Széllel álmodtam.
Egészen pontosan széldémonokkal.
Eleinte külön-külön jöttek a világ minden irányából, végül szükre, füst-szerű testük egyetlen hatalmas fekete felhővé állt össze, s úgy vonultak tovább, felém... Szinte láttam, ahogy ebből a hatalmas és ijesztő fekete felhőből időnként egy-egy kéz vagy láb kicsap s végigkarmolja a riadt kék eget.
Én pedig mindezt egy 3. emeleti panellakás erkélyéről néztem végig, és féltem. Nagyon féltem. Nem is félelem volt ez, inkább már rettegés... Rettegtem attól, hogy jönnek, és magukkal viszik az életemet. Nem csak egyszerűen a lelkemet, a testemet; hanem mindnet, amit valaha tettem, alkottam, amivel beírtam magam a körülöttem élő emberek tudatába; egy szóval elvisznek mindent, amitől én én vagyok. Elviszik, és nem marad semmi, ami alapján bárki is emlékezhetne rám. Megszűnök létezni, és nem ám csak ebben a formámban, hanem minden eddigi és eljövendő formámban... Hirtelen belém nyilallt egy érzés, hogy a széldémonok fogják elhozni azt a dolgot, amitől egész eddigi életemben a legjobban féltem: a totális annihilációt.
Pánikba estem. El akartam futni, menekülni akartam, de nem volt hová. Berohantam a lakásba, becsuktam az ajtót, leengedtem a redőnyöket, és vártam... Azt hittem csend lesz, de a robaj, amivel közeledtek, olyan hangos volt, hogy azt hittem, szétszakad körülöttem az egész világ. Szétszakad, mint egy régi újságpapír, s én egyedül maradok azon a koszlott cafaton, a panellakásban, mindentől elszigetelve.
Egyszerűen nem bírtam megállni, hogy ne kukucskáljak ki az ablakon, pedig tudtam, halálos veszélyben vagyok. Az üveg vészjóslón recsegett, s én éreztem, hogy a szél olyan erővel süvít, hogy pillanatok múlva atomjaira fog széttörni az ablak, és a szilánkok szitává szaggatják a testemet.
Egyszercsak az egyik démon előttem termett: olyan volt, mintha már bent lett volna a szobában, pedig tudtam, hogy nem lehet. Felemelte rusnya fejét és a szemembe nézett. Olyan feneketlen ürességet láttam a tekintetében, amilyenre nem is számíthattam. Maga volt a testet öltött Semmi. Be akartam csukni a szemem, de képtelen voltam rá, hát lassan számolni keztdtem. Egy... kettő... három... négy...
Hosszú percek teltek el így, hogy csak néztük egymást. Aztán rám vicsorgott... De én rendületlenül számoltam tovább. Harminchét... Harmincnyolc... Harminckilenc...
Aztán mennydörgést hallottam, és villámok fényét láttam az ablakon beszűrődni. A lény a fény felé fordult, majd szertefoszlott...
Éreztem, hogy végre megérkezett a vihar. Esni kezdett az eső, s az esőcseppek szétszaggatták a fekete felhőt az utolsó kis füstpamacsig.
Én pedig mosolyogtam...
És így ébredtem fel.
