Pánikszoba

Mire a Hős utcát elértük, már biztos voltam benne, hogy nem érünk oda este 6-ig.

Ugyan még volt vagy 20 perc a tervezett kezdésig, figyelembe véve a szokásos péntek délutáni dugót a Hungárián -  valamint a tényt, hogy nyilvánvalóan nem fogom tudni a kocsit az arkangyal tövébe parkolni -, kétségtelenné vált, hogy el fogunk késni. De volt egy olyan sejtésem, hogy az esemény kezdése is.
Egy utolsó, kétségbeesett aktusként megpróbáltam leparkolni a Szörény utcában, hogy onnan villamossal vagy metróval menjünk tovább. Mint utóbb kiderült, ezzel csak jobban megszívattam magam: az utcában ugyanis már nem volt szabad hely, így aztán diszkrét kurvaanyázásokkal kísérve visszakanyarodtam a Kerepesi útra. Ahogy a tehetetlen araszolás és duzzogás közepette bámultam kifelé az ablakon, a trolimegállóban gyülekező embertömeget jobban szemügyre véve világossá vált, hogy nagy dolog készül. Legalábbis annál nagyobb, mint amire számítottunk. 

Fél 7 fele járt, mire a Szépművészeti elé értünk. A tér addigra szépen megtelt emberekkel, és nem is maradtunk le olyan sokmindenről. Éppen a második felszólaló beszélt, amire sikerült egy jó helyet elfoglalnunk a tömegben; viszonylag kényelmes távolságból, diszkréten lihegtünk egymás nyakába és még a pódiumból is látni lehetett egy picike szeletet. Minden tökéletes: végre ott vagyok, ahol és amikor lenni akarok és úgy érzem, valami nálam nagyobb dolog aprócska, de fontos része vagyok. És akkor... BANG. 

Hirtelen fejbevág egy ismerős érzés; szédülök. A talaj (im)bolygó hollandivá válik alattam; mintha csak jelentéktelen, korhadó fadarab lenne köztem és a vég nélkül hullámzó, háborgó tenger között. A reflektorok fénye és a hangszórók zaja örvénylő masszává áll össze, ami úgy zúdul az arcomba, mint nyári jégesők apró, de annál élesebb szilánkjai. Szinte szó szerint felsebzi a bőrömet. 
Az ingerek vészterhes kavalkádja fölpiszkálta ezidáig alvó kimérámat, ami az amygdalámból előmászva úgy nehezedik a mellkasomra, mint egy ólommal telepakolt vaskos zsák, amitől nem kapok levegőt. 

A félelem másodpercek alatt teljesen bekebelez és egy pillanatra tényleg elhiszem, hogy meg fogok halni. A pulzusom és a vérnyomásom valószíűleg már az egekben van - de én csak a légzésemre vagyok képes fókuszálni. Zihálva kapkodom a levegőt, de mintha légüres térben próbálnék oxigénhez jutni - sikertelenül. 
Körülbelül öt másodperc telik el. Ez az a pont, amikor jelzem Ancinak, hogy menjünk kíjebb. A szemembe néz és azonnal megérti, hogy nem viccelek. Ismeri a pupillám legapróbb rezdülését is. Vagy százszor látott már, mikor rajtam volt a pánikroham, de még mindig nem tudta megszokni. Ezt nem lehet megszokni.

Mert ezt soha nem is kéne megszokni. Sem átélni. Soha. Senkinek.  

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy a tömeg hozta ki belőlem a szorongást. Az ugyanis már hetek (vagy inkább évek) óta bennem van. Sőt, ha jobban belegondolok: amióta csak emlékszem MINDIG rajtam volt.
A tömeg, az emberek sokasága csak a pánikrohamért "felelős". De vajon bűnös is? 

Bűnös-e a társadalom abban, ha egy amúgy teljesen egészséges, normális kisgyerekből szorongó felnőtt válik? Ha nem a teljes társadalom - akkor mely része? Ki, mit, mikor és hogyan kell elrontson, félrevigyen ahhoz, hogy egy ember egész élete vakvágányra fusson? 

Ahogy haladunk kifelé a tömegben, az az érzésem támad, hogy az emberek nemhogy fogynának előttem, de egyre többen lesznek. Ettől ha lehet még jobban befeszülök. Igyekszem nem nézni senki szemébe és másodpercenként másfélszer ismétlem el, hogy "bocsánat" és hogy "sajnálom". Hogy pontosan mit sajnálok, azt magam sem tudom, mivel nem léptem rá senki lábára, nem sodortam el senki gyerekét, és még a kutyafarkak óvatos átlépésére is gondosan ügyeltem. Valószínűleg a tér és idő szövetén a létezésem ejtette folt miatt kérek ilyen szorgalmasan elnézést számomra teljesen ismeretlen, vadidegen emberektől. Olyan arcoktól, akiknek a véleménye a legkisebb mértékben sem kellene, hogy érdekeljen, mégis úgy érzem: egyetlen hatalmas, vádló tekintettel ostoroznak pusztán azért, mert ott vagyok és levegőhöz próbálok jutni. Szauron szeme égeti a hátam és bárhová megyek, bármerre fordulok, ez elől az érzés elől nem tudok elbújni. Saját magam elől nem tudok elmenekülni. 

Mit lehet akkor tenni? - Kérdezem magamtól, ahogy kicsit kíjebb érünk; egy olyan pontra, ahol az egy négyzetméterre jutó emberek száma végre kevesebb, mint 20. - Mi a szart csináljak, hogy ezt a vákumot végre ki tudjam sóhajtani a mellkasomból?! 
Magam elé rántom a hátizsákom és kihalászom belőle a jolly-jokert; a művelt prolik klasszikus szorongásoldóját,  a "rozészörpöt", amit pontosan erre az esetre készítettem be. 2deci bor és kábé 3-4 deci szóda. Hosszúlépés, sportföccs, viceházmester. Bárhogy hívjuk - valójában nyugtatónak álcázott idegméreg. Vény nélkül kapható, bárki számára szabadon hozzáférhető, olcsó és gyors megoldás. Görcsösen kapaszkodok a hitvány PET palackba, ami a kényszeres gyűrkészéstől folyamatosan recseg, ropog, csaknem összeroppan. Akárcsak én, a pánik és a generalizált szorongás több, mint 20 éve hurcolt mázsás terhe alatt. A beszédekből ezen a ponton már szinte semmit sem hallok - amúgy sem, mert a hangosítás nem ekkora tömegre lett tervezve - , csak a kupakot bámulom meredten. Érzem, ahogy egyre jobban csúszik ki alólam a talaj, s az elmém őrült körforgással izzítja alattam az újabb parahintát: igyak, vagy ne igyak? Menni fog egyedül, vagy szükségem van segítségre? 

A szorongó ember folyton menekül. A piába, a mozgásba, a gyógyszerekbe, a figyelemelterelésbe. Menekül úgy a fizikai, mint a szellemi térben. Még akkor is, amikor éppen jól van: az elkerülés, ami meghatározza lényének legmélyebb valóját. Folyton fél, retteg, hogy olyan helyzetbe kerül, amit nem tud kontrollálni. Mert ha becsúszik a vonal alá, akkor a lényéhez tartozó legalapvetőbb dolgokat sem tudja kontrollja alatt tartani; a gondolatait, az érzelmeit, a cselekedeteit. Éppen ezért betegesen igyekszik elkerülni minden olyan helyet és szituációt, ahol csak borsszemnyi esély is van rá, hogy be fog pánikolni. 
És lám, én mégis itt vagyok; szinte tűpontosan a közepén egy olyan dolognak, ami a legdurvább szorongást váltja ki belőlem: emberek sűrűjében. Csepp vagyok a végtelen tengerben. Olyan vagyok, mint mindenki más, én mégis úgy érzem, képtelen vagyok kapcsolódni a nagy egészhez. És éppen ebben rejlik a másik dolog, amitől ha lehet még jobban rettegek - a magány. Egyedüllét. Elszigeteltség. Szolipszizmus. Bárhogy hívom, minden kifejezés csak eufemizmusa annak a borzasztó, roppantó űrnek, ami belől van. Amiből állok én magam. 

Ezen a ponton megkérem anyámat, hadd öleljem át. Úgy, mintha gyerek lennék, aki fél a tömegben. Mert az is vagyok. Visszaregresszáltam gyerekkorom legnagyobb traumájába, a tanult tehetetlenségbe; amikor nem volt befolyásom az engem érő dolgokra, ingerekre. Annyit tehettem csupán, hogy elviseltem őket. Testi és lelki ütéseket, égéseket. Tanároktól, osztálytársaktól, nevelőktől. Otthon soha nem bántottak - szándékosan legalábbis biztosan nem. De az idegenektől - az úgynevezett "közösségtől" - rohadt sok testi-lelki bántást kaptam.

Vajon érzi-e a csepp, ha háborog a tenger? És vajon hogyan éli meg azt a háborgást, amihez sem kapcsolódni, sem elválasztani magát tőle nem tudja? 

