Megint két végén égetem a gyertyát. Iszom, cigizek és zabálok. Valami feneketlen éhség van bennem. Szeretetéhség? Hiány? Halálvágy? Talán. Talán mindegyik egyszerre. Egyszer ebbe fogok belehalni azt hiszem.
Elmondhatatlanul magányosnak érzem magam. Körülvesznek emberek, szeret a családom, vannak barátaim, mégis úgy érzem, hogy kibaszottul egyedül vagyok a világban. Van bennem valami borzasztó mélység, amin nem tudok senkivel sem osztozni. Elmondhatom, leírhatom, felvehetem videóra, megoszthatom a facebookon - mégsem tudom kiszakítani magamból legalább egy részét, hogy odaadhassam valaki másnak. Ezt nem lehet.
Tegnap a csajokkal kirúgtunk a hámból. Jól éreztük magunkat, de azért vállalható kereteken belül maradtunk. Másnap felkeltünk, ettünk, beszélgettünk, szidtuk a faszijainkat - mert időnként jólesik kiventillálni magunkból az elfojtott haragot -, aztán filmet néztünk, majd hazajöttem. És isten tudja miért, elkezdtem régi képeket nézegetni a gépen. Gimnáziumi képeket, régi fotókat Emberrel közös életünk kezdetéről. És megint hatalmába kerített a halálos nosztalgia. Keserédes érzés ez. Egyszerre tölt el örömmel és fájdalommal a régi emlékek nézegetése. A nyomorult celluloid (vagy manapság már inkább csak digitális kód) nem hazudik, nem hagy feledni - magába zárt minden megélt és meg nem élt pillanatot: ami lettem, ami lehettem volna, és ami már soha nem lehetek. A reménnyel telt fiatal éveimet, amikor még semmi nem volt kőbe vésve. Amikor a jövőm még csak üres fehér papírlapként lebegett a létezés ürességében.
Bármivel megtölthettem volna a lapokat. Bármit írhattam vagy festhettem volna rá, de én végül ezt festettem, ami most vagyok. Az életem most már kész mű, kiradírozhatatlan, törölhetetlen, megváltoztathatatlan. Hogