóra.
Mint amikor fogad az ember. Vagy focimeccset néz. Persze nyerni a legjobb érzés, de a második legjobb a reményteli bizonytalanság: hogy még nem dőlt el semmi, még nyerhetek is, veszíthetek is.

Most viszont itt van, megjött az eredmény, és én azt olvasom: köszönjük, hogy pályázott, de sajnos ezúttal nem került be a legjobb 20 közé... a listát az alábbi oldalon... 3800 pályázó... 

Pedig jól jött volna a nyeremény. Jól esett volna, hogy a gondolataimat mások is olvassák és nem csak a fióknak írom őket. A pénzből meg csökkenthettem volna a rezsitartozásomat. 
De persze sunyi és alantas módon örülök is: megkönnyebbülést érzek, hogy mégse derül ki rólam az igazság és továbbra sem tudja meg senki a tragédiámat. Legalább nem kérdezgetnek. Nem kezdenek sajnálni. 
Keserű vígasz. Keserű, mint a rossz rántás.

Talán másról kellett volna írnom. Talán egy kitalált történetet kellett volna elküldenem, ami kevésbé giccses, kevésbé közhelyes, és legfőképp sokkal, de sokkal kevesebbet tartalmaz belőlem.
Talán más stílussal kellett volna próbálkoznom.
Ezek azonban már nem lehetséges forgatókönyvek, így el is engedem ezeket a gondolatokat. 

Egye meg ott ahol van a bánat: akkor is ez volt az én történetem, ez voltam én. Másom nincsen, így nem is adhattam másból, csak magamból.
Egyetlen vígaszom, ami még így is jó érzéssel tölt el: hogy írhattam egy történetet Neki, akit olyan nagyon tisztelek. Szólhattam hozzá a novellámon kereszül, és még ha nem is tudom meg soha, hogy tetszett-e neki, mire értékelte, mégis, legalább abban biztos lehetek, hogy elolvasta.

Így hát nem is bánkódom (sokáig). 
Talán jövőre majd újra megpróbálom.