Szeretek. Valakit, valamit. Talán nem is egy embert, hanem egy érzést. Egy gondolatot,egy tetten ért pillanatot.
Ha elkap az érzés, nem mozdulok, hanem bennemaradok. Maradok és lubickolok, fürdök benne. Teljesen átadom magam neki. Testestül-lelkestül elmerülök benne. Ilyenkor becsukom a szemem, s önkéntelenül is mosolyra húzom a szám.
Még a napsütés is más ilyenkor. Mások a fények, más az illat, másképp jár a levegő a lakásban. Más minden körülöttem. Élesebb, ízesebb, színesebb.
Szeretek Rá gondolni. Talán nem is az ember az elsődleges, akire gondolok. Talán maga a gondolat az, ami számít, ami széppé teszi az érzést, a pillanatot, az életet.
Történik valami, s minden megváltozik egy szemvillanás alatt. Édesebb lesz, jobb, könnyebb.
Bár tovább tartana az a szemvillanás...
Szeretném hinni, hogy bátor vagyok. Azt mondani, hogy nem félek, ha meghalok. Akár holnap, akár ma lesz itt az ideje. Hogy hatalmasabb és bölcsebb vagyok annál, semhogy ilyen aprócska, világi kis gondok utamat állják.
De az igazság az, hogy amint elmúlik a gyógyszer vagy az alkohol hatása, visszasilányulok esendő, szerencsétlen kis senkivé.
Visszavedlek sárkányból emberré, aki nagyon is törékeny és fél.