Anyám gyámügyi ügyintéző. Azt hiszem, nem igényel mély részletezést, hogy Ő miért van itt. Hogy ő miket lát nap-mint nap rendszerszinten: az legyen az ő története. Csupán annyit fűznék hozzá, hogy számtalanszor érzem: részben azért választotta ezt a pályát, mert így, mások gyerekein segítve próbál meg saját maga "vezekelni" azokért a bűnökért, bántásokért, amiket én és a húgom szenvedtünk el a rendszertől az óvodában és az iskolában. Attól a mindenkori oktatási rendszertől, ami nemhogy az elmúlt 14, de az elmúlt legalább 70 évben érdemben nem változott semmit és meg sem próbált tenni azért, hogy egy egészségesebb következő generáció nőjön fel, mint az azt megelőző.  

Itthon ma a csapból is az folyik, hogy az élet egyetlen igazi értelme a szaporodás. A női lét princípiuma a szülés, és a legférfiasabb dolog az apaság. Akkor vagy férfi, ha a magod célba talál (legalább háromszor), és ha nem szülsz, akkor tulajdonképpen nem is vagy nő. (Hogy nem tudsz vagy nem akarsz, az lényegtelen is.) 
Valahogy mégis azt érzem: a rendszert csak addig érdekli a gyereked (és TE, mint gyerek), ameddig

A) meg nem született; ez eseteben a bizonytalankodó anyát az abortusz vs. önrendelkezés komplex jogi, erkölcsi és filozófiai kérdéseivel nyomasztani lehet (jobb esetben ez mindkét szülőt nyomasztja - de mint tudjuk a jobb eset a ritkább), és amíg ebben a pusztító belső konfliktusban vívódik, legalább addig sem foglalkozik közügyekkel.
B) már felnőtt - de legalább a 16 évet betöltötte -, és fel tud mutatni két ép, munkára alkalmas kezet, amit a "haza szolgálatába tud állítani" (értsd: adóalap, amit valaki yachtra, kokainra és kurvákra költhet). 

A kettő között ideális esetben eltelik 18-21 év (kevésbé ideális esetben 14-16).
És pontosan ebben az időszakban hagy leginkább magadra a rendszer - akár gyerek vagy, akár szülő. 
(Kivéve ha fogyatékkal születsz, vagy bármilyen okból kifolyólag munkaképtelenné válsz felnőtt korodra. Ebben az esetben nem csak a fogyatékkal élő ember, hanem az őt gondozó családtagja(i) egész élete is azonnal értéktelenné- sőt, feleslegessé - válik ebben az elbaszott rendszerben.)

Az általános- és középiskolának meglátásom szerint 3 fő feladata / funkciója lenne: 

1. Nevelni és megtanítani a gyereket arra, hogyan kell társadalomban élni - tehát, hogy individumként képes legyen alkalmazkodni előbb a kisebb, majd a nagyobb közösséghez, ezáltal felnőtt korára integrálható legyen a társadalmi struktúránkba. 

2. Hasznos tudást átadni, ami úgy az egyén saját életében, mint a társadalmi struktúránkban való eligazodását segíti.

3. Megbízható és szakszerű felügyeletet biztosítani arra az időre, amíg a gondviselője dolgozik (értsd: építi a szocializmust, lásd még: kitermeli valakinek a yachtra meg kokainra valót), hogy a figyelmét ne vonja el túlságosan az utódja testi-lelki épsége iránti szüntelen szülői aggodalom.

A magyar köznevelési rendszer pedig csak ebben a 3 pontban bukott (és bukik most is) el. 
Azok az intézmények legalábbis biztosan, melyeknek engem gyerekként (30+ éve) a gondjaira bíztak. És itt most elsősorban az óvodáról és általános iskoláról beszélek - a gimnáziummal nekem ugyanis viszonylag szerencsém volt. 

 1. Nem tanultam meg semmit arról, hogyan kell illeszkedni, hogyan kell szépen belesimulni egy gördülékeny és egymás támogatásán alapuló társadalmi struktúrába. Egyrészt, mert Magyarországon ilyen struktúra nem létezik. Magyarországon gépezet van. Masszív és iszonyú vasszerkezet; egy régi, kommunista világ hagyatéka. Örökölt présgép a valamikori Csepel-művek rozsdarengetegéből. Itt-ott ugyan kicseréltek rajta néhány alkatrészt, lecsiszolták róla a rozsdát és kapott egy új, liberálisabb fényezést - de a lepattogott máz alatt végső soron megmaradt ugyanaz a zúzó és tömörítő funkciója, ami a legtöbb fiatal lelket egyszerűen bedarálja. Összetömöríti és egyenlelkű embergépekké zsugorítja őket még azelőtt, hogy hozzáférnének ahhoz az asztalhoz, ami mellett egyáltalán tárgyalni lehetne a rendszer megváltoztatásáról. 
Másrészt az empátiát nem az iskolában tanultam - az hozott anyag volt otthonról. Gondos csomag, mellyel anyám indított útnak - "Légy kedves és segítőkész. Ne bánts másokat; inkább érezz együtt velük. Működj együtt a többiekkel. Legyenek barátaid. Ne irányíts, hanem támogass másokat. Higgy az általd helyesnek vélt irányban. Higgy magadban és másokban." 
A jószándékkal nyakamba kötött csomag az évtizedek alatt mázsás és gyűlölt teherré változott. Minél többször bántottak akár szavakkal, akár tettleg, annál nehezebb lett minden egyes alkalommal. 
Gyűlöltem, hogy nem tudok visszaszólni. Gyűlöltem, hogy nem tudok visszaütni. Gyűlöltem, hogy se felnőtt se gyerek nem állt ki mellettem és védett meg. De legjobban magamat gyűlöltem, amiért ÉN nem voltam képes kiállni sem magamért, sem pedig azokért a társaimért, akiket nálam gyakrabban és durvábban bántalmazott a hangos többség. A nevetések, lökdösések, megszégyenítő beszólások és gúnynevek fájdalmasabban égtek rám, mint bármelyik tetoválás a testemen. Mert ezek a szavak és tetetek bekúsztak a bőr alá, a csontok alá; berágták magukat mélyen az ember (gyerek) lelkébe, hogy felnőttkorban pusztító belső mantrákká váljanak a fejben. "Kevés vagy. Csúnya vagy. Nem vagy elég jó. Minek is próbálnád, úgysem fog sikerülni. Még erre sem vagy képes. Selejtes vagy. Anyádnak el ne mondd, mert csak szégyenkezni fog miattad!"
Sokszor jobban fájt, ha egy társamat bántották, míg én csendben meghúzódva egy sarokban kussoltam és csak figyeltem, hogy mi történik. Egész éjjel amiatt forgolódtam azon gondolkozva, hogy vajon milyen fájdalmas élmény lehetett szegénynek. Másnap odamentem ahhoz a lányhoz, akit előző nap megaláztak, és összebarátkoztam vele. Délutánra már engem is egy kalap alá vettek és kriplinek csúfoltak, amitől persze rettenetesen megijedtem. "Lehet ez még ennél is rosszabb?" gondoltam magamban. Harmadnapra már szóba sem akartam állni azzal a lánnyal, akit előző nap még meg akartam védeni. Hiába próbálkozott szegény. Látszott, hogy nem érti és össze van zavarodva. Kétségbeesett, elsírta magát Én pedig, hogy magamat védjem, kihátráltam a konfliktusból és magára hagytam a fájdalmával - hiszen csak egy ostoba, naiv kisgyerek voltam. Segíteni akartam, de végül nagyobbat rúgtam belé, mint azok, akik nyíltan szivatták.
Akkor és ott, ennek az élménynek a hatására valami teljesen összetört bennem. Az igazságérzetem teljes erővel nekicsapódott az önvédelmi reflexemnek, ez pedig aktiválta és azóta is folyamatosan bekapcsolt állapotban tartja a szimpatikus idegrendszeremet, ezáltal folyamatos és kikapcsolhatatlan szorongást generálva bennem.
A rendszer, ami arra szolgálna, hogy megvédjen a külső veszélyektől, valójában 20 éve az pusztít belülről...

2. Az idegen nyelvek ismeretén és az irodalom szeretetén kívül nem kaptam semmilyen használható tudást, ami segítene eligazodni az életben. Nem tanítottak semmit arról, hogyan olvassak a testem jeleiből; mire figyeljek, hogyan étkezzek, hogyan mozogjak annak érdekében, hogy minél tovább egészséges és tisztességesen adózó állampolgár maradjak. Csak nagyon halkan üzenném a focirajongó államfőnek, hogy ez hatalmas kihagyott ziccer ám, figyelembe véve a magyar egészségügyi rendszer jelenlegi, fenntarthatatlan állapotát, ami annak is köszönhető, hogy a legtöbbünk által következetesen folytatott egészégtelen életmód a genetikailag örökölt problémákkal kombinálva olyan súlyos és krónikus betegségekehez vezetnek, amik sokkal több pénzébe kerülnek az államnak, mint egy egészségtudatos életmódra nevelés, már óvodás kortól. 
Ha valakit már 40 éves korában leszázalékolnak, vagy már a 20-as éveiben fogamzóképtelenné válik olyan betegségek miatt, amik egy egészségtudatosabb életmóddal megelőzhetőek lennének - az bizony nem javít sem az egészségügyi ellátórendszer helyzetén, sem a hisztérikusan sokat emlegetett demográfiai krízisen. 
Nem tanultam továbbá semmit arról, hogyan érvényesítsem a jogaimat például olyan esetben, amikor a NAV egy emberi mulasztásból tévesen meghozott ítélet miatt kíméletlenül inkasszózza kéthavi teljes bevételemet és az összes megtakarításomat, majd otthagy 11.991.- forinttal a számlámon, hogy abból oldjam meg az étkezésemet, fizessem a rezsiszámláimat, finanszírozzam a munkábajárásomat bizonytalan ideig. És amikor kéthavi utánajárás, kölcsönből élés és gyomorideg után bizonyosodik, hogy nekem volt igazam és az utolsó fillérig minden pénz visszajár, a világ legtermészetesebb dolga, hogy levonnak belőle 20.000 forint eljárási illetéket. Érted: pénzt számolnak fel azért, hogy ügyintéző Erika két kávé között lepötyögött egy határozatot, amiben a hivatal elismeri a tévedést és jóváhagyja a teljes összeg visszautalását. Ami további 3 hét után nagy-kegyesen meg is történik. 

