Van az úgy, hogy a legkomolyabb dolgoknak vannak a legtriviálisabb előjelei…
Szokás szerint agyonpakolt táskával közlekedtem.
Szóval az én kedvenc kicsi táskám már elég lerobbant állapotban volt, mivel azonban nem akartam újat venni, fogtam az elszakadt szárát és összetűzdeltem néhány biztosítótűvel. Évekig közlekedtem vele úgy, hogy nem szakadt el. Aznap viszont még a szokásosnál is több kacatot cipeltem benne – többek között három üveg piát –, úgyhogy kis táskám úgy döntött, megadja magát az elemeknek.
Épp a barátaimhoz igyekeztem, amikor becsapott a villám. Na, nem szó szerint, bár akár az is történhetett volna, engem legalábbis úgy érintett az a dolog, ami akkor történt. Ugyanis idegösszeomlást kaptam. Mások szerint legalábbis nagyon úgy tűnt, hogy az van nekem. Mármint idegbaj.
Szóval leszálltam a villamosról, mire egy dagadt pacák elhúz mellettem, és kis híján felborított. Ez még a kisebbik gond, csakhogy a táskája valahogy beleakadt az én táskámba, vagyis az egyik biztosítótűbe, ami végül megadta magát, csakhogy őt meg követte a másik három, minek következtében a táskám szíja végleg elszakadt, a táska pedig a földön landolt. Hatalmas csörömpölés, növekvő tócsa a földön… Semmi kétség. Valószínűleg mind a három üveg méregdrága pia összetört és kifolyt… Tudtam, annyira éreztem, hogy valami ilyesmi fog történni! Az egész napom picsaszarul indult, ez már csak a hab a tortán…
Egy pillanat alatt olyan hőhullám öntött el, hogy azt hittem, felrobbanok, vagy gombafelhőt eresztek és kitörök, mint egy vulkán. Végül azonban nem ez történt. Körülbelül 10 másodperc kellett hozzá, hogy összeszedjem maradék lélekjelenlétemet, felkapjam az elázott táskát a földről és tovább induljak. Az emberek persze nem néztek hülyének. Kicsit sem. Főleg akkor nem, amikor át akartam menni az úttesten a legnagyobb forgalomban. Állítólag majdnem elütött egy BMW, még kiabáltak is utánam, hogy „Hé, mi van kislány, normális vagy, meg akarsz halni”, de én ebből egy szót sem hallottam. Valószínűleg azért, mert már tényleg nem voltam teljesen normális. Különben is utáltam a BMW-ket, mert a seggfej pasim kedvenc márkája volt és valahányszor elmentünk egy BMW mellett, mindig nyálcsorgatva bámult utána, mintha legalábbis valami bombanő lenne és arról áradozott, hogy majd egyszer neki is lesz egy ilyenje, mert részletre megveszi. Hogy, mondom, a csodálatos átlagfizetésedből? Az egész havi lóvéd rámegy csak a részletre… Barom. Ezen mindig besértődött. Igazán nem értem, hogy miért.
Szóval ott tartottam, hogy fogtam magam és átmentem a másik oldalra, a legnagyobb forgalomban. Keresni akartam egy szimpatikus kis sarkot, vagy valami bejáratot, lehetőleg lépcsőset, ahová szépen leülhetek a romjaim fölé és megvizsgálhatom, hogy mekkora kár ért. Természetesen nem találtam ilyet. Jó, mondtam magamnak és vettem egy mély levegőt. Akkor leszarom, és lecsövezek ide az utca közepére! Nem is nagyon zavartattam magam. A sétálóutca tele volt csemetefákkal. Kinéztem magamnak egy helyes kis fát és lecsöveltem a tövébe. Elhúztam a cipzárt a táskámon. Még annyi eszem se volt, hogy zacskóba tegyem az üvegeket, úgyhogy mindenemből, ami a táskában volt, csavarni lehetett az alkoholt. Ráadásul kurva büdös is volt… Ahogy azonban tovább kutattam az ázott batyuban, hirtelen felcsillant a szemem és felkiáltottam örömömben.
- Ez nem tört össze! – üvöltöttem, és olyan diadalittasan emeltem a magasba a szilvapálinkás üveget, mintha legalább is Oscar-t nyertem volna.
