Az utóbbi időben gyakran elképzelem, mi történne, ha végül tényleg fölszállnék arra a bizonyos vonatra ami kimenekítene a jelenlegi életemből.
Régebben általában arra gondoltam, hogy velem mi történne akkor. Hogyan zajlana a szökésem? Hova mennék? Hogyan alakítanám ki az új életemet?
Úgy 18-19 éves korom körül vizionáltam ezt először. Akkor nem mentem messzire - még képzeletben sem - : úgy képzeltem, hogy leköltözöm Debrecenbe, de anélkül, hogy bárkinek szólnék róla, hová készülök. Így visszagondolva, akkor nem is igazán akartam elszökni. Inkább olyan leányos hiszti volt ez: úgy éreztem, hogy Ember nem figyel rám eléggé, apám és anyám nem értenek meg, barátból kevés volt, haverból meg sok; szóval a klasszikus tinédzserkori lázadás a világ ellen. De ha őszinte vagyok, nem akartam igazán elmenekülni - valószínűleg ezért nem is mentem volna olyan messzire, hanem éppen csak annyira, hogy egy kis energiával azért megtaláljon az, aki meg akar találni.
Azt hiszem, akkoriban inkább az volt kérdéses számomra, hogy akit szeretném, hogy megtaláljon, vajon ő is ezt akarná-e? Áldozna-e energiát a keresésemre? Utánam jönne? Megpróbálna-e visszarángatni a régi életembe? Az egész inkább csak a méricskélésről szólt: tudni vágytam az emberek irántam érzett szeretetének a mértékét. Mivel az érzéseim akkoriban gyakorta megcsaltak, ezért akkor szembesültem vele életemben először, hogy nem elég csak rájuk hagyatkozni. Módszert kerestem, hogyan válthatnám a lágy érzéseket szilárd tényekre, amikre támaszkodni lehet. Egyszerűen szerettem volna eligazodni abban, hogy hol kezdődik az objektív valóság, és hol ér véget az én szubjektív (és meglehetősen szentimentális) értékítéletem.
Persze ez akkoriban nem tudatosult bennem ennyire. Inkább úgy volt meg a fejemben, mint egy klasszikus lányregény: lelki vívódás, hősnő balra el, hős nagy lendülettel utána, aztán vajúdás a szerelem mibenlétéről úgy három napig - fűszerezve némi kisstílű konfliktussal és vagy romantikával (pl. egy erőszakos új szerető személyében) - aztán szerencsés fordulat, és végül boldogan élnek, amíg meg nem halnak.
Nem akartam én igazán elszökni, inkább csak a tudatra vágytam, hogy ha mégis megtenném, lenne azért, aki utánam jönne.
Így 12 év elteltével csak még jobban megerősödött bennem a vágy, hogy vonatra szálljak - de azt hiszem, most már egy egészen más vonatra szállnék, mint akkor.
Jelenleg nem gondolkozom azon, hogy velem mi történik majd azután, hogy leszállok azon a bizonyos végállomáson. Nincs semmilyen képem arról, hogy hol vagy miből fogok élni, hogyan telnek majd a hétköznapjaim, kik vesznek majd körül - szóval hogyan építek fel egy új életet. Ez sokkal élesebben megvolt a leánykori álmodozásaimban - mostanra ennek nyoma sincs.
Sokkal többször gondolok arra, hogy az itt maradottak mit csinálnak majd a hiányomban.
Az meg sem fordul a fejemben, hogy bárki utánam jönne, vagy utánam akarna jönni. De ha őszinte vagyok erre nem is vágyom. Csak bonyolíaná az amúgy sem egyszerű dolgokat...
Ahogy magam elé képzelem a helyzetet, egy bírósági tárgyalást látok, ahol egy haláleset körülményeit próbálják tisztázni az érintettek bevonásával.
Látom magam előtt, ahogyan egyenként kihallgatják a családtagjaimat. Embert, Anyámat, a Hugomat, Apámat. A kollégáimat, barátaimat. Hallani vélem a vallomásukat. A hangjukban nyoma sincs érzelemnek, arcuk közömbös. Néhányan a vállukat vonogatják, vagy tanácstalanul felvonják a szemöldöküket. "Nem említette, hogy ilyesmire készülne." "Fogalmam sincs, miért és hová mehetett." "Csak betelefonált, hogy betegszabadságra megy."
De mind közül, akit a legélesebben hallok, és az egetlen, akinek átfut valami érzelem - az őszinte értetlenség - az arcán, az a pszichológusom. Szinte érzem a vívódását, a tehetetlenségét: hogy vajon elrontott-e valamit? Közbeléphetett volna? Valamit nem vett észre, amit kellett volna?
Általában itt ér véget a képzselgésem.
Ahogy így leírtam, most visszaolvasva olyan, mintha öngyilkosságra készülnék, vagy arra vágynék - pedig a fejemben ez nem így hangzik. Inkább eltűnési ügy, és nem gyilkosság - hacsak nem az eddig domináló énem egyfajta rituális legyilkolása, eltűntetése.
Karaktergyilkosság talán?...