3. Az iskolában semmit nem tanultam arról, milyen egy biztonságos, támogató és empatikus közösség.
Megtanultam viszont, hogy a bántalmazás különböző formáival szemben sehol nem vagyok biztonságban.
Sem az óvodában, amikor a játékomat összetörő majd, engem felpofozó 5 éves gyerektársam elől sírva rohantam az óvónőhöz igazságtételt - de legalábbis valamiféle együttérzést - remélve, ami helyett egy undorodva odavetett "úgy kell neked"-et és majdnem egy második pofont is kaptam.
Sem az általánosban, amikor 7 évesen a lány WC előtt körbeállt néhány megtermett, nyolcadikos fiú és összefogdostak, ami után egészen a hatodikig nem mertem kíséret nélkül mosdóba menni.
Vagy amikor 9 évesen végignéztem, hogy a dühkezelési problémás, szellemileg enyhén fogyatékos (ma divatos szóval SNI-s) osztálytársam péppé ver egy másik gyereket az iskola udvarán, a ránk felügyelő tanárnő pedig - egyéb eszköz híján - félelmében kizárta őt az udvarra.
Vagy amikor 12 éves koromban a matektanárnő felelés közben azzal kezdett el nyomasztani 22 másik osztálytársam előtt (akik nagy része amúgy is kriplinek tartott), hogy "miért nem varratom föl a füleimet, hát olyan csúnyán elállnak". Kevés dolog fájt annyira, mint az osztálytermen végigmorajló kuncogás akkor.
Máig nem tudom, jól mondtam-e föl a pitagorasz-tételt. Azt viszont egy életre megtanultam, hogy ocsmány és elfogadhatatlan vagyok úgy, ahogy vagyok. Legalábbis a tanárnőm jóváhagyásával és közreműködésével lezajlott nyilvános megszégyenítésem ezt látszott alátámasztani.

Mire 15 évesen eljutottam a gimnázium meglepően biztonságos és barátságos közegébe, már késő volt. Addigra annyira belefáradtam az állandó "védelmi készültségbe", hogy nem tudtam kiélvezni a tinédzserkorom amúgy szép pillanatait sem. Nem tudtam örülni annak, hogy lefogytam. Hogy mellem nőtt és formásabb lettem. Hogy lettek barátaim, akik szeretnek és elfogadnak úgy, ahogy vagyok. Nem tudtam örülni akkor már semminek. A gimnázium 4 évéből 3-at fölemésztett a szorongás, a folyamatos pánikrohamok, az öngyűlölet, valamint a borzasztó fájdalom és szomorúság, amiért képtelenné váltam a boldogság érzésére. Vagy bármilyen pozitív érzelem megélésére. És mérhetetlen, mérhetetlen bűntudat emiatt - lángra lobbantva alkalmanként egy kis otthoni, értetlenségből és tehetetlenségből eredő áldozathibáztatással. "Miért nem mondtad el? Miért nem szóltál? Miért nem eszel? Mi bajod van?! Miért hagyod el magadat már megint?!..."

18 éves korom után következett néhány "kegyelmi év". Ezalatt el tudtam indítani egy viszonylag normális életet. Azután újabb visszaesés az első munkahelyemen. A szorongás elől ivásba és partizásba menekülés. Később csendes, zugivó alkoholistává válás. Aztán megint pár jó év, majd újabb lejtmenet. Több, mint 10 évembe telt visszafejteni, hogy mi a szorongásom eredete. Hogy hol a tűzfészek. 
"Bipoláris zavar" hangzik a legújabb diagnózisom. De belül tudom: mindegy, hogy hívjuk. Hogy milyen becenévvel illetjük éppen a gyilkos kimérámat, ami időről időre előmászik az agyam félelemközpontjából; karmos ujjával a szívemet birizgálja, hegyes fogaival pedig hol a lelkemet, hol a józan eszemet harapdálja. 
Abból az ellentmondásból származik, amit a családom szerető gondoskodásával szemben az iskolarendszer aknamezején tapasztaltam. A folyamatos bizonytalanságból, hogy melyik a hazugság és melyik az igazság? 

Az iskolában megtanultam, hogy a világ egy veszélyes és gonosz hely tele embergépekkel, akiket két csoportba lehet sorolni. Az A csoport tagjait arra programozták, hogy üssék, verjék, eltapossák egymást - úgy a hivatalokban és kormányzati intézményekben a fehérgalléros csalók; az ügyeskedők, a csencselők, mint a borsodi tanyavilágban idős embereket 3 tyúkért és párezer forintért agyonverő cigánygyerekek. 
A B csoport tagjai a passzív öngyilkosok - ők az alkoholisták, gyógyszerfüggők, pszichiátrián kezelt (vagy nem kezelt) mentális rokkantak: a roncstársadalom. Nekik a "szájukon lakat van, minden ablak zárva, kattanásig húzva a szívüknek cipzárja".
Ami viszont mindkét csoportra igaz, hogy "ha éreznek is bármit, azt elcsomagolják". 

Nincs érzelem a magyar társadalomban. Nincs együttérzésünk egymás felé. Hogyan is lehetne, ha még magunkkal is képtelenek vagyunk kapcsolódni? Ha a saját érzéseinkkel, múltunkkal, transzgenerációs traumáinkkal - a sorsunkkal szembeni tanult tehetetlenségünkkel sem vagyunk képesek szembenézni, feldolgozni és továbblépni rajta? 
A magyar társadalomban közöny van. Teljes közöny - nemhogy egymás ügyei, de önmagunk, a saját sorsunk  megjavítása iránt is. 
Nem reménykedik itt már senki. Nem akar itt változást senki. 

"Nem vagy egyedül" visszhangzik felettem. "Nem vagy egyedül!" A rémálomból ez a mondat ébreszt. 
Valahol a Dózsa György úton állok, egy múzeum és egy irodaház között. Még mindig Ancit ölelem. Puha plüsskabátjába fúrom az arcom - jó illatú és kellemesen meleg, sötét búvóhely. 
Ezen a ponton elsírom magam. Innen tudom, hogy a nyugtató, amit nagyjából egy órával korábban vettem be - pont azért, hogy ezt a helyzetet megelőzzem - most kezdett el hatni. 
Nem tudom, mi jelentette most a kapszkodót: a fülemre száradt mondat, hogy "nem vagyok egyedül", vagy az a puha és meleg plüsskabát, alatta egy dobogó szívvel. Mindenesetre ütemes és lassú légzéssel konstatálom, hogy kimérám ezúttal visszamászott a helyére az amygdalám mélyén. 

A tüntetés végére szinte nem is emlékszem. Csak az van meg, ahogy a tömeg csendben és fegyelmezetten feloszlik. Jöttek, láttak, hazamennek. Otthon pedig - hozzám hasonlóan - valószínűleg visszasüppednek a foteljaikba, amiket mára kibéleltek maguknak egy kis jóemberkedéssel. Így talán kényelmesebbnek érződik a közöny, amit tegnap éreztek, és amit holnap is érezni fognak egymás iránt. 

"Ha éreznek is bármit, azt elcsomagolják, 
Masnis dobozokba, majd szekrénybe szórják. 
Ott egymásra torlódik a fájdalom, s a bánat
Végigsöpör rajtunk, ha utat tör magának
Utat tör magának minden szorongásom, 
Az összes lenyelt könnyem, az összes csalódásom" 

A tekintetét keresem.

Mindössze egyetlen gyors és megértő pillantást remélek, amivel azt üzeni: "Tudom". Mentőöv volna ez, mellyel kihúzhatna az Apám szavai által gerjesztett borzasztó örvényből, ami mind sebesebben ránt magával lefelé, ahogy telnek a percek. A pillantás elmarad, hiába nézek rá egyre többször, egyre hosszabban és feltűnőbben. A Férjem csak bámulja meredten Apámat és bólogat. Úgy tesz, mintha inná a szavait, de én tudom: belül rekkenő csend van. Kiürít ilyenkor minden gondolatot, hogy vákumszerű űrt teremtsen, amivel magát óvja a jószándékkal sorolt intelmek és bölcsességek pusztító rakétazáporával szemben. 
Én pedig védtelen vagyok; pőre holt ebben a rohadt esőben. 

Míg hullnak rám a "pozitív mantra", a "győzd le haraggal" és az "azért nem tudsz meggyógyulni, mert nem vagy elég kitartó" frázisok, egy ponton feladok minden próbálkozást, hogy megértessem vele, mit jelent szorongani. Depressziósnak lenni. Folyamatosan a vonal alatt lenni. Minden nap inni azért, hogy valamivel megteljen az a kibaszott űr az ember mellkasában; az örök hiány, ami állandó rettegést, fájdalmat és bánatot okoz. 

