Milyen sekélyes a világ körülöttem.
Ilyen lett, vagy mindig is ilyen volt, csak eddig nem vettem észre? Vagy csak én látom annak?
Egy barátom hetek óta fikázza a tinderen társkereső nőket. Ha kövér, az a baj, ha öreg, akkor az. Ha túl sokat ad magából, az is baj, ha túl keveset, az pláne az. A profilképeiket szinte napi rendszrességgel kiposztolja a fészbúk falára és ott ekézi őket, főleg a koruk miatt. Ez a csávó elmúlt 50, de gyereket akar. Most már érett hozzá a feje, de az asszony az ne legyen érett, hiába szép, meg művelt, mert az már nem tud szülni. Mondjuk én csak 31 vagyok, de én sem tudok. Szóval a kor-fóbiájára ez nem igazán magyarázat.
Számomra a legérthetetlenebb az egészben, hogy mekkora játszótere van. A posztja alatt a hozzászólások egytől egyig méltatják, hogy mennyire igaza van. És ráadásul milyen szellemesen fejezi ki az igazát. Hogy mennyire egyet értenek vele. 5mm átmérőjű profilképek ítélkeznek mások 8mm-es profilképe alapján. Gyönyörűbb zombik még nálam is. Mondjuk azóta ez a csávó már össze is jött valami 50es tinderes macával.
Azért apám fala sem gyenge. Más sincs rajta, csak továbboszott fideszes meg orbános posztok. Mondjuk ha a saját szavaival kellene érvelnie a rendszer mellett, az már valószínűleg nem menne. Írásban legalábbis biztosan nem. Szóban egész meggyőzően tudja tolni a mások faszságát igazságát. Bár az írás nem az erőssége, de remek kifogásai vannak. Viszont nagyon egyetért a sablon-sorosozó konzervatív okoskodásokkal, és szeretné, ha erről mások is értesülnének. Engem mondjuk minden beszélgetésünkkor lekövérez és sosem mulasztaná el kifejezni rosszallását, amiért műanyag kajákkal és alkohollal mérgezem magam, így rombolva a saját egészségem. Meg persze a testemet, ami nyilván tökéletes, hiszen tőlük kaptam, nem is lehetne nem tökéletes, csak és kizárólag azért van olyan szar állapotban mert én basztam el.
Aztán, miután jól kiprédikálta magát, elégedetten beletesped a kedvenc karosszékébe és bekapcsolja a tévét, hogy üdvözült mosollyal az arcán fogyassza el mindennapi előregyártott-tartalom adagját.
Emlékszem még, gyerekkoromban mennyire lázadt azok ellen az arcok ellen, akik úgy gondolkoztak, ahogy ma ő. Igaz ami igaz, a 300ezres masszázsfunkciós fotel valóban kényelmesebb, mint a kitaposott cipő meg a melósnadrág. Pedig ő mindig szívesebben hordta a melós nadrágot mint a húszmillás bmw-t. Egyszer azt is mondta nekem: bárcsak olyan gazdag lenne, hogy már ne kelljen bmw-vel járnia. Persze ugyanezt elmondhatta volna a nőügyeiről is. "Bárcsak olyan gazdag lennék, hogy ne kellene presztizsből lecserélnem az 50 éves anyádat egy legalább 10 évvel fiatalabb (és 10 körrel egyszerűbb) nőre".
Na és Anyám... anyámról nem is beszélek inkább. Mert akármilyen rosszat is tett velem azzal, hogy erre a világra kényszerített, szeretem. Születésemtől fogva szeretem, mert kénytelen vagyok szeretni. Mert nem tudom, hogyan kell őt nem szeretni. Ha tudnám, már rég nem szeretném.
A minap eljátszottam a gondolattal, ahogy fölszállok egy távolsági buszra és veszem elő az 5- 10- vagy 20ezrest, hogy abból vegyem meg a menetjegyemet a sofőrnél. Mondjuk nem azért, mert lusta vagy hanyag voltam előre gondoskodni a jegyről, hanem mert lerobbant az autóm és sürgősen el kell jutnom A-ból B-be. És nincs nálam más címlet. Mi több, örülök, ha hónap végén van nálam egyáltalán bármilyen címlet, ami nem üzemanyaggá konvertálódva pihen a lerobbant kocsim félig telt (vagy inkább félig üres?) tankjában.
