Azt hiszem, elértem azt a pontot, hogy a szorongásom ill. pánikbetegségem kezd dühbe és haragba átfordulni. Nem tudom, hogy ezen nevessek vagy sírjak inkább.
Minden büdös és undorító körülöttem. A szürke idő, a szürke utak, amiken nap mint nap dolgozni járok. A szürke épületek tövében megbúvó hamuszürke arcok. Szépen lassan meghal körülöttem a természet. Csak elvétve látni már egy-egy zöld fát vagy bokrot. Minden vasból és betonból van, és a legszomorúbb, hogy minden nagyon lepusztult. El van hanyagolva, nincs rendben tartva, takarítva.
A természetben az a csodálatos, hogy ha hagyják, ha teret engednek neki, burjánzik, virágzik, meghal, elrohad, de utána ÚJRA virágba borul. MEGÚJUL, ismét életre kel. Ezek a beton szörnyetegek viszont, amiket magunk köré építünk, bár évszázadokig fennmaradnak, de ugyan MINEK? Másra nem jók, csak arra, hogy gyászt hirdessenek. Azt a gyászos tényt, hogy az ember alkot valamit, de arra már nem képes, hogy gondozza, rendben tartsa azt.
Minden nap szembesülök ezzel a látvánnyal, mikor dolgozni jövök. És nem tudom, hogy ettől van-e vagy mástól, de minden eltelt nappal egyre dühösebb, haragosabb leszek és egyre inkább úgy érzem, hogy valakinek meg kell lakolnia azért a sok szarért, amit minden nap látnom és tapasztalnom kell. Valakin "bosszút" kell állnom.
Eddig magamba folytottam a haragomat és a bánatomat, és mi lett belőle? Szorongásos depresszióm és pánikrohamaim lettek.
"Idegeskedni annyi, mint mások hülyesége miatt magunkon bosszút állni."
Hatalmas közhely, de egyre inkább belátom, hogy igaza van.
Mikor elém tolakodnak a sorban, ledudálnak vagy akadályoznak vezetés közben, olyan szituációkban, mikor mások elnyomnak, pedig nincs igazuk és nekem lenne esélyem, hogy kiálljak magamért... Egy csomó olyan helyzet adódott már eddig is az életemben, mikor nekem volt igazam, és kiállhattam volna magamért, de soha nem tettem, mert féltem, mert nem akartam "rossz gyerek" lenni, nem akartam verekedni, nem akartam csúnyán beszélni.
"Megbocsátás". Azt csináltam, amit tanítottak, amit elvártak tőlem. "Nem baj, légy türelemmel, ha ő annyira siet, had siessen, ne konfrontálódj, ne tűnj ki a tömegből, ne hívd fel magadra a figyelmet, maradj szürke kisegér..."
Miért, a szürke kisegér talán tovább él? Kurvára nem. Az évek során rájöttem, hogy ez egy rohadt nagy átverés. Egész végig mindent amit lehetett, jó mélyre elástam, eltemettem magamban, csak azt nem vettem észre, hogy mindaz, amit eltemettem, tulajdonképpen hatalmas időzített bombává nőtte ki magát, aminek a kanócát most meggyújtotta valaki. Talán én magam. És azt hiszem, hogy ma égett le a kanóc.
Ma, egy nappal a 26. születésnapom után. Felrobbant a bomba, és röpködnek kifelé belőlem a régi sérelmek.
És nem csak a régi sérelmek, az újak is röpködnek. Mert többé már nem akarok semmit sem eltemetni. Kimondom, úgy ahogy van: gyűlölöm a mostani életemet. Gyűlölöm a munkámat, gyűlölöm, hogy másoktól kell függenem. Gyűlölöm, hogy hiába kívántam egyet, százat, ezret, semmi nem vált valóra. Bezzeg ha rossz gondolatom volt, elég volt csak egy másodperc, hogy feltörjön a tudatalattimból, máris valóra vált és tönkre tett mindent, amit addig nagy gonddal fölépítettem. Hiába próbáltam pozitívan gondolkodni, optimista lenni, soha nem vált valóra semmi jó, amit kívántam, Helyette beteg lettem, csúnya lettem, elbutultam. Árnyéka sem vagyok a régi önmagamnak vagy annak, aki lehettem volna.
Gyűlölöm magam, amiért beálltam a sorba és csak bégetek, mint a többi birka. Gyűlölöm ezt a siránkozást is, amit itt követek el ezen a kurva blogon évek óta, kisebb-nagyobb szünetekkel.
Szeretném végre kiadni magamból azt a sok szart, ami gyerekkoromtól kezdve összegyűlt a lelkemben. De ez még nem elég ám: azt akarom, hogy ezt a csinos kis szarral telt batyut mások cipeljék ezentúl: azok az emberek, akik miatt eddig én éreztem szarul magam. Azt akarom, hogy azok szenvedjenek tőle, akik helyett / miatt én szenvedtem éveken át.
A szadista óvónő, gyerekgyűlölő, gúnyolódó tanár, fasszopó főnökasszony, vagy az Octaviás köcsög, aki reggel majdnem letolt az útról. Szeretném, ha végre lenne bátorságom odaállni az ilyen emberek elé és egy jól irányzott balegyenessel betörni az orrukat, vagy szájba rúgni őket, aztán föléjük állni, leköpni őket, és a lehető legvulgárisabban kifejezni, hogy mit gondolok az anyjukról, amiért erre a világra szarta őket, ahelyett, hogy elkullogott volna küretre vagy lenyelte volna őket spermakorukban.
Nem, már nem elégít ki az, hogy hetente egyszer eljárok egy terapeutához és elnyavalygom neki, hogy milyen boldogtalan és nyomorult felnőtt lettem, mert gyerekkoromban hagytam, hogy bántsanak és eltapossanak. Változtatni akarok ezen. Ezentúl tettlegesen is ki akarom fejezni a haragomat, amikor felbosszant valaki. Nem akarok többé csendben, vesztesként lekullogni a csatatérről és könnyes szemmel, lelkileg összetörten végignézni, ahogy mások győzelmi táncot járnak és nevetnek rajtam. Szeretnék betörni egy orrot vagy tökön rúgni valakit, aki rosszat tesz nekem. Szeretném én megfélemlíteni azokat, akik engem próbálnak megfélemlíteni. Azt akarom, hogy tiszteljenek és igenis felnézzenek rám azok, akik eddig lenéztek.