- Mikor fogsz tudni elfogadni? - szegezem neki a kérdést hirtelen, magamat is meglepve. - Mit kell tennem ahhoz, hogy ne megjavítani akarj, hanem elfogadj olyannak, amilyen vagyok? 
- De hát te kértél segítséget - húzza fel meglepetten a szemöldökét.  
- Nem... - folytatom. - Ez nem segítség. Én nem azt kérem, hogy a saját megoldásaidat sorold. Én azt szeretném, ha képes lennél együttérezni velem. Ha elismernéd és kimondanád, hogy "nem tudom és nem értem azt, amit veled történik, de szeretlek és elfogadlak olyannak, amilyen vagy." Hogy "elég jó vagy, akármit és akárhogyan is csinálsz." 
- De hát én szeretlek és elfogadlak - mondja nevetve. - Akkor is, ha kövér vagy, ha alkoholista vagy... -

Nem tudom, vajon saját magának elhiszi-e. Én nem tudok hinni neki. Egy mondattal később pedig már vissza is tér az eredeti vágányra, hogy ismét a saját igazságait sorolja. Azokat a dolgokat, amiket szerinte tennem kéne, ahogy szerinte működnöm kéne, ahogy szerinte élnem kellene ahhoz, hogy elég jó legyek. 
- Az a te bajod, hogy... nem vagy elég kitartó... nem viszel végig semmit... Sokkal aktívabbnak kellene lenned. 

Szívem szerint lekeverném, mint egy unalmas, rossz lemezt. Szembesíteném vele, hogy amit érez, az nem szeretet, hanem felelősség. Ő nem szeret engem, hanem felelősséget vállal. Még csak nem is értem, hanem azért a tettért, amit 37 éve anyámmal együtt követtek el. 
Akkor, először és utójára nagyapám volt, aki konfrontálta őt a szigorú ténnyel, hogy a tetteknek következménye van. És hogy azt így vagy úgy, de viselni kell. Némelyiket egy életen át. 
Anyám nem volt hajlandó másodszor is abortuszra menni. Ahogy védekezni sem - hiszen neki gyerek kellett. Egy kis élőlény, aki rá van utalva, akinek szüksége van rá, aki függhet tőle és akitől ő függhet. Barátok híján nem volt más, akivel osztozhatott volna saját magán. Az örömén, a bánatán, a félelmein. Csak én és apám - legalábbis akkor még így gondolta, minekutána a "becsúszott" terhességből előbb esküvő, később meg egy rossz házasság lett.

Apám pedig, ha mást nem is, két dolgot hozott otthonról: hogy tiszteljük a tekintélyt, és hogy felelősséget vállalunk a tetteink következményéért. 
Meg néhány Centrumos szatyrot - ennyi cuccal költözött anyámékhoz egy sínek menti szuterénbe az erzsébeti panelból. Ennyi volt a hozománya, meg egy marék "sok szerencsét" a szüleitől, amivel a maguk részéről hozzájárultak fiuk nemkívánt családalapításához. 

Becsületére legyen mondva: a mai napig őszintén tiszteli Anyám apját és vállalja a felelősséget azért, amiért elhagyta anyámat egy fiatalabb és feszesebb testű nőért. Például azzal, hogy házat épít meg kocsit vesz neki, (amíg van miből). Habár ez utóbbit szerintem bűntudatból teszi, mert valójában mégsem képes igazi felelősséget vállalva egy életen át együttmaradni azzal, akit közel 40 éve hintába rakott majd ottfelejtett. A hinta pedig csak leng, és leng, minden átvállalt költséggel, minden drága ajándékkal, kisebb-nagyobb szívességgel; az a másik meg csak kapkodja a fejét mint egy szerencsétlen, fogyatékos gyerek, aki nem tud magától kiszállni, mert ha megpróbálná, azonnal kiderülne, hogy a beton bizony kőkemény és jéghideg. 

Persze most bármelyiket kérdezném, mindkettő tiltakozna és hevesen rázná a fejét. Hogy rosszul látom. Hogy már ők is alig emlékeznek, hiszen olyan régen volt. Hogy nem tudhatom. Hogyan is tudhatnám, hiszen ott se voltam.
Pedig ott voltam - épp ez az, hogy sejtszinten már velük voltam. 

Nincs ebben semmi magasztosság vagy pátosz. Egyszerű biológia és kémia. Az örökítőanyag feladata, hogy a gének szintjén információt adjon át a sejteknek. És nem csak arról, hogy barna vagy kék legyen a szem. 

Az információ átadásra került. A kód megíródott a génekben, a test pedig futtatja a programot a tudattalan által vezérelve. A bizonytalanságot, a félelmet - az örök kétséget, hogy a döntés vajon elég jó volt-e. Megérte-e a lemondást, a fejek önkéntes rabigába hajtását. 
Ez fut bennem. Örökös tartozás az életemmel egy folytonos bizonyítási kényszer formájában, amivel igazolni igyekszem, hogy érdemes volt: hogy elég jó termék vagyok, ami megérte az összes akkori lemondást. Hogy értelmes volt a fogolycsere. 

Szinte vicces, hogy majdnem napra pontosan akkor kezdődött ez az újabb ciklus, amikor megfogantam 37 évvel ezelőtt.  

Nem tudom kinyitni a számat. Gombóc fojtogat a torkomban; kiokádnám magamból, ami bennem van, de nem jön ki hang. Most nem formálódnak a erős szavak máskor éles nyelvem alatt. Csak ülök és hallgatok; belül pedig repeszt a csend, szinte érzem, ahogy szaakdozik a lelkem. 

Sírni szeretnék, de nem megy. A program gondosan letiltotta agyam azon részeit, melyek az érzelmekért felelnek. 

Úgy érzem, végleg kiégett a szociális relém. Apámnak pedig soha nem is volt empátia reléje. 

... mintha befelé sikítana.
Erre ébredt tudattalanjából és máris vaksötét, hideg, nyálkás semmiben találta magát. Igazság szerint nem is ébredt; a helyes kifejezés sokkal inkább az, hogy 'felriadt'.
A befelé sikoltás nagyjából úgy jön létre, ahogyan az újszülött küzd az első lélegzetvételéért. Félelem, fájdalom, és egyfajta kényszer szüli. Az újszülött még nem tudja, hogyan kell lélegezni; születése előtt végtelen hosszú ideig nem volt szüksége sem levegőre, sem pedig a tudásra, hogy az életbenmaradáshoz újra és újra levegővel kell megtöltenie a tüdejét. A víz és a nyák helyét száraz üresség kezdi kitölteni, és amint ez bekövetkezik, a gyermek hörögve-fulladva köhögi fel frissen kinyílt tüdejének tartalmát. S mint valamiféle pogány áldozatot - a létezés váltságdíját - adja át a külvilágnak a torkából fölszakadt ragacsos, taknyos, véres nyákot. S ha ez még önmagában mind nem lenne elég; fájdalommal és félelemmel is fizet mellé.
Fájdalommal, amit a tüdejéből fölszakadó és a hangszálait életében először végigkarcoló ordítás - az előbb be-, majd kiszabaduló levegő okoz.
És félelemmel, amit egy addig ismeretlen erő kelt benne: az ösztön, vagy reflex, ami arra készteti, hogy ezt a folyamatot a szúró fájdalom ellenére néhány másodpercenként újra - és újra megismételje; máskülönben megfullad. 
Igen. Habár kis idő elteltével enyhül - vagy legalábbis megszokottá válik - úgy a fájdalom, mint a félelem; de életünk legelső pillanatához ettől kezdve kitörölhetetlenül és felülírhatatlanul és tagadhatatlanul hozzátapad a félelem, a fájdalom, és legfőképp a kényszer, amit puszta létezésünk okoz.

"Cseverből vederbe" volt a második gondolata az első pánikszerű, kapkodó lélegzetvétel után.
"Ó, baszod..." folytatta az elmélkedést, miután fölfogta, hol van. "Ne már, hogy megint ebbe a tetves, rohadt, nyomorult, rozsdarágta putriba lettem száműzve..."  
Bár ebben a létállapotban nem rendelkezett sem fejjel, sem végtagokkal; ha a külső szemlélő számára próbálnám fölfoghatóvá tenni a sötét semmiben zajló történéseket, valahogy így fogalmaznék: hősünk törökülésbe zárva lábait, fejét két tenyerébe temetve próbálta meg összeszedni a gondolatait. Vagy úgy is mondhatnám: összeszedni ép elméjének azt a néhány megmaradt szilánkját, amikbe kapaszkodva kimászhat a slamasztikából. 

