"A halál, az halál. A halálban nincs semmi költészet, mert a költők általában elszállnak, és olyan virágnyelven fogalmaznak, hogy akik két lábbal állnak a földön - mert kénytelenek - , egy kukkot sem értenek a hülyeségeikből."
Imádtam ezt a három sort régen. Egészen pontosan ötször volt szerencsém eljutni ama bizonyos könyv 206. oldaláig, ahonnan ez az idézet is származik. Imádtam. Ötször olvastam el egymás után, és egyszer sem tűnt fel, hogy mint a legtöbb gondolat, ez sem mentes hibáktól. Emberi hibáktól. Most már tudom, mert kénytelen vagyok tudni, miután az okosok felhívták rá a figyelmemet... De mégis igaz amit mond, és ez a legfontosabb! A hibás igazságoktól lesz annyira emberi. Hiszen a halál az tényleg halál, és semmi szép nincs benne. Semmi magasztos. Egyszerűen csak van és kész. "Ma még nevetsz, de holnap elhagysz..." És az élet megy tovább. Időnk sincs rá, hogy megdöbbenjünk és sajnáljuk magunkat, mert a lendület visz tovább. Menet közben gondolkozunk csak el rajta, és próbáljuk megemészteni.
A legelső nap mindig a legnehezebb. Meglepődünk és fel sem fogjuk, hogy egy entitás már nincs tovább, megszűnt létezni. Szinte fel sem tűnik. Reflexből nyúlunk a telefon után, majd újra meglepődünk, mikor a vonal túlsó végén egy kellemes női hang közli velünk, hogy "a hívott szám nem kapcsolható". Ekkor talán könny szökik a szemünkbe és hirtelen megérezzük, hogy valami véget ért... Hogy annyi mindent mondanánk még, de már nem lehet, mert a túlvilágon nincs semmilyen mobilszolgáltató... Vicces. Egyre modernebb a világ, de vannak dolgok, amikre még mindig nincs megoldás.
Ilyenkor mindig borzasztó gyávának és gyengének érzem magam. Nem is kell, hogy eljöjjön a halál, elég, ha a lehelletét érzem. Vagy az illatát egy bizonyos személyen, aki mondjuk egy fél világot jelent nekem. Megijedek. Összezavarodok. Nem tudom, mit kéne tennem, vagy hogy mit kéne mondanom. És ilyenkor jön az "elszálltság" meg a "virágnyelven fogalmazás". Idiótának érzem magam, mert bár nem akarom, automatikusan sajnálni kezdem magamat is és a másikat is... A legrosszabb, amit tehetek. Pillanatnyilag csak magamat van okom sajnálni. Még el sem ment, de perverz módon már játszom a gondoloattal, hogy mi lesz velem, ha... Ó igen, az a fránya, kéjes egoizmus... Meg sem fordul a fejemben, hogy Vele mi lesz, vagy hogy Másokkal mi ilesz. Önző vagyok, mocskosul, undorító módon önző. Gyűlölöm magam érte. Most is erre gondolok. Nem ment még el, és nem akarom, hogy elmenjen, mégis csak az jár a fejemben, hogy mit teszek, ha elmegy... Nem is gondolok arra, hogy ha most elmegy, talán nem is szenved, hiszen már alszik... Kicsit olyan ez, mint mikor az újdonsült anyukák izgatottan ülnek kisdedjük bölcsőjénél és figyelik, hogy lélegzik-e, és néha azon jár az agyuk, hogy mit tesznek akkor, ha a kicsi elfelejt levegőt venni... És ettől persze megijednek, és felrázzák a kisbabát, aki azon nyomban hangosan tudatja nemtetszését... Hiszen igaza van. Neki az a dolga, hogy aludjon és ha valakinek, hát az anyjának ezt tudnia kéne. De az anya önző: valahol rosszat tesz a kisbabájának azzal, hogy fölkelti csak azért, hogy gyönyörködhessen a szép szemeiben, vagy a sírásában...
Én is szeretném felrázni az Alvót. Pedig lehet, hogy neki most jobb, hogy alszik, függetlenül attól, mi lesz vele holnap. Így most nem érez semmit. Nincs tudatában semmi negatív dolognak, nem kell foglalkoznia semmivel, és nem kell nyugtatgatnia a körülötte sírdogáló idiótákat. Pedig Ő erős... Emlékszem, egy alkalommal kórházba került, és mikor bementünk hozzá, láttuk, hogy a karja véraláfutásos a sok infúziótól. Rengeteget fogyott, és bár igyekezett palástolni, látszott rajta, mennyire megviselik az események. Emlékszem, nem nagyon tudtam szólni a meglepettségtől, mert korábban még sosem láttam ilyennek. Ő pedig észrevette lányos zavaromat és nyugtatgatni kezdett, hogy semmi baj. Ő nyugtatgatott engem... Szégyellem magam.
Szeretnék másmilyen lenni. Szeretnék erősebb lenni. Szeretném, ha az Alvó egészségesen ébredne holnap.
