Ma vettem magamnak egy könyvet. Pulóvert venni indultam, de könyv lett belőle.
Bementem két könyvesboltba, de egyikben sem láttam kint a polcon, amit már régóta kerestem. Nem volt kedvem odamenni a kasszához és rákérdezni - antiszoc voltam épp - , de végül rávettem magam: így kiderült, hogy még egyetlen egy darabnak kell lennie raktáron, és ha óhajtom, a hölgyike megkeresi nekem. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy az az egyetlen egy darab könyv az enyém. Énrám várt. Nekem nyomtatták. Nekem íródott... Szóval mondhatni nem volt választásom, meg kellett vennem. Még az árát sem néztem meg.
Mikor hazajöttem, sokáig ki se vettem a zacskóból, egy kicsit talán el is felejtettem, hogy mit hoztam haza magammal. Végül valahogy csak előkerült. Kicsit félve nyitottam ki és olvastam el az első oldalt. Egy másik könyv kellős közepén vagyok ugyanis, és nem akarok addig belevágni, amíg a másikat be nem fejeztem. Nem tudok kétfelé figyelni: az első könyv az izgalmas kezdés ellenére most épp kicsit vontatott, de egyrészt bízom a csattanós befejezésben, másrészt általában megadom a könyveknek azt a tiszteletet, hogy akármilyen vacakok néha, addig nem kezdek másikba, amíg ki nem olvastam vagy végleg félre nem tettem őket. Ennek már túlságosan a közepén járok ahhoz, hogy csak úgy félredobjam, mos már hajt a kíváncsiság, meg akarom tudni, mi lesz a vége.
Amellett ez az új könyv nagyon különleges számomra. Úgy érzem, ha elkezdem olvasni, nem akarok másra koncentrálni: teljes mértékben át szeretném adni magam neki, teljes mélységében csak arra az egy történetre akarok koncentrálni, mert érzem, hogy jó lesz nekem. De persze van bennem egy kis mazochizmus is...
Biztos mindenki ismeri azt az érzést, amikor ott vagyunk a cél küszöbén: ott van előttünk az áhított jegy AZ eseményre; a várva várt falat étel; az álomember. Egy karnyújtásnyira vagyunk tőle, hogy elérjük, és ezt tudjuk, mégis: kiélvezzük azt a bizonyos utolsó pillanatot. Nem kapunk utána, pedig belül majd szétfeszít a türelmetlenség... Valami ilyesmit érzek én most. A régen várt izgalmat... Ott van a kezemben, ott van egy karnyújtásnyira tőlem: de nem ugrok fejest bele, bár mindennél jobban vágyom rá; nem falom fel mohón: csak nézegetem, forgatom, a borítót olvasgatom... Hát igen. Ilyen vagoyk én. Kiélvezek, megbecsülök minden pillanatot. Mert rövid az élet, legalább is ez rövid. Talán van élet a Halálon túl, de talán nincs, és én úgy érzem, nincs időm ezzel törődni. Ez a biztos, ami most van, ezzel kell kezdeni valamit. És én élvezni szeretném.
Talán ez a könyv most jót is fog tenni. Talán erőt fog adni. De az is lehet, hogy ha befejeztem a másik könyvet, akkor sem kezdem még el... Még halogatom kicsit. Kiélvezem a várakozás izgalmát...
Egyébként nagyon nagy szükségem van most valamire, ami életben tart. Nem gyengülhetek el, pedig belül nagyon rottyon vagyok és ezt a szervezetem jelzi is. Meg sajnos mások is... Mióta elment a Mama, megint érzékenyebb lettem. Testileg is, lelkileg is. Ráadásul Ember is épp most hagyott szarban... Úgy, hogy valószínűleg fel sem fogja. Heh. Nem is figyel rám igazán. Mit is várok én tőle? Hiszen soha nem lesz képes arra, hogy igazi társam legyen. Egyszerűen nem képes rá. Vagy én akarok többet annál, mint amit nyújthat nekem. Talán nem is ő a hibás... de talán nem is ez a lényeg.
Nem engedhetem el magam... Most menni kell tovább; csinálni, erősnek mutatni magam, pedig kicsit most szeretnék térdre esni, összegörnyedni mint egy kisgyerek és csendesen, halkan sírni... Nem akarok lustálkodni, csak eldőlni kicsit, de tudom: ha most leülök, megint nem leszek képes felállni nagyon hosszú ideig. Az meg már túl sok. Annyi időm nincs. És a körülöttem lévőknek se, hogy megvárjanak. Főleg egyvalakinek... A Papa az, akinek most borzasztó nagy szüksége van rám. És ha jóvá akarom tenni azt, amit a Mamával elmulasztottam, ott kell lennem mellette... Ott akarok lenni mellette, de nem könnyű... Mikor ránézek és tudom, hogy már nem teljes ember... Hogy hiányzik mellőle Valami. Valaki. És akkor mindig azt érzem, hogy elgyengül a térdem, megcsuklik a hangom mikor szólok hozzá, és fátyolos lesz a szemem... Gyengének érzem magam. Pedig erősnek kéne lennem. Beszélgetni vele, elterelni a figyelmét, átkarolni és segíteni neki... És annyira szeretném, mindennél jobban szeretném, ha ez ilyen egyszerű lenne! És szégyellem magam, amiért még előtte is sírok! Pedig ezért indítottam ezt a nyomorult blogot: hogy itt írjam ki magamból a nyomoromat, és ne másokat terheljek vele!
De annyira kibaszottul nehéz! Mikor szívem szerint azt mondanám, hogy leszarom az egészet, hogy nem érdekel, hogy utálom, hogy mindenki tőlem várja a csodát, hogy legyek mellette, hogy segítsek, hogy kezdjek már magammal valamit, hogy törődjek többet magammal, de foglalkozzak is kevesebbet (?), hogy adjak mások véleményére, de ne törődjek velük (??)... Most akkor mit csináljak? Elmondjam, mit szeretnék? Szeretnék térdre esni; szeretnék sírni, szeretném beleüvölteni a világba, hogy tele van a tököm a rosszindulatú emberekkel, akik le se szarják, micsoda terhet okoznak azzal, mikor megbánatanak vagy gúnyolódnak velem! Szeretném azt érezni, hogy minden rendben, és nem azt, hogy beteg vagyok; szeretném, ha nem kéne azt hallgatnom, hogy hullik a hajam és csúnya a bőröm, hogy slamposak a ruháim és hogy lefogyhatnék pár kilót... Szeretném, ha ezek a dolgok nem okoznának ekkora problémát nekem. Szeretném nem azt érezni, hogy rövid az élet; nem akarom úgy érezni a munkahelyemen, az iskolában vagy az utcán, hogy bármelyik pillanatban összeeshetek, vagy hogy egyszercsak megáll a szívem; hogy Elalszom, de nem ébredek fel többet... Nem akarom úgy érezni, hogy ha most elmennék, semmi nyomot nem hagynék magam után. Szeretnék egy problémamentes életet.
De úgy látszik, olyan nincs. Nem lehet.