Ekkor már pontosan tudta, hol van; csupán abban nem volt biztos, mikor, hogyan és miért került oda. 
"Na jó" tápászkodott fel végül néhány perccel később, mire sikerült rendeznie a légzését és a gondolatait. "Ki kell jutnom innen valahogy és vissza kell vennem az irányítást."
Óvatos, kissé bizonytalan léptekkel megindult a sötétben; kezeit előretartva falakat próbált kitapintani maga körül, ám egyenlőre csak a hideg, nyálkás vizet érezte a talpa alatt. 
"Már vagy százszor csináltam, százegyedszerre is menni fog. Ki fogok jutni innen." Közölte magával határozott és magabiztos hangon. "Gondolkozz..." Behunyta a szemét (mondhatnám, bár a sötétben ennek semmi jelentősége), és mantrázni kezdte magának: "Koncentrálj... csak a talajra koncentrálj..." 
Nagyjából harminchat, kissé imgolygó lépés után sikerült ráéreznie az itteni világ első és legalapvetőbb dimenziójára: a "lent"-re. Előbb csak magát a süllyedést érezte, később már a folyadék sűrűségét és a közeg ellenállását is, ami fenntartotta; így rájött, pontosan mekkora erővel nehezedhet rá ahhoz, hogy ne süppedjen bele túlságosan.
Amint ezt a dimenziót magabiztosan uralni tudta, úgy kezdett szép lassan beszivárogni tudatába a következő - akárcsak az emlékei abból a múltból, amikor már járt itt korábban. 
"Mibe kapaszkodtam a múltkor?... Á... csövek... igen, azt hiszem, csövek voltak itt". 
Ahogyan ez megfogalmazódott benne, kezei máris nyálkás falakat; kemény, téglaszerű képződményeket kezdtek tapintani maguk körül. "Igen... itt lesz valahol... talán kicsit feljebb..." 
Egy pillanatra megtorpant, majd lábujjhegyre állt; kezeit oldalt maga mellett tartva matatott egyre feljebb, amíg újjai hengerszerű, hideg, szúrós felületbe nem ütköztek.
"Sssszhh!!.." Ahogy hozzáért, hirtelen mintha áramütés hullámzott volna végig a bőrén, egészen a válláig. Ettől megijedt és egy pillanatra el is fogta a szorongás. "Lehet, hogy rossz irányba haladok?" 
Érezte, ahogy a torkában fölkúszó kígyóként egész bensőjét megmarja a kétség. Légzése felgyorsult, nem létező arcát melegség öntötte el, homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek. Ez a valami arra késztette, hogy lassítson. 
"Legyen hát" gondolta, "Akkor próbáljuk újra..." 

Megállt, hogy rendezze légzését és elméjét. Egy pillanatra ismét behunyta a szemét és emlékezni próbált. "Milyen is volt az a cső a múltkor?" Megpróbálta maga elé képzelni, és a vaksötét ellenére is látni, hogy pontosan mi az, amit keres, és hogyan fog tudni belekapaszkodni. Ahogy egyre jobban koncentrált, tudata egyszercsak képeket kezdett vetíteni szemhéjának belső falára.
>> Emberek tömegben
>> Egy tágas tér zaja
>> Napfény verődik vissza egy táblányi üvegablakon
"Ááá..." Nyögte fájdalmasan; a hirtelen fejmozdulattól a nyaka is megrándult. Nem létező szemöldökét aggodalmasan összeráncolta. "Éles tárgyak" villant át az agyán.
Újból kinyitotta a szemét - idekint sötét volt, ellentétben az odabent átélt éles villanással. A nyálkás hideg ellenére ez a sötétség most kifejezetten megnyugtatóan hatott rá. Így aztán elhatározta, hogy amíg idelent van, inkább nyitva tartja a szemét ameddig csak lehet. 
Elmosolyodott. "Ez a rohadt kényszer... Nyakamat rá, hogy legalább is részben emiatt vagyok itt".
Majd azzal a lendülettel továbbindult a korábban kitapintott téglafal mentén. 

Folyt. köv.

"Hülye voltál, mondom magamnak..." Megint.
Megint nekiszaladtam ugyanannak a falnak, és megint lepattantam róla. Hiába tudtam, hogy pontosan ez fog történni. Hiába készítettem fel magam időben, hogy ezek nem jelek. Ezek nem annak a dolognak a tünetei, csak az új gyógyszer miatt van. Hiába tudtam a szívem mélyén, hogy ez az igazság, hiába kommunikáltam kifelé is ezt. Mégis ugyanúgy nekimentem ugyananak a falnak és összetörtem rajta pontosan ugyanúgy, ahogy eddig mindig.
Sőt, talán most még jobban is. Mert bármennyire is próbáltam én lenni az okosabb, aki nem kapaszkodik hamis istenhitbe és tudatosan kihajítja a vágyvezérelt gondolkodást a kukába - a testem csúnya játékot játszott velem. Minden eltelt nappal, minden hajnali hányingerrel és csalóka illattal becsapott, és a végén mégiscsak megetette velem a "talán" tortát. Hiába nem kértem belőle már az elejétől fogva.
Hiába nem akartam, a végén mégis azon kaptam magam, hogy egy játszótéri homokozóban lapátolom a szentimentalizmusomat a képzeletemmel kézenfogva. Hinni és reménykedni kezdtem valamiben, amiről pontosan tudtam, hogy nincs. Hogy sohasem volt és soha nem is lesz.
Babonás lettem. Nem mertem rosszat kívánni senkinek rettegvén attól, hogy ez veszi majd el tőlem azt, ami nem is volt ott soha. Kifordultam és szembefordultam önmagammal valamiért, ami nem létezik. Sose létezett. És soha nem is fog létezni.
Pedig örülnöm kellene a menetrend-szerűségnek. Hogy flottul és kiszámíthatóan jön minden. Most ennek kéne lennie a prioritásomnak. Örüljek, hogy legalább működik.
De tényleg működik? Mert hiszen nem ezért van ott. Nem ilyennek kéne lennie. Máshogy kellene működnie. Ha így működik, az olyan, mintha nem is működne, mert az egyetlen és legalapvetőbb funkciójára képtelen. De akkor meg minek van? Minek az oda? Miért ne tépjem ki, hiszen felesleges. Ne is lenne inkább. Én se lennék inkább.
A legszőrnyűbbek az apró, szentimentális kis álom-darabkák, amiket szőttem magamnak szűk két hét alatt. Két nyomorúságosan rövid hét alatt. Arról, hogy hogyan derül majd ki. Hogyan nyer bizonyosságot a magam és mások számára az, ami nincs. És nem is volt soha. És nem is lesz már soha.
Akartam, hogy legyen - akartam azt is, hogy ne legyen. Mert az eszemmel tudtam, hogy jobb az, hogy nincs. És hogy nem is lesz soha.

Csak szaladni akarok. Vakon belerohanni a sötétségbe. Nem érdekel, hogy mi jön szembe, mennyi tövis fog belemarni a bőrömbe, hogy minek megyek neki, hogy mibe zuhanok bele. Csak el akarok innen menni. Messze akarok lenni. Be akarom csukni a szemem, csak a sötétet akarom látni. Nem akarok arra gondolni, ami / aki ittmarad. A gondolataim elől is el akarok futni. Nem akarom, hogy bárki hozzám érjen. Nem akarom, hogy megsímogassanak. Hogy átöleljenek. Hogy sajnálkozva vígasztaljanak. Nem akarom látni az együttérző tekintetüket. Ezt úgysem érezheti velem együtt senki. Fogalmuk sincs, hogy milyen. Azt hiszik, hogy tudják. Azt hiszik, segíthetnek. De nem. Nincs ember, aki segíteni tud. Nincs gyógyszer rá. Nincs öröm, ami el tudja venni ezt a bánatot. Csak az isten segíthtene. De isten nincs. Soha nem is volt.
Isten abban van, aki utódot hoz létre. Én képtelen vagyok rá. Ezért nincs bennem semmi, ami istenre csak hasonlítana. Isten halhatatlan az utódaiban. Én halandó vagyok mert magam vagyok és leszek mindaddig, amíg az életem tart. Utána pedig csak a semmi marad. Mintha soha nem is léteztem volna.

Orgazmus után mindig olyan tettrekész vagyok. Lüktetek, sürgölődöm, kiáradok. Mint amikor az ősrobbanás után az univerzumot elárasztotta, az a felfoghatatlan mennyiségű anyag: por, jég, tűz, hidrogén, hélium, atomok milliárdjai; a periódusos rendszer összes felsorolt és felsorolatlan eleme. Milliárd fényévnyi csillagpor kavarog a fejemben: kiterül, mint egy hosszú, ragyogó kárpit, amin csak végig kell sétálnom. Galaxis szépe vagyok olyankor. "Szaturnusz szőnyegen lépdelek". 

Ez eltart úgy 30-40 percig - ami alatt masszívan fűt az alkotás iránti heves vágy. Úgy érzem, létre akarok hozni valamit. Létre KELL hoznom valamit, valami maradandót, ami képes rá, hogy túléljen engem. Festeni egy képet, vagy írni egy regényt. Szülni egy gyereket. De ha csak a macskaalmot ki tudnám takarítani, már az is hatalmas teljesítmény lenne részemről, ami után minden bizonnyal elismerően veregetném meg a saját vállamat. 

