Minek az embernek barát? Csak arra "jók", hogy megbántsanak, a lelkedbe tapossanak, átverjenek, lehúzzanak. Megtippelni sem tudom, hogy az évek alatt hány embert hittem és neveztem barátomnak, de egy kezemen meg tudom számolni, hogy mára hányan maradtak. És az a legszarabb érzés, ami mostanában majd szétfeszít (és milyen igazságtalan, hogy engem marcangol, az én életemet rövidíti és nem az övéket), hogy olyan szívesen kiosztanám a legtöbb egykori "barátomat", de nem tudom megtenni. Félelemből, lustaságból, kényelemből. Nincs merszem felhívni őket és beolvasni nekik, helyette itt vajúdok ezen a nyomorult blogon - már megint. De így sem tudok megszabadulni a sok csalódástól, amit annó okoztak, és a keserűségtől, ami azóta teljesen átáztatta a lelkemet.
Olyan sok emberről hittem többet. Pontosabban a kapcsolatunkról gondoltam többet. Fölállítottam a lelkemben egy hatalmas polcrendszert, ami tele volt kapcsolatokkal, és mindegyiket szép masnis dobozban jó magasra raktam. Aztán időről időre néhány "doboz" mindig egyre lejjebb került míg végül arra ocsúdtam, hogy az alsóbb polcokról teljesen eltűntek. És nem én dobtam ki őket... Hanem lába kélt a dobozoknak. Eloldalogtak. Szép csendben kisunnyogtak az életemből.
Azt nem értem, hogy miért nem lehet őszintének lenni? Összesen 3 olyan barátom van, aki tud vagy mer velem őszinte lenni és akár a picsába is elküldeni, ha úgy érzi, az szükséges. Ezeket az embereket becsülöm és szeretem akkor is, ha nem mindenben értünk egyet, nem mindent látunk egyformán és időnként meg is bántjuk egymást. Két idősebb és egy relative fiatal kötelék. De a többiek? Mostanában évente jönnek-mennek. Én mindenkit szeretettel befogadok az életembe, meghívom magamhoz, vendégül látom, a szívemet kisütve feltálalom neki, hogy: tessék, tiéd, egyed-vigyed. De a legtöbbjüktől még csak egy gesztust sem kaptam vissza és nem tudom, miért.
Eleinte sokat rágódtam rajta, hogy mit csináltam rosszul? Mit mondtam rosszul? Mivel bántottam meg, hogyan tehetném jóvá? Úgy véltem, a hiba biztosan bennem van és készenálltam vezekelni is, ha azzal megmenthetem a kapcsolatot. De a legtöbbjük még az esélyt sem adta meg, hogy egyáltalán az kiderüljön, vajon tényleg én rontottam el, vagy csak egyszerűen nem passzoltunk? Én kész lettem volna bocsánatot kérni, vagy személyeskedés nélküli, érvekkel vívott vitába szállni hogy megmentsem a barátságot, de ők ennek még csak a lehetőségét sem adták meg.
A sokadik ilyennél már forrt bennem a düh, és talán át is estem a ló túloldalára. De egyszerűen már nem tudtam mit kezdeni ennyi hátrahagyott keserűséggel; ezt a forró kását egyszerűen muszáj voltam kiönteni, különben halálra égetett volna. Ebből aztán az lett, hogy ha egy ember eltűnt valamiért az életemből, elkezdtem haraggal gondolni rá. Ha kérdeztek róla, ha nem, én mindig csak lenézően nyilatkoztam azokról akik valaha kisebb vagy nagyobb csalódást okoztak nekem. "Kinyalhatja-bekaphatja. Én mindent megtettem, ő semmit. Rossz ember, benne van a hiba".
Összezavarodtam. Ott van bennem még mindig a kétely, hogy én vagyok a hibás. Nem vagyok elég szép, elég jó, elég szerethető - hiába csinálok bármit. Mint az oviban vagy az iskolában gyerekkoromban. Hiába csináltam meg valamit a legjobb tudásom szerint, az sosem tudott annyira szép meg jó lenni, mint a Szandikáé, a Zsófikáé, vagy a Szilvikéé. És nem azért, mert ők annyival szebbet vagy jobbat csináltak, mint én. Ma már tudom, hogy nem. Hanem azért, mert ők voltak a tanítónők kedvencei én meg nem.
Mit tanultam meg az iskolában? Azt, hogy nem éri meg küzdeni. Nem éri meg jól csinálni, mert úgysem ez alapján osztályoznak.
Azt hittem, a barátságok nem ilyenek. Hogy ha én kivágok és odaadok magamból egy jó nagy szeletet annak, akit szeretek és akit a lelkembe fogadtam, akkor azt megbecsülik és viszonozzák. De 30 év alatt alig kaptam vissza valamit. Csak azt, hogy én vagyok a rossz. A hisztis. A rugalmatlan. A nagyszájú.
Én bizalommal fogadtam mindenkit, az első pillanattól, de az elmúlt kb. 5-10 évben csak arcon csapást kaptam. Régi és új barátoktól egyformán.
Annyira szeretném kitépni a szívemből ezt a kínzó vágyat ami mindig arra ingerel, hogy a kudarcok után is menjek ezek után az emberek után, mint egy szerencsétlen, férges, rühös, nyomorult kiskutya, akit kidobtak egy autóból és még azt hiszi, van helye ott ahonnan elzavarták. Ahelyett, hogy az arcukba vágnám, hogy milyen szar alaknak tartom őket, végül mindig én megyek le kutyába. Én szervezem a következő bulit. Napokig készülök, pucolom a lakást, sütöm az ételeket, hogy jól érezzék magukat a lelkemben, ahová vendégül hívom őket - és ami úgy látszik, soha nem tud elég jó hely lenni nekik.
Olyan ez, mint egy reménytelen szerelem. Egyszerre gondolok rájuk gyűlölettel és szeretettel, és igazából pont ez a kettősség az, ami megfojt. Majd belehalok, hogy még felhívni sem képesek, hogy megkérdezzék: jól vagyok, élek-e még, de ahelyett, hogy száműzném őket még a tudatomból is, a végén én vagyok az, aki felhívom őket és érdeklődöm a hogylétük felől.
Bárcsak ki tudnám gyilkolni a szeretetet a lelkemből. Sokkal könnyebben és boldogabban viselném a magányt. Nem érezném ilyen szánalmas szardarabnak magam, akit mindenki csak elhagy. Bárcsak tudnék örülni az egyedüllétnek! Bárcsak nem a baráti beszélgetések tennének boldoggá, hanem éppen az, ha napokig nem kell szólni senkihez. Bárcsak ne lennék barátságfüggő. Mennyivel könnyebb lenne elviselni ezt a nyomorult életemet...
