Élénken él az emlékezetemben egy kép, úgy 8-10 évvel ezelőttről. Otthon voltunk a szülői házban, ott volt anyám, a húgom, Ember, talán apám is, és még élt szegény Nagyanyám is. Emlékszem, anyám kifogyott ruháiból válogattam magamnak, mikor végre találtam egy kedvemre való darabot. Könnyű, muszlin-szerű anyagból készült csupaszín nyári ruhácska volt, nyakbakötős V alakú dekokltázzsal, mell alatti húzással és térdig érő, fodros szoknyarésszel. Az első gondolatom persze az volt, hogy úgyse jön föl a dagadt testemre. Mintha tudat alatt azt gondoltam volna, hogy ami szép, az nem való ilyen rút és elhízott testre, mint amilyen az enyém, ennélfogva by default nem is lehet jó rám. Végül mégiscsak felpróbáltam, és legnagyobb meglepetésemre jól állt. Ahogy a tükör előtt forgolódtam, belém bújt a kisördög. Kidüllesztettem amúgy sem kis pocakomat s máris 6 hónapos terhes kismama lett belőlem. Emlékszem, mosolyogtam. Kívül is, belül is. Szépnek láttam és éreztem magam kismamaként, és még boldogabb lettem volna, ha ehhez csalnom se kellett volna. Annyira elöntött a boldogság, hogy úgy éreztem, ezt azonnal meg kell osztanom a többiekkel is.
Odaballagtam a lépcsőhöz és sziszegtem nekik, hogy figyeljenek.
Először szemből, behúzott hassal mutattam meg magam, amire elismerő "naaa" , "ugye mondtam, hogy jó lesz", és fülig szaladó mosoly volt a válasz. Majd ennek a hullámnak felülve oldalra fordultam és ismét kinyomtam a pocakomat - ahogy az előbb egyedül, a tükör előtt
Soha nem felejtem el azt a reakciót, amit kaptam. Az összeszaladó szemöldöküket. Lebiggyedt ajkaikat. Kikerekedett szemmel rosszalló tekintetüket. A "jaaaj" koncertet.
Anyám mondta: úristen, ugye még nem?!
Apám mondta: jaj, a hülye gyermek...
Ember kínosan mosolygott, azt sem tudta, hová nézzen, csak a szemembe ne kelljen... Talán mert nem akarta kimondva is vállalni, amit akkor gondolt.
Talán még a nagyanyám szájából is elhangzott, egy "ugye nem vagy terhes?"
A sort, aki kezdte, anyám zárta: "ne legyél hülye, még fiatal vagy, és én sem akarok még nagymama lenni".
Tényleg ilyen szörnyű kismama lettem volna? Tényleg ezt a reakciót érdemeltem?
De mi volt a baj? Csúnya voltam? Buta? Nem kismamának való? Éretlenebb, mint ők, amikor engem vállaltak? Vagy egyszerűen csak önző volt akkor mind, aki a konyhában állt és véleményt formált rólam, meg az üzenetemről?
Ember nem akart gyereket, akkor még biztosan nem. Hogy most őszintén akar-e, nem tudom.... Hiszen mi változott pár év alatt? Nagyobb lakásban lakunk, ami ugyanúgy nem a miénk? Lett egy autónk, amit összetört? Van egy kutyánk, akit utál, és csak azért tűr meg, mert én szerettem volna, hogy legyen? Még annyit sem vagyunk együtt, mint amennyit akkor voltunk, mert a mély problémák és a viták elől külföldre menekült dolgozni?
Anyám továbbra is jobb nő nálam, 20 év plusszal és 20 kiló mínusszal. Még mindig több férfi akarja megbaszni egyetlen este alatt, mint engem bármikor, egész életemben.
Most már megérett a nagymamaságra? Most, hogy többet bulizik, mint valaha? Most vajon több kedve volna ringatni az unokáját, két Morrisons-os party között? Most már vajon elhiszi-e, hogy szülés után nem passzolnám le neki a kölykömet azzal az indokkal, hogy én még "élni" akarok? Hogy nem akarnám elvenni tőle a második fiatalkorát is, ahogy az elsőt sem akartam soha elvenni, de arról még nem én dönthettem?
Apám az eljegyzésünkkor kijelentette, hogy akkor most már várja az unokát. És egy évvel korábban miért nem várta? Mitől lett alkalmasabb a gazdasági helyzet egyetlen év alatt?
Az a pillanat az agyamba égett. Senki nem akarta, hogy anya legyek rajtam kívül. Se Ember, se anyám, se apám, se a nagyanyám. Akik számomra a legfontosabbak voltak abban a kérdésben, mind ellenem vallottak.
És én azt gondoltam: ki vagyok én, hogy kicsesszek a szeretteimmel a saját önző érdekemben?
Akkor még elhittem, hogy egyszer majd én is dönthetek a saját életem alakulását illetően. Csak azt nem vettem számításba, hogy inzulinrezisztens leszek, meg PCO-s, meg hogy teljesen fölborul a hormonháztartásom.
Évekig hallgattam, hogy ráérsz még, ne legyen, korai még... Most meg azt hallgatom, hogy miért nem megyek el orvoshoz, miért nem próbálkozunk meg a beültetéssel, és az örökbefogadáson gondolkoztam-e már.
HÁT BASSZA MEG A KURVA VILÁG, ÉS BENNE MINDENKI!
Mi van, ha így már nem akarom?! Ha én megalázónak érzem a meddőségemet?! Ha ennek már nem akarom kitenni magamat?! Erről sem dönthetek?! Mint ahogy akkor sem dönthettem?!
Tele van a kurva internet abortuszos posztokkal. Névvel, névtelenül. Mindenki hányja ki magából, hogy "hát, ő bizony elvetette és megbánta", vagy "nem vetette el és nem bánta meg", vagy éppen "neki bizony azt mondták, hogy nem lehet gyereke és mégis teherbe esett, aztán mehetett abortuszra..."
Én nem haragszom ezekre az emberekre, nem is ismerem őket, nincs jogom pálcát törni az életük, a döntéseik felett. DE! Igenis, bevallom, kibaszottul és undorító módon irigy vagyok rájuk, mert dönthettek! Én nem tehetem, mert helyettem már döntöttek mások: Anyám, Apám, Emberem, az isten, mindenki, csak én nem!
És tudom, igen, tudom, hogy több sebből vérzik az érvelésem. Mert persze ott van a lombik, és hogy nem akarom, az is lehet az én döntésem...
De amit senki nem ért, hogy még ha el is mennék, és kivizsgálnának, akkor sem biztos, hogy valaha átélhetném azt az élményt, hogy nő bennem valami, valaki...
Egyedül talán a cserbenhagyott apukákkal tudok együtt érezni. Akik nem írnak posztot a témában, akiknek a véleményére senki nem kíváncsi. Akik akarták volna a gyereket, de a gyerekük anyja döntött helyettük. Egyedül talán ők értenék meg és éreznék át az érzést, amit én érzek: hogy nem dönthettek.
Az életem egy roncs és meggyőződésem, hogy ez nem lenne így, ha szültem volna akkor. Ha egyáltalán teherbe tudtam volna esni akkor. Annyian írják, hogy fogamzásgátló meg gumi mellett véletlenül teherbe estek. Én annyira szerettem volna véletlenül teherbe esni! Hát még most mennyire szeretnék! De nem hiszek már az ilyen csodákban.