Még ezalatt a hatás alatt lesétálok a konyhába, ahol menetrend-szerűen morzsa és kenyérdarabok fogadnak a padlón. A két kis rohadék megint kicibálta a szeletelt kenyeret a kenyértartóból. Összerágott darabok festői összevisszaságban. Hát, nem pont ilyen képre gondoltam pár sorral feljebb, de talán ez is megteszi. Seprűt ragadok és kislapátot, s amíg a romokat takarítom, nagyjából el is száll minden alkotás iránti vágyam és képességem. Ahogy a lapátról hullik a morzsa bele a kukába, úgy hullok én is az éteri magasságokból vissza a földre. Mint egy lufi. Egy fröccs-szagú lehelettel teli lufi. Tényleg, ha a lufinak lenne tudata, vajon képes lenne az önámításra? Azt hinni, hogy levegő helyett héliummal van töltve, s ezáltal képes meghódítani a sztratoszférát? Egyáltalán, tudná-e a lufi, hogy mi az a hélium? És tisztában lenne-e saját halandóságával - tudniillik, hogy a sztratoszféra meghódítása törvényszerűen együtt jár a saját pusztulásával? Tudná-e az a lufi hogy a tette nem volna több puszta szánalmas kísérletnél a halhatatlanság elérésére, ami után végül nem maradna hátra semmi belőle? Sem anyagának darabjai, sem tettének vagy puszta létének emlékezete a többi lufi fejében. Tudná ezt a lufi, és tudatosan elnyomná magában? Tudná, de remélné, hogy mégis másképp lesz? Tudna-e hinni a lufi - istenben, emberben, természetfelettiben? Imádkozna, kérné a lufiisten segítségét? 

Mennyi értelmetlen kérdés. Már nem is érdekel a válasz. 

Azt hiszem, mára elment a kedvem az alkotástól. 

23:46. Hétfő éjjel.

Aludnom kellene, de szokás szerint nem tudok. Nem nézek tévét, mivel sznob vagyok, helyette a youtube-on váltogatom a csatornákat. Közben a szokásos hétfő esti rozéfröccsömet kortyolgatom. Mint részeg amőba terülök szét a kanapén, testemen hanyag tógaként átvetve egy szál plüsstakaró. Elképzelem, ahogyan a buborékok matraccá alakulnak az agyamban. Erre fekszem fel esténként, én és a kínjaim; így lebegjük át az éjszakát.

Keveset érzek már kifelé. Nehezen kapcsolódom  a külvilághoz. Helyette belül zajlik az életem: ott még jelen van néhány érzelem.Leginkább félelem, harag és düh, meg talán egy kevéske szeretet.  

Éjfél körül felhorgad bennem a vágy. Zenét kívánok. Keresnem sem kell: a youtube algoritmusa félelmetes gyorsasággal és ijesztő pontossággal dobálja föl azokat az alternatív akusztikus dalokat, indie és underground előadókat, akik elsőként sejlenek fel pajzán gondolataimban. Videóról videóra ugrálok. Ha nem ránt be a nosztalgia-vonat, 6-7 másodpercnél többet nem is időzöm egy-egy videónál. Válogatok. Egészen addig, amíg olyat nem találok, amin sírni tudok. 

Pontosan olyan élmény ez, mint pornót keresni a neten. Legális, érintésmentes, covidbiztos és szigorúan EU-konform szexet, amire az ember a saját, biztonságos, félperces kis buborékjában el tud élvezni.. 

Ha lehet, még jobban ellazulok abban a pillanatban, amint elkezdődik a szám. Aztán a szívverésem kicsit felgyorsul a refrén előtt. "Húbazmeg, ez dekurvamély. Ez annyira rólam szól."
Észre sem veszem, ahogy kitágulnak az orrlyukaim. Vér önti el az arcomat. A hajszálerek kitágulnak. Gyorsabban veszem a levegőt. Mintha futnék - de ez hazugság: még minidg itt fekszem a kanapén, mozdulatlanul. Csak a szemhéjam rebeg. Hevesebben pislogok, nedvezik a szemem. Aztán megtörténik a "katarzis" - belül hegyek roppannak, óceánok tajtékzanak, majd rettentő morajlás kíséretében szakad föl "minden szorongásom. Az összes lenyelt könnyem, az összes csalódásom..."
A fejem égnek emelem és zokogni kezdek. Hagyom, hogy rázkódni kezdjen a testem. Csuklok, taknyozom, és undorító vagyok, miközben azt kiabálom az üres lakásnak: bárcsak halnék már meg. 
Eltart egy percig. Egyetlen gyönyörű percig elhiszem, hogy jogom van dönteni az életem felett. 

Aztán vége lesz.
Elmúlt az eget rengető orgazmus. Ideje felkelni a kanapéról, az üres poharat a mosogatóhoz vinni és eltenni magam másnapra. 

Ahogy cammogok felfelé a lépcsőn - kövér testem nehéz lépteivel - megállapítom: a libidó helyébe újfajta extázis lépett. Az ölelés, a másik ember csókja már nem hoz izgalomba - a hanyatló nyugat ezen ópiumát lassanként felváltja önnön lelkem átszellemült nyalogatása, mert abban valami perverz módon sokkal nagyobb örömömet lelem.

Hazajöttél végül. Végleg, azt állítod. De ugyan minek? Otthonod-e ez még, tényleg? 
Merthogy csak járkálsz benne, téblábolsz, tengsz-lengsz: pakolod magad egyik fotelből a másikba. Én meg, mintha csak egy kanapéra szerelt, 360 fokban forgó kamera lennék; humán térfigyelő rendszer, forgatom utánad a fejem. Csak leslek, de nem szólok hozzád. Mintha megfigyelő lennék. Szénától dagadt elefántszar alatt kamerájával kuporgó természetfilmes, aki csak néz; rögzít, de a történésekhez nem tesz hozzá semmit. Csak a szemem jár. 

Ez lenne a házasságunk? Mindig is ez volt, vagy ez az, ami megmaradt belőle? Volt-e egyáltalán több valaha is? Akartuk egyáltalán, hogy több legyen?... Vagy nem látszat volt csupán, mindig is? Elterelés, egy hazugság: hogy mi normálisak vagyunk. 

Ülök a gép előtt, teljes elszigeteltségben. Kívül-belül karantén. Alig engedek be valamit a szűrőn. Nem érzek illatokat, ízeket. Ujjaim tapintása is tompa. Úgy érzem, az utóbbi időben a látásom is beszűkült. De hallani azért még hallok. 
Például azt, ahogy fölcsoszogsz a lépcsőn. Lassan, öregesen. Egy pillanatra el is kap a naivság és azt hiszem, hozzám jössz. Hogy kérdezz valamit. Hogy megérints. Adj egy puszit. 
A lépcső tetején aztán élesen jobbra fordulsz, a gardrób szobába. Kiveszel egy pólót, majd egyetlen szó nélkül visszacsoszogsz a földszintre. 

Azt hittem, csalódott leszek, de nem. És talán ez a legrosszabb. Hogy nem érzek semmit. Se örömöt, se bánatot ez fölött. Nuku. Nihil. Semmi. 
"Minden pofonnál fájdalmasabb, minden válásnál nehezebb, hogy már nincs mit mondanom neked." 

Nem szeretlek. Nem is gyűlöllek. Idegen vagy számomra, mintha soha nem is ismertelek volna. Mint bárki más, aki az utcán szembejön, és én még csak arra sem veszem a fáradtságot, hogy a szemébe nézzek. 

Nem érdkel, hogy te szeretsz-e még. Vagy hogy valaha szerettél-e. Azok az idők már elmúltak. Azok az idők, amikor még hittem, hogy egy bölcs válással legalább a szerelmünk emlékét megőrizhetjük. Pontosabban megóvhatjuk a karikatúrává válástól. Már nem hiszem. Már nem is érdekel. 

Lakótársak vagyunk. Emitt a te zoknid, amott az én melltartóm. Néha rád szólok, hogy tegyél rendet a szekrényedben. Aztán csak legyintek, és behányom a tiszta ruhát a többi közé. Össze sem hajtogatom. Nem törődöm veled. 
Elvonulok a "szobámba", bebújok a monitor mögé, mintha dolgoznék és visszasírom az egyedüllétet. A magányosan töltött hónapokat. Az egyedül átsírt estéket. 

Társas magányban még sírni sem lehet.
Nem kellenek az udvariaskodó, álságos kérdések. Mi a baj? Miért sírsz? Na, mondd már el! 
Nem mondom. Azért, mert már nincs mit mondanom. Nincs olyan, amit ne mondtam volna már el neked - nyugodtan, vagy indulattal - az elmúlt években. Mindent tudsz. Mindent kiteregettem előtted, csak nem vetted észre. Soha nem vetted észre.
Szőrtelen, bőrétől lecsupaszított, nyúzott haszonállat vagyok előtted. De mindenek felett halott. Birtokodban vagyok: tehetsz velem amit akarsz. Főzhetsz, süthetsz, száríthatsz. Eltehetsz télére. Se tiltakozni, se odaadni magam jobban már nem tudom.
De ahogy mostanában állnak a dolgok, úgy vélem, leginkább szemétre tervezel hajítani. Mert bűzlök, mivel dög vagyok. Halál-szagom van. És ezt már te sem tudod elviselni. 

Bárcsak ne jöttél volna haza. Bár váltál volna el tőlem azért, hogy kint maradhass. Bár lettél volna Te olyan bátor, amilyen én nem tudok lenni. Megléphetted volna, ami már régen érik. Most legalább Te boldogabb lennél. 
Én meg csak ugyanolyan halott, mint eddig. 

Egyszerűen nem megy. 

Képtelen vagyok rá. Nem tudom szavakba önteni és leírni. Pedig itt van a fejemben, de úgy érzem, nincsenek meg az eszközeim hozzá, hogy kifejezhessem. 

