22:22. Kettesek sora. a huszonkettes csapdája. Patt helyzet, vagy lehetőségek kapuja?
A jóég tudja csak, hogy miért kötődünk ennyire számokhoz. Szerencseszámok, születési dátumok, azonos tagból álló két- vagy többjegyű számok. Számmisztika, jin-jang, és még sorolhatnám. Tudományok és áltudományok egész garmadája próbálja megfejteni a számok mögötti "igazságot".
Lehet, hogy nincs is mögötte igazság. Legalábbis nem olyan, ami a mi valóságunk számára befogadható igazság. Lehet, hogy a számok mögött egy másik, párhuzamos valóság rejtőzik. Olyan, ami más fizika, más törvények szerint működik, mint az a valóság, amit mi ismerünk és fel tudunk fogni ésszel. Amiben latin, germán, szláv vagy éppen finnugor nyelvek helyett talán egészen másmilyen nyelveken szólnak. Az 1-es nyelvén, a 2-esén, vagy épp a 22-esén.
Általában azonos számok együttálásakor két dolog lehetséges: A) eljön a világvége, vagy B) kívánni kell valamit.
Amióta az eszemet tudom, én ilyenkor mindig kívánok. És mindig ugyanazt kívánom: hogy teherbe essek. Megfoganjak. Embrió nőjön bennem, hogy aztán magzattá fejlődjön. Aztán megszülessen és a gyerekem legyen. Kisbabám, akiből aztán kislány vagy kisfiú lesz, aki felnő, saját családot alapít, én pedig lehetek akkor nagymama. Dédi. Ükanya. Valakiknek az ősanyja.
Valahányszor a számok együtt álltak az órámon, vagy gyertyát kellett elfújni, én mindig ezt kívántam. És a tortán a gyertyák számainak még csak egyezni sem kellett hozzá.
Megszámolni sem tudom, hányszor kívánhattam már ezt. Mindig ugyanezt. És soha a büdös életben nem teljesült. Még csak fel sem merült a lehetősége. Az utolsó pár alkalommal már el sem öntött belül az a negédes, hascsiklandós, reményteli izgalom. A hit helyén csak a cinikus mosoly maradt, ahogy elhúztam a szám, mielőtt a gyertyákat elfújtam. Mert belül már tudtam. Megint kívánni fogok. Megint ugyanazt. És pontosan tudtam, hogy hiába. Mert megint nem fog teljesülni. Mégsem volt merszem nem kívánni - vagy nem EZT kívánni. Megint. Tizedszer. Századszor. Ezeregyszáztizenegyedszer.
Vajon kinövöm valaha ezt a haszontalan, kislányos naivságot? Vajon leszek valaha elég bátor szembenézni magammal és túllépni a babonákon? Beteljesülhetetlen vágyakon? Tovább fogok valaha is lépni?
33-nál vajon merek-e majd mást kívánni?