Ezek után magamhoz szorítottam, lecsavartam a tetejét és elégedetten kortyolgatni kezdtem. Így még nem teljes a kép, gondoltam, úgyhogy elővettem a havertól kapott vicces cigiket és sorra szívni kezdtem őket. Egyet, kettőt, hármat… a végén már tényleg hármat láttam mindenből. Három pálinkás üveget, három fát, három villamost, három rendőrt, meg három motoros félistent, közeledni felém. Szerencsére a motoros félisten ért oda előbb. Illetve félistenek, merthogy ugye hármat láttam belőlük. Belőle… Na.
Bambán felnéztem rá; már nem tudtam, hogy most csak flesselek vagy tényleg idejött egy Halálangyal, fekete Harley-n, szárnyakkal a hátán és glóriával a feje fölött, csak azért, hogy engem kihúzzon a szarból. A következő képekre csak homályosan emlékszem: csodálkozó arcok, elkerekedett szemek; kiabáló rendőrök, röpködő gumibotok… Azt sem tudom, hogy sikerült úgy felraknia a motorra, hogy ne essek le róla rögtön az első kanyarban, de biztos nagy gyakorlata volt benne. Mármint abban, hogyan rakjon fel a motorja hátsó ülésére betépett, zakkant kiscsajokat.
- Halálangyal – nyöszörögtem . – Az anyám megmondta, hogy egyszer egy Harley-n fogok lerobogni a pokolba…
Elgondolkodó kis grimaszt vágott.
- Chh… Érdekes felfogása van anyukádnak.
- Te most akkor tényleg Halálangyal vagy? – kérdeztem, még mindig betépett fejjel.
Jóízűen felnevetett.
- Nem… De te aztán tényleg rendesen be lehetsz tépve, ha szárnyakat flesselsz a hátamra…
Inkább nem mondtam semmit, csak pajzánul megnyaltam a szám szélét. Nem akartam elárulni neki, hogy nem csak szárnyakat láttam a hátán, amikor felrakott a motorra, hanem egy helyes kis ördögnyilas farkincát is kinőni abból a helyes kis popsijából. Hátul.
Szavak helyett inkább átkaroltam és megpróbáltam leküzdeni a feltörekvő hányingert. Nem sikerült. Már a város szélén jártunk, amikor leszedett a motorról, becipelt az erdőbe, lerakott egy fa mellé és kiadta parancsba, hogy hányjak. Mit tehettem volna, nem szeghettem meg a felettesem utasítását, hiszen ő mégiscsak egy Halálangyal, én meg csak egy csóró, betépett kis picsa vagyok. Szóval rókáztam is, de rendesen. Aztán elkezdett kitisztulni a fejem.
Mikor visszamentem az úthoz, ahol leparkolt a motorral, a srác már az aszfalton ült, és a szilvapálinka maradványait tanulmányozta. Hát, mit mondjak, nem hagytam túl sokat az üvegben.
- Ezt egyedül termelted be? – kérdezte kissé hitetlenkedve.
- Láttál mellettem még valakit a fa alatt, az ÉN szilvapálinkámat iszogatva és az ÉN füvemet szívogatva? – kérdeztem kissé szarkasztikus hanglejtéssel.
Felnevetett.
- Nem. De mi a picsától borultál ki ennyire, kislány?
- Attól, hogy volt még két másik ilyen, kissé drágább nedűvel teli üveg, és abból már csak ez az egy maradt.
Ismét felnevetett.
- Na de ettől azért még nem kap idegösszeroppanást az ember, nem ül le a város közepére egy kutyaszaros fa tövébe és nem iszik meg hat deci pálinkát, megspékelve három vicces cigivel!
A mennyiség hallatán, valahogy legyőzhetetlen vágy fogott fel, hogy ismét meglátogassam az erdőt és hányjak egyet. Szólni akart, de már nem tudtam megvárni: szinte repültem a fák felé.
Mikor jó tíz perc elteltével visszatértem a második körből, ő felpattant a motorra és beindította. Várakozón rám nézett, én meg csak bámultam rá, bambán. Még mindig nem voltam teljesen magamnál.
- Most akkor itt fogsz hagyni a semmi közepén?
- Dehogy hagylak! Arra várok, hogy mikor ülsz már fel végre! Egyébként sem a semmi közepén vagyunk, hanem a város határán.
- És mégis… Hová mész?
Megvonta a vállát.
- Fasz tudja. Amerre ez az út visz.
- És most engem is oda akarsz vinni?
Türelmesen pislantott egyet.
- Kisanyám, odaviszlek, ahová csak akarod, ha fölszállsz végre.
Többé már nem gondolkoztam az élet értelmén. Sőt, semmin sem gondolkoztam, csak azon, hogy nehogy megint rám jöjjön a hányinger. Szó nélkül fölpattantam mögé a motorra.
