Kedves ...!
Itt a vége, elegem van. Nem bírom tovább. Bár még most is beleremeg a gyomrom és könnyes lesz a szemem, ha a szerelmes perceinkre gondolok, de be kell látnom, ennek már réges-régen vége. Nem vagy csak néha szeretkezünk, nem öleljük át egymást, még csak kedves szavunk sincs egymáshoz és puszik sem csattannak már. Nem nevetünk egymásra, sem pedig másra. Csak a látszatát keltjük annak, ami nincs.
Ha nem akarjuk, hogy gyűlöletbe csapjon át, ami valaha mély szeretet vagy szerelem volt – ennek már mutatkoznak jelei - , akkor itt és most le kell zárnunk ezt a dolgot. Közösen eldönteni és barátságban elválni. Nem akarok haragban lenni veled, és te sem akarhatsz több fájdalmat okozni nekem – ha szándékosan haraggal válnál el tőlem, ezt tennéd. Én a barátod akarok maradni. Közösen eljárni sörözni, együtt nevetni, hülyülni, mint régen. De ez a kapcsolat már túlságosan erőltetett ahhoz, hogy ez beleférjen. Túl nagy teher mindkettőnk vállán, ettől válunk mogorvává, ezért nincs egy kedves szavunk sem a másikhoz. Kölcsönösen a másikat okoljuk, ez az igazság.
Én beismerem ezt, és azt is elismerem, hogy nekem könnyebb, mert én nő vagyok; és a nők valamiért könnyebben ismerik el, ha valami nem oké.
Eddig küzdöttem azért, hogy megismerjelek: hogy kiszedjem belőled, miért változott meg ilyen drasztikusan minden. Nem akarok rájönni arra, hogy Te sosem voltál elég nekem és én sosem fogok tudni megfelelni neked. Mert más környezetből származunk; más az értékrendünk és mások az elvárásaink. Én abban a hitben szeretnék maradni, hogy Te voltál a nagy Ő. De sajnos, minél jobban megismerlek, annál inkább torzul az álmom s még a boldog perceket is megkeseríti ez a felismerés. Szeretném azt hinni, hogy még mindig szeretsz. Szeretném azt hinni, hogy sosem használtál/használnál ki. Szeretném azt hinni, hogy mi vagyunk a reménytelen szerelmesek, akik bár érzik, hogy egymásnak lettek teremtve, de sosem lehetnek egymáséi. Mert a gaz szemét élet és a rossz humorú Isten mindig közéjük áll (akárcsak a mesében, amit egyszer régen írtam, még azelőtt, hogy járni kezdtünk volna). Szeretném ezt hinni.
Persze lehet, hogy te nem így érzel. Lehet, hogy én csak egy szám vagyok/voltam az életedben és bármennyire is hittem, hogy én leszek a Tündér-királylány, aki csókjával újra herceggé változtatja az elátkozott békát – lehet, hogy tévedek. Rá kell jönnöm, hogy ez csak egy álom: rá kell jönnöm, hogy a valóság más. Az életem csalódásokból áll. Minél idősebb és minél tapasztaltabb leszek, annál több álmomat és mesémet veszítem el. Nem akarom azt érezni, hogy te is ezek közé fogsz tartozni.
De egyre inkább csalódok benned is. Persze másképp lenne, ha tudnám: te nem vagy képes szeretni. Te ilyen ember vagy, aki egyszerűen nem tud adni magából a másiknak. De én láttam, hogy képes vagy rá! Mert nekem adtál magadból! És most megvontad tőlem a szeretetet és a figyelmet. Eddig érdekelt, hogy miért történt ez. Kíváncsi voltam: vajon közvetve vagy közvetlenül én tettem valamit, ami miatt így megváltoztál. Ártottam neked? Bántottalak? Hazudtam, vagy túl őszinte voltam? Nagyon gyerek voltam? Nagyon felnőtt? Túl kedves vagy túl élcelődő? Annyira szerettem volna megtudni, hogy mit érzel! Kíváncsi voltam rád… Hittem, mert hinni akartam, hogy több van benned, mint amit kifelé mutatsz. Hittem, hogy szándékosan vagy titokzatos. De az idő előrehaladtával egyre inkább úgy érzem, hogy nincs benned semmi.