Elképzeltem, ahogy állok a sofőrfülke előtt, nyújtom a sofőr felé a pénzt, aki csak néz rám bambán, sőt, majdhogynem kinevet, előbb a szeme üzeni, majd a szája is mondja, hogy ő ezt nem fogja elfogadni, mert nem tud visszaadni. Én meg állok ott, nem mozdulok, mert tudom, hogy igazam van, és mert más lehetőségem nincs eljutni a célomhoz, csak ez a nyomorult járat, és nem is lógni akarok, hiszen ott a kezemben a pénz, meg bennem a jó szándék: hogy ki akarom fizetni az utazásomat, nem vagyok tolvaj; akkor mi ez az indok, mi az, hogy ezt nem lehet megoldani? Közben hallani vélem mellettem s mögöttem a méltatlankodó utasok hangját, "mi lesz már", "én erre nem érek rá", "ha nem tud jegyet venni, akkor szálljon le", "haladjunk már", én pedig továbbra sem értem: már hogy ne tudnám megvenni, hiszen itt van nálam a pénz, éppen most szándékozom kifizetni, akkor miért bánnak így velem? "Gondolkodott volna előbb, miért nem vette meg előre a jegyet?!" hallom a fejemben a számonkérést, egyre értetlenebbül állok; már honnan tudtam volna előre tegnap, hogy ma defektet fogok kapni és autó helyett busszal kell majd mennem? Miért akartam volna Volánbusz jegyet venni előre, mikor 10 éve minden nap kocsival járok a dolgomra és az összes utazásra szánt pénzemet beletankoltam az autómba? "Talán kórházba siet?" szerencsére nem, "van magának gyereke?" az sincs, felelem, bár nem is tudom miért érzem kényszerét, hogy idegeneknek magyarázkodjak. "Kocsival jár minden nap", valaki felkacag "szégyellje magát", morogja megint más, "mert nincs elég dugó", meg "nem elég nagy a szmog a városban, még maga is rásegít" hallom egyre távolabbról, a karomon érzem: valaki finoman letessékel a buszról, az ajtó bezárul, én pedig ott maradok a diszkrét fekete füstfelhőben, amit a 622-es járat hagyott hátra nekem. Állok a megállóban döbbenten és csalódottan, és egyre azon jár az agyam, hogy minek?
Minek tegyek én bárkinek is szívességet ezen a világon? Minek legyek bárkire is tekintettel? Minek akarjak becsületesen élni és minek akarjak én bárkihez is alkalmazkodni? Hiszen rám sincs tekintettel senki!
Vannak bizonyos normák, íratlan törvények, amelyek szerint élnünk kellene, de mi értelme ezeknek a normáknak, ha mindenki csak a kibúvót keresi alóluk?
Nekem nincs gyerekem, nem lehet és már nem is akarok. Gyerektelenként én eltaposható vagyok. Nekem nincs jogom sietni, bajba kerülni, pláne nincs jogom mások jóindulatára számítani. Miért van az, hogy a gyerek az mindenre mentség? Hiszen én is gyerek vagyok, valakinek a gyereke. Van két dolgos kezem - hiszen nem épp ezért szültek erre a világra? Nem pont ezért a két munkás kézért támogatja a családokat a mindenkori kormány? Hogy felnőve legyen, aki majd tolja a megrakott szekeret? Itt vagyok, tolom azt a kurva szekeret, mégis minden áldott nap azzal kell szembesüljek, hogy felnőve az én életem nem ér már annyit sem, mint amennyit gyerekként ért. Hiába dolgozom, termelem a GDP-t vagy építem a szocializmust, ez senkit nem érdekel. Senkit nem érdekel a nyomorom; hogy hová vagy miért sietek, hogyan kerültem bajba vagy hogy miért vagyok kénytelen autó helyett busszal menni. Csak egy vádolható, üldözhető, megalázandó elem vagyok a társadalom szemében - mert egészséges vagyok, munkaképes vagyok, nem vagyok árva, nincs haldokló szerettem - de legfőképp gyermektelen vagyok. A legfőbb bűnöm mind közül a gyerektelenség - pedig még csak nem is én akartam így. Nincs elég nyomorom, ezért nem vagyok méltó az emberségre. Együttérzésre. Megértésre.
Akkor miért is kéne nekem tekintettel lenni például a klímaváltozásra? Miért ne szarjam le, hogy az én autóm is hozzájárul a környezetszennyezéshez, ami szépen lassan ki fogja nyírni az egész emberiséget - vagyis azoknak az embereknek az unokáit és dédunokáit, akik a 622-es járaton terpeszkedve magasról szarnak az én fejemre?
Ugyan mi a fasznak akarnám én szelektíven gyűjteni a szemetet? Miért ne törődjek csak a saját pillanatnyi jólétemmel, élvezetemmel? Miért ne legyek önző, hm? Hiszen nincs kölyköm, aki miatt aggódnom kellene, hogy lesz-e még Föld ahol felnő, meg hogy majd megbetegszik a szmog miatt.
Értem sem aggódik senki, nekem nem segít senki, akkor engem mit érdekeljen a más beteg rokona vagy gyereke?
Egyszerűen nem értem. Az emberek összefognak, ha egy szerencsétlen, nyáladzó fogyatékos félművelt anyjának "véletlenül" leég a háza. Segítenek, ha két tanulatlan nyomorult meztelen padlóra szült 6 gyerekét kell etetni. Ha valaki a bőrszíne, társadalmi helyzete vagy nemi identitása miatt vélt vagy valósan hátrányos megkülönböztetésben részesül. De elfordulnak és nem segítenek, ha egy közülük való útbaigazítást kér. Vagy megkérdezi a pontos időt. Esetleg egy tízezrest szeretne kisebb címletre felváltani, hogy el tudjon menni munkába azzal a kurva távolsági busszal. Vagy talán csak beszélgetni szeretne kicsit; adni egy utolsó esélyt, hogy valaki meggyőzze: mégse legyen öngyilkos. Mert kurvára egyedül van ebben a baszott nagy és rideg világban.
Álságosság ez az egész rohadt kurva élet.