Pár éve talán még ment volna. De azóta azt a minimális tehetségemet is elvesztettem, ami talán akkor még megvolt. 

Itt van velem minden nap. Újra és újra lejátszódik az agyamban. A szemhéjam belső falára vetíti. Hallom a hangjait. A zenéket, amik ritmusára megszülettek a jelenetek. Érzem az illatát. Tapintani tudom. 
Csak elmesélni nem. 

Évek óta halogatom. Éppen ezért. 

Pedig ez lenne az egyetlen dolog, amit itt tudnék hagyni magamból, ami egy darabig hirdethetné a létezésem emlékét utánam. 

Hiszen csak ez van nekem. A mesém. Semmi más. 

Mégis, valahányszor elém kerül a papír, vagy rámüvölt a monitor metsző fehérsége, megijedek. Elbizonytalanodok. Legyőz a félelem. A szégyen, a bűntudat, az öngyűlölet. 
Hogy nem vagyok rá képes. Hogy szar lesz. Hogy talán jobb, ha a fejemben marad, mert lehet, hogy csak ott hangzik jól. Egyedül ott van ennek értelme. S ha leírnám, azzal csak ártanék. Magamnak, másoknak - de legfőképp a mesének.

Talán éppen a mesémet akarom megóvni a külvilágtól? Hiszen nem akarom, hogy gúnyolják. Hogy megbélyegezzék, hogy kicsúfolják. Úgy, ahogyan engem, amikor gyerek voltam. Amikor még elhittem azt a förtelmes hazugságot, hogy különleges vagyok. Tehetséges. Vagy egyáltalán jó valamiben. Talán egy kicsit jobb, mint az átlag. 

Ma már nem hiszek el semmit. Senkinek. Nem hiszek semmiben és senkiben.
De főleg abban nem, hogy amit alkotni tudnék, amit adhatnénk a világnak - kezdjen azzal akármit is - lenne bármi értelme. 
Talán ez az egész aktus nem is lenne más, csak önmagam megnyugtatása: hogy nem lélegeztem feleslegesen, amíg más is létezhetett volna énhelyettem. 

Nem akartam erről írni. Sőt, már egyáltalán nem akartam többé semmiről írni. Néhány hónap alatt úgy megevett a bánat, olyan mélyen lenyelt a gyomrába, hogy már nem érzek semmilyen külvilágot magam körül. Képtelen vagyok másokhoz kapcsolódni, és már nem is vágyom rá, hogy kapcsolatba kerüljek bárkivel.
Mintha sötétben lennék, ahol nincs se hang, se fény, se szag, se íz, de még tapintani sem tudok magam körül semmit. Olyan, mintha halott lennék, de gondolataim még vannak, ezért tudatában vagyok annak, hogy élek még. Azt hiszem, ilyen lehet a pokol.

Hogy mi lesz belőlem, lesz-e bármi egyáltalán, nem tudom. Néha nagyon szeretnék önkezemmel véget vetni ennek a komédiának, de ehhez még mindig túlságosan gyáva vagyok.  

Eddig legalább az írás és a kommunikáció, mint az önkifejezés és a másokkal való kapcsolatteremtés eszközei egyfajta önterápiaként segítettek átjutni a szorongással vagy éppen pánikkal telt nehéz napokon. De a depresszió... Az más tészta. Az egy teljesen más dimenzió.

Amióta ebben az állapotban vagyok, úgy érzem, már nem is akarok többé semmilyen kapcsolatban lenni a külvilággal. A barátaimat tehernek érzem, a velük való bármilyen kommunikáció iszonyatosan kifáraszt. A kényszeres mosolygás olyan, mintha állandóan grimaszolnék. Egy idő után begörcsölnek az arcizmaim és ez a "grimaszmosoly" rámfeszül, mint egy Joker-álarc. Nem igazi mosoly. Nincs mögötte szívből jövő öröm. Csak egy üres héj, nincs mögötte semmi. 

Már Angyal halála előtt is éreztem, hogy nem vagyok a régi önmagam, de az ő esete ha lehet még jobban kiszakított a társadalomtól. 
Eleinte persze működött a régi, berögzült automatizmus: nem hibáztatni másokat, nem haragudni senkire, megbékélni, továbblépni, a sérelmek ellenére is kulturáltan együtt kell élni a többiekkel. Aztán egyszercsak arra eszméltem, hogy állok a tükör előtt és legszívesebben szembeköpném saját magamat. Normális vagyok én? Most tényleg mentséget keresek egy szarrágó gyilkosnak, aki megmérgezte a 9 éves macskámat, akit a gyerekemként szerettem? Valóban el kellene fogadnom, hogy ez büntetlenül megtörtént, és bármikor újra megtörténhet? Komolyan vad idegen emberek nyugalma érdekében erőszakolom meg a saját érzésvilágomat? Olyanokért, akik le se szarnak engem? 

Itt van körülöttem ez a kurvanagy világ, ahol mindenki rohadtul büszke rá, hogy ő más. "Egyedi". És kötelezően meg kell ünnepelni a sokszínűséget, a különbözőséget és a feltétlen elfogadást, meg harcolni kell a mások jogaiért.
Akkor miért nem lehet elfogadni, hogy egy meddő, kövér harmincas nő gyermekeként szereti a két kutyáját, meg a macskáját, akit valami köcsög állat megetetett fagyállóval? Az én haragom és fájdalmam miért lehet mosoly tárgya? Az én gyászom, amit a macskám elvesztése fölött érzek, miért csak "múló rosszkedv" a társadalom szemében? 
Én nem mondhattam azt az úristennek, hogy baszódjon meg, amiért ezt az utat adta, hogy nem lehet saját gyerekem. De dönthettem úgy, hogy ezt a kurvasok anyai ösztönt, meg szeretetet, meg gondoskodni vágyást, amit belém oltott, amivel megvert, hogy cipelnem kelljen halálomig, nem tartom magamban, hanem más élőlények felé fordítom. Történetesen a macskám és a kutyáim felé.
Ha egy anya elveszti a gyermekét, az szörnyű. Olyankor meg kellene állni a világnak, és nem forogni tovább, és fellegeknek jönni, meg az apokalipszis lovasainak, és le kéne szakadni a mennynek, megnyílnia a földnek. 
Ha egy gyereket meggyilkolnak, egész közösségek bolydulnak föl, kapát és kaszát ragadnak, fejét követelve az elkövetőnek. Hivatalok kapuit döngetik, rendőröket vonultatnak fel, katonaságot, hogy a föld alól is előkerítsék a tettest és megtorolják rajta bűnét, lehetőleg nyilvános akasztás keretében.
És senkit nem érdekel, hogy ki volt az a gyerek. Milyen tanuló volt. Zaklatta-e a társait az oviban, vagy suliban. Hogy milyen emberré vált volna, ha felnő: rendes adófizető polgár vagy züllött drogos lett volna belőle? 
Ha egy gyerek meghal, arra nincs indok, nincs mentség. Akkor sem, ha rossz gyerek volt. 
Miért van ez másképp az állatokkal? Miért úszhatja meg büntetlenül valaki, hogy mérgezett eledelt rak ki, amitől pusztulnak a környéken a macskák, mert őt zavarja, ha átjárnak a kertjén?
Ha a szomszéd gyereke folyamatosan üvölt, meg átdobál dolgokat a kerítésen, folyton becsönget, hergeli a kutyát, összekarcolja az autómat, az legalább annyira idegesítő, mint az, ha egy macska néha a fűbe kakil. Vagy megfog egy egeret és a lábtörlőn hagyja. 
Ha egy gyerek viselkedése túlmegy a toleranciaküszöbön, attól még nincs jogom kárt tenni a testi épségében, mert az törvénytelen. Miért lehet ezt mégis megtenni egy háziállattal? A gyereknek szülője van, az állatnak gazdája - egyszóval van valaki, aki vállalja érte a felelősséget.

Több módja is van, hogy el lehessen simítani az ellentétet. A legkézenfekvőbb mondjuk az, hogy megbeszélem az illetővel, akivel bajom van. De ez a szarházi humanoid nem ezt választotta, hanem a legaljasabb módszert.
A fagyálló egy lassan ható, napokig tartó, gyötrelmes halált okozó méreg. A macskám öntudatát vesztve, kegyetlenül szenvedett, amíg a méreg szépen lassan tönkretette a máját, a veséit, az agyát - az összes belső szervét. És ezt a szenvedést nekem végig kellett néznem, és át kellett élnem azt a tehetetlenséget, hogy bármit csinálhatok, üvölthetek vagy a fejem tetején táncolhatok, akkor sem tudok segíteni neki. 
Ez a rohadt tetü pedig valószínűleg mit sem sejtve meresztette otthon a valagát a tévé előtt miközben nekem a lelkem egy darabja halt meg abban a pár napban. 
Mert ettől olyan aljas ez a mérgezés dolog. Hogy a gyilkosnak még csak végig sem kell néznie, hogyan hal meg az áldozata. Ezt a terhet "kegyesen" ráhagyja valaki másra. Az ilyen még azt sem érdemli meg, hogy halála napján a koporsójába szarjanak és úgy temessék el. Esküszöm többre tartom azt, aki gyorsan végez az áldozatával, de úgy, hogy közben belenéz a szemébe és látja a halálát. 

