17 éves koromban írtam egy mesét, ami 2 sárkányról szólt.
Részben ez a dalszöveg ihlette:
"Ugye azt hitted mindent kibír.
Órákig nézted, hogy sír.
És nem kívántál soha jó éjszakát neki.
És szidtad, mert jókedvű volt...
Akármit szólt, rosszat szólt.
Más volt mint te, ezért meg kellet bűnhődnie..."
A két sárkány az emberek világában élt, emberi testbe zárva. Az egyik tudta magáról, hogy valaha sárkány volt, a másik nem. Mikor találkoztak, egyikük már 400 éves is elmúlt, a másik alig volt 17. Nem tudtak egymásról semmit. Egyikük tapasztalt varázslómester volt, a másik azonban még azt sem tudta, mit kezdjen a hatalommal, amit őseitől örökölt. A mester tanítványává fogadta őt. Együtt vándoroltak tovább. Kezdték megismerni egymást. A fiatal sárkányt lenyűgözte mesterének kalandos élete, varázsereje, a hegek az arcán; melyek mindegyike egy-egy kaland emlékét őrizte. Az idősebb sárkány néha türelmetlen volt; nem tudott mit kezdeni tanítványa életvidámságával, jókedvével, gyerekességével. Néha az idegeire ment.
Szomorú dolgok is kiderültek ám. A tanítványt ámulatba ejtette mestere fizikai ereje, egészen addig, amíg saját bőrén nem tapasztalta azt. Ezután félni kezdett tőle. Félte és csodálta egyszerre - nem tudott elszakadni tőle. A mester megtudta, hogy a gyermek, akit csak koloncnak hitt a nyakán, micsoda erővel bír; megtudta, hogy hatalmát egy angyaltól kapta örökül.
Az öreg sárkány büntetésből került embertestbe, és századokon át sóvárgott régi élete után. Szeretett volna újra igazi sárkánnyá válni. Ennek csupán egyetlen módja volt: egy angyal vérét kellett ontania. Úgy érezte, a tanítványt az ég küldte, hogy általa új lehetőséget kapjon a sárkánylétre. Megrészegült ettől a gondolattól. Nem soká vívódott. Bár megkedvelte a fiatal sárkányt, saját érdekei előrébb valók voltak. Nem beszélgetett többé vele, nem törődött az érzéseivel. Szép lassan az érzelem írmagját is kiirtotta magából.
A fiatal sárkány egyre magányosabbá vált. Összezavarodott: nem tudta, miért nőnek szárnyai éjszakánként, és nem értette, mestere miért bántja, miért fordult el tőle. Nem tudta, ki ő és ki az, akit évek óta követ. Elhagyni azonban nem volt mersze. Észre sem vette, hogy saját magát láncolta hozzá.
Míg végül eljött a nap, mikor kiderült minden. Eljött az áldozat napja. Az öreg sárkány nem tudta, hogy tanítványa valójában nem angyal, és hogy hiába áldozza fel, általa nem nyerheti vissza eredeti alakját. Már nem is törődött az igazsággal. Nem kereste tovább. Eljött a pillanat, mikor már szinte mindegy volt, ki fekszik előtte a kőoltáron; ha egy csecsemő lett volna, akkor is átszúrja a szívét. A fiatal sárkány sem törődött már a válaszokkal. Látta a tőrt mestere kezében; tudta, hogy az, akit annyira szeret, épp feláldozni készül őt. Tudta, hogy meg fog halni. Hogy annak a kezeitől hal majd meg, akit a világon egyetlenként szeret. Nem volt senkije; nem is volt hát más választása. Becsukta a szemét és várt.
A tőr azonban nem sújtott le. Egy angyal jelent meg az oltár felett; olyan ragyogással, hogy az öreg sárkány akarata ellenére is leborult előtte. Ő volt, az akitől a fiatal sárkány a varázserejét kapta. Elmondta az öreg sárkánynak, hogy akit épp feláldozni készül, valójában nem angyal, hanem egy sárkány, a véréből való. Hiába öli meg, általa nem fog visszaváltozni. Az öreg tisztelettel bólintott, megértette, amit hallot. S bár nem mutatta, kicsit azért megkönnyebbült a lelke. Tudta, mi következik ezután.
Az ifjú sárkány nem haragudott a mesterére. Megsímogatta az arcát, majd otthagyta őt a szakadék szélén. Végre elszakdhatott tőle.
Nem találkoztak soha többé.
