Ki kell írnom magamból, mert érzem, hogy beteggé tesz. Napok óta nem alszom jól. Talán részben emiatt is. Megébredek az éjszaka közepén, hogy szabálytalanul lélegzem: nem kapok levegőt, fulldoklom, és percek kellenek, mire a légzésem rendje helyreáll. Aztán visszaalszom, órákkal később megint megébredek - ekkor már reggel van, akár fel is kelhetnék, de többre nem futja az erőmből, minthogy ránézek az órára és nyugtázom rajta az időt. Siet 10 percet. A másik 20-at. Aztán a bal oldalamra fordulok és visszaalszom. Álmodok tovább. Néha csak 20-30 percig, de olyan mélyre süllyedek vissza, hogy a következő ébredésnél alig bírok kimászni belőle. Kinyitom a szemem, de nem áll össze a világ. Szemcsés, szürke és szellemképes az egész szoba. Bánt a fény. Ilyenkor a mellkasomban megjelenik az a szorító érzés és szívem szerint a fejemre húzám a takarót. Ha becsukom a szemem, kevésbé félek.
Nem akarok felkelni. Félelmetesen nehéz. Legszívesebben egész nap ágyban lennék inkább, és csak videókat nézegetnék az interneten. Vagy aludnék - ha nem álmodnék mindig valami nyomorúságot magamról. A meddőségemről. Vagy az egészségem törékenységéről. A halálfélelmeimről. Vagy mostanában arról, hogyan bántanak és aláznak szarrá az úgynevezett "barátaim".
Egyszer-egyszer sikerül valami jót is álmodni, az persze boldoggá tesz, de abból meg éppen azért nem jó fölkelni: mert az álomban boldog voltam, éberen meg nem vagyok az. Olyankor rámüvölt a valóság, hogy amit álmomban kisbabának hittem a pocakomban, az valójában csak zsír. Sok zsír.
Szívem szerint ki se mozdulnék a lakásból. De nemhogy a lakásból, a dolgozószobámból. A legszívesebben még az alvóhelyemet is átköltöztetném az itteni kanapéra, ha nem aggódnék azon, hogy Ember mit fog gondolni. Kulcsra zárnám az ajtót, hogy senki se ki se be.
Ez a szoba úgy lett berendezve, mint egy lányszoba. Kár, hogy nem tudom megmutatni. Van egy hosszú íróasztal a gépnek, két monitor, egér, billentyűzet, aztán két könyvespolc, L alakban, egy kis iratszekrény, a tetején kusza összevisszaság, és a kanapém tele plüssállattal. Itt újra "lány"-nak érzem magam. A szó mindenféle értelmében. Mint kamaszkoromban, amikor még nem volt eldöntve, hogy nem szaporodhatok. Amikor az ivarszerveim még tényleg segítettek eligazodni abban, hogy hol lesz majd a helyem a fajfenntartásban. Kár, hogy felnőtt koromra besztrájkoltak.
Itt biztonságban vagyok. A félelmeimtől, a boldogtalanságomtól és a többi embertől, akik fájdalmat okoznak nekem.
Így vagy úgy, de mindig ez a műsor vége: megszeretek valakit, közel engedem magamhoz, etetem belőlem, és amikor már azt hinném, hogy barátommá szelidítettem, nagyot rúg belém és elhagy. Így van ez mindig. Mert túlértékelem az emberi kapcsolataimat. Meg kéne tanulnom végre, hogy az emberekkel kötött szövetségek felszínesek, és mindig valamilyen érdek mentén mozognak. Emberrel nem lehet igazi, tartós barátságot kötni, mert így vagy úgy, de a vége úgyis mindig az lesz, hogy bántani fog. Embert nem lehet szelidíteni. Legközelebb ezt varratom magamra, talán akkor megtanulom egy életre.
Tény, hogy amióta elmúltam 30, már nem annyira hagyom a sérelmeimet szó nélkül. Mondhatnánk, hogy "kinyílt a csipám", de ezt rajtam kívül senki nem értékeli. Mert ott helyben és azonnal kimondom, ha valami nem tetszik. Üvöltök, ha fáj. Senkit nem érdekel, hogy nekem ettől jobb, hogy talán csak ez segít, hogy ne rákosodjon el a lelkem. Nem. A többiek szemében ettől csak nyersebb leszek. Önző. Bunkó. De semmiképpen nem őszinte.
Vicces, hogy azért mondanak le rólam "barátok", mert próbálok túlélni. Mert nem akarok mások viselkedése miatt lelkibeteggé válni. Mert 30 fölött úgy döntöttem: én azért mégiscsak fontosabb vagyok magamnak, mint mások. Vagy legalábbis jó lenne eszerint eljárni, ha nem akarok idő előtt lerokkanni lelkileg.
De nem megy, mert még ilyenkor is ott van bennem az a kurva önvád. Hogy biztos én rontottam el valamit. Hogy okkal hagy el mindenki. Mert én méltatlan vagyok a mások szeretetére. Mert tényleg bunkó vagyok, önző és nyers. Még akkor is, ha legbelül másképp érzem.
Naponta többször lejátszok magamban fiktív beszélgetéseket az ilyen "barátokkal". Hogy átéljem: a valóságban vajon hogy zajlana, ha jól rájuk zúdítanám a haragomat azon sérelmek miatt, amiket ők okoztak nekem. Mit mondanék én? Milyen szavakat használnék, hogyan fogalmaznék? És mit felelnének ők? Milyen érvekkel jönnének? Meg tudnám-e védeni magam? Kijöhetnék-e győztesen a csatából?
Mintha a barátságunk egy háború lenne, a párbeszéd pedig a csatatér. A szavak fegyverek. (Na ez tényleg kibaszottul klisés...) De akkor is ezt érzem: mintha állandóan küzdenem kéne a kapcsolataimmal. Eddig azt hittem, értük harcolok, most már inkább érzem úgy, hogy ellenük. Hogy vannak ők, mind, ellenem, meg vagyok én egyedül. Folyamatosan stratégaként kell gondolkodnom, ha nem akarom, hogy én jöjjek ki vesztesként, megalázottan ezekből a szituációkból - és ezt már nem bírom. Komolyan ez a barátság?... Erről kéne, hogy szóljon?... Hogy folytonos harckészültségben legyek, arra számítva, hogy előbb-utóbb úgyis megbánt valamelyik, és akkor majd védekeznem kell?
Ha ez így van, akkor inkább leszek magányos. Nincs nekem szükségem ilyen teherre. Mert kurvanehéz a védőpajzs. Amit akkor is hurcolnom kell, ha épp béke van. Mert sosem tudhatom, mikor lesz rá szükségem...