És igen, eddig a harag és a gyűlölet beszélt belőlem. Mert ez van bennem, és valahol ennek is ki kell jönnie, mielőtt teljesen felégeti a lelkemet belülről.
De az igazság az, hogy Angyal halálának a legnagyobb felelőse én vagyok. 
Azért, mert hagytam magam mások által meggyőzni, hogy jobb lesz neki a házon kívül, amíg távol vagyunk.
Mert bíztam az emberekben és rábíztam a lelkem egy kis darabját olyan személyekre, akik számára ő nem is volt igazán fontos. 
Mert nem hallgattam saját magamra és nem küzdöttem érte tűzön-vízen, ahogy Töpiért küzdöttem tavaly nyáron, mikor éreztem, hogy meghalna nélkülem. 
Mert hittem, hogy kezelhetem úgy a 9 éves macskámat, mintha a kamasz gyerekem lenne - hogy engedtem az utcán kódorogni és nem zártam be négy fal közé, ahogy a gyerekét sem zárja be az ember. Naiv voltam és elhittem, hogy elég csak benne megbíznom, mert úgysem bántaná senki és ahogy mindig, most is haza fog találni. Haza is talált - utolsó erejével még bekúszott a kapun, hogy a segítségünket kérje - mert bízott bennünk.

Ezt a hibát többé nem követem el. Eddig tartott a bizalmam, amit a környezetembe vetettem, és a társadalomba, amelyben élnem kell. 
És egyúttal többé nem érdekel a társadalom semmilyen szinten. Leszarom, hogy kinek a szaros kölyke fog belepusztulni a klímaváltozásba vagy az ezzel járó újabb és újabb betegségekbe. Egy kibaszott kartondobozt nem fogok újrahasznosítani senki kedvéért. 
Nem leszek kedves és előzékeny senki idegennel. Nem engedek magam elé senkit sehol. Nem fogok tömegközlekedni autó helyett. Magasról leszarom a károsanyag kibocsátásomat. 
A természet ugyanis már eldöntötte helyettem, hogy mivel veszem ki a részem a környezetszennyezés csökkentéséből: sohasem lesz gyerekem, úgyhogy a természet részemről bekaphatja. 

Egyetlen célom jelenleg, hogy olyan messze költözzek az emberektől, amennyire csak lehet. Egy erdőbe, vagy egy tó mellé, hegyoldalba, nekem mindegy, csak ne legyen szomszédom legalább 20 kilométeren belül. 
Legalábbis amíg még élnem kell.

Angyal meghalt.

Múlt héten hétfőn találtam meg a kocsim mellett, a forró betonon. Akkor még élt, de ahogy meghallottam a hangját, ahogy felemeltem a földről és éreztem az ernyedt kis testét, azonnal tudtam, hogy vége. Hogy hiába is viszem el orvoshoz, hiába csillapítják a fájdalmát, infúziózzák, már nincs több idő. Már nincs idő többre, csak felkészülni rá, hogy még életében beletörődjünk az elvesztésébe. 
Eleinte nem éreztem semmit. És nem azért, mert még reméltem volna, hogy az orvos megmentheti és felépülhet. Az első pillanattól kezdve nem ringattam magam semmiféle hit illúziójába. Már ott a kocsiban pontosan tudtam, hogy vége van; hiába száguldok 110-zel az 50-es övezetben. Csak azért tettem, hogy amennyire hatalmamban áll, rövidítsek a szenvedésén. 
Aztán kaptunk még egy éjszakát - de bár ne kaptunk volna. Ahogy a nyugtató és fájdalomcsillapító koktél hatása múlni kezdett, úgy lett egyre gyötrelmesebb a folyamat és én azt éreztem, hogy teljesen magamra vagyok hagyva a gyermekem szenvedésével.
Egy kennelbe tettük, hogy ne tegyen kárt magában. Menekülni próbált, de azt hiszem, akkor már maga sem tudta, mi elől és hová. Már nem érezte a világot maga körül. Nem tudta szegénykém, hogy mi történik vele. Néha el-elnyugodott; csak feküdt és nyávogott olyan mély hangon, amiről tudtam, hogy ez már a haláltusája része. Máskor meg hirtelen fölugrott és megpróbált lábra állni, de lábacskái ekkorra már teljesen lebénultak az idegméregtől és nem tudták megtartani a kis testét.
Ott voltam mellette, de nem tudtam segíteni neki. Eleinte még hittem, hogy lát és hall, és hogy a hangom vagy a szagom megnyugtatja valamelyest. Aztán olyan hirtelen pattant fel és nyúlt ki a ketrec rácsai közt, rettenetes fájdalommal teli hangon üvöltve, hogy szinte éreztem, ahogy rajtam is végigömlik a szenvedése. Karmának lenyomata a mai napig ott van a parkettán, haláltusájának gyötrelmes mementójaként.
Gyávának éreztem magam, mert legszívesebben olyan messzire futottam volna, amennyire csak lehet, hogy ne kelljen ezt végignéznem. Végül a rácson át bedugtam hozzá az ujjam, hogy megsímogassam, de ő olyan hirtelen kapta el és mélyesztette bele a karmát, hogy a vérem is kiserkent. Kapaszkodni próbált: éreztem, hogy nem belém, hanem az életbe. 
Kicsivel éjfél előtt aztán megpróbáltam kivenni a ketrecből és a mellemre fektetve aludni vele, mert azt gondoltam, talán a közelségem megnyugtatja - ahogy régen. Abban reménykedtem, hogy talán képes lesz a szívem dobogását hallgatva elaludni örökre, és bár én ezzel pokoli súlyt vennék magamra, de megérné, ha neki ezzel könnyebb lenne a halál.
Talán ha egy percet tudtunk feküdni így, nyugodtan, aztán megint menekülni próbált. Karmát belemélyesztette mindenbe, amit ért - a párnába, a kanapé támlájába, belém. Ez volt az egyetlen stabilitás, amit még érezni tudott. Próbáltam nyugtatni, de már nem dorombolt a símogatástól. Képtelen volt rá. Egyszercsak fölmordult és belenézett a szemembe. Ahogy visszanéztem rá, tudtam, hogy már nem lát. Azt hiszem, ekkor jöttem rá, hogy ő már nem az én cicám. Hogy ez már nem az a bújós, kedves, csodálatos kis személyiség, a sajátos kis szokásaival, hanem csak egy test tele fájdalommal. Megértettem, hogy az én Angyalkám már nincs ott.
Éberen aludtam aznap éjjel, és valahányszor megriadtam a nyávogására, csak azt kértem az úristentől, hogy hagyja végre elaludni és reggelre már ne szenvedjen. De nem hallgatott meg - miért is tette volna, hisz nincs is - , így reggel visszavittem az orvoshoz. 
Ember ezalatt mintha tudomást sem vett volna az egészről. Nem tudtam ekkor még, hogy minek a számlájára írjam a viselkedését: sajátos gyászfeldolgozás, vagy közöny inkább. Akármi is volt, soha nem bocsájtom meg neki, hogy magamra hagyott ebben a helyzetben. 
Délutánra lett meg a laboreredmény, amit már az első pillanattól fogva sejtettünk: fagyálló mérgezés. Mivel nem voltunk otthon a hétvégén, és én nem hallgattam saját magamra, hanem hagytam Embernek, hogy kizárja a lakásból amíg távol vagyunk, így bárhol és bármikor fölehette a mérget. Dühös voltam magamra, hogy nem hallgattam a megérzésemre, ami már hetek óta ott motoszkált bennem. És gyűlöltem Embert: a mai napig nem értem meg, hogy tudott ilyen érzelemmentesen cselekedni. Erre nincs semmilyen magyarázat, amit képes lennék elfogadni. Még az sem, hogy esetleg magát védte így a bánattól. Már nem érdekel. 
Egyedül mentem vissza, tele dühvel, haraggal, bánattal, mégis: amikor az orvos közölte, hogy a legkegyesebb dolog, amit még megtehetünk érte, az az altatás, úgy éreztem: nincs jogom kihagyni őt ebből a döntésből. Fölhívtam, elmondtam neki, mi van. Eleinte azt akarta, hogy vigyem haza a haldokló macskát és majd este visszavisszük, amire én kategorikusan nemet mondtam. Végül bejött a rendelőbe kb. 20 perccel később. Kaptunk úgy 15 percet, hogy közösen elbúcsúzzunk tőle. Ő is sírt - évek óta nem láttam sírni. Ebből tudtam, hogy mégis érez valamit, ezzel együtt továbbra sem tudok megbocsájtani neki. 
Aztán az orvos javaslatára az injekció beadásánál már nem voltunk ott. Utójára még megsímogattuk és kijöttünk. 
Talán ha 5 perc volt az egész. Mire újra bementünk, már csak a lepedővel betakart élettelen kis teste feküdt a hordozóban. Hazavittük, és eltemettük anyámék kertjében, Gordon mellé. 

Az egyetlen dolog, ami segít kicsit enyhíteni a szomorúságot és bűntudatot, az az, hogy tudom: az utolsó pillanatig jó kezekben volt. Enyhítették a fájdalmát. Törődtek vele. És nem hagyták szenvedni.

Szép álmokat Neked, Angyalkám. És tudd: attól kezdve, hogy az úton egy autó csikorgó kerekei elől a karjaim közé menekültél, az összes hétköznapon át (ha csavarogtál, ha együtt aludtunk), életed utolsó pillanatáig szeretve voltál.