Persze lehet, hogy ez csak egy álca. Hogy szándékosan akarsz engem ebben a hitben tartani, de ez csak a terved része. Mert gyáva vagy. Gyáva vagy bevallani, hogy ennyi volt. Hogy nem kellek többé. Vagy mert félsz feladni a kényelmet. Vagy mert… mert valamiért félsz többet adni magadból.
Most már teljesen mindegy. Tudod, mit? Akármi is volt a terved lényege: győztél. Most már nem érdekel. Eddig akartam tudni, hogy miért nem ölelsz át: miért nem csókolsz meg és miért nem szeretsz úgy, mint régen. Eddig akartam, hogy szeress. Most már nem akarom.
Köszönöm a leckét, „Mester”. „Tanár úr”. Megtanultam. Megtanultam, hogyan kell kapcsolatban élni, és most már megtanultam azt is, hogyan kell – bár nem egészen méltóképpen – lezárni. Volt eleje, közepe, s most itt a vége.
Köszönök mindent, amit ez alatt az idő alatt tőled kaptam. Köszönöm az érzelmeket (jót is, rosszat is, de tényleg), és köszönöm azt is, hogy harcolnom kellett. Egyedül azt nem köszönöm meg, hogy ez ennyi ideig tartott. De talán… Talán ennek így kellett lennie. Talán így volt megírva. Hogy most legyen itt az ideje és ne máskor. Habár már nagyon-nagyon régóta éreztem, hogy így lesz, idáig sosem volt meg bennem az az érzés, hogy „na most van itt az a pillanat”. De most eljött. Bár sokat késett… talán, ha korábban jött volna, könnyebb dolgom lett volna: mert nem hízom így meg, nem válok ilyen toprongyossá és elhanyagolttá a szeretethiánytól; talán határozott és bátor maradtam volna. Talán rögtön találtam is volna valaki mást, akit szerethetek.
Azért még valamire megtanítottál… Arra, hogy a szerelem csak egy része az életnek, de nem minden. A szerelem jó, a szerelem kell, de nem minden. Néha elég, sőt: talán jobb is, ha az ember csak a szükségleteit elégíti ki. Úton-útfélen megáll, és nem utasítja vissza a pillanatnyi boldogságot. Máról-holnapra él – de jó értelemben. Nem érheti igazi csalódás. Úszik, mint a cápa: mely nem állhat meg egyetlen pillanatra sem. Nyomásként nehezedik rá az ösztön, mely örök mozgásban tartja: ha valamiért nem tud úszni – hálóba akad vagy megsérül –, az egyben a véget is jelenti számára. Elpusztul, mert nem képes mozgás nélkül lélegezni…
Egy kicsit most én is cápának érzem magam. És ennek nagyon örülök. Köszönöm.
Így hát nem maradt más, minthogy elbúcsúzzam. Jó volt együtt élni veled – sok-sok pillanat kimondottan kellemes volt, és sajnos tudom, hogy sohasem tér már vissza. Ezeket a pillanatokat megőrzöm, és ha majd lecsitul kettőnk közt a vihar, én leszek a legboldogabb, ha egyszer újra elbeszélgethetünk ezekről az emlékekről. Együtt, egy jó sör vagy bor mellett az új életünkben, boldogan, nevetve… Más pillanatokat igyekszem kitörölni magamból, és igyekszem nem haragudni rád még azért sem, amiért megérdemelnéd… Arra kérlek, hogy tedd te is ezt.
Még valami, amit tudnod kell: én még mindig nagyon szeretlek, mélyen, a szívemben – ha te is érzel valami hasonlót, akkor nem találod sziruposnak és szentimentálisnak ezt a befejezést, hanem elmosolyodsz rajta és megnyugszol. Tudnod kell, hogy én mindig nyitott voltam és az is maradok feléd. Szeretném, ha eljönnél hozzám, amikor úgy érzed, még mindig szükséged van rám. A kapu nyitva lesz, a kulcsot sosem kérném vissza…
Őszintén sajnálom és dühös vagyok magamra, amiért nem voltam elég erős, hogy megszelídítselek, és hogy a szeretetem nem volt elég ahhoz, hogy „meggyógyítsalak.” Az én sebesült, űzött vadam maradsz – még ha ki is nevetsz most ezért –, akin nem tudtam segíteni, mert gyenge voltam.
Bocsáss meg.
Szeretlek:
Aláírás,
dátum.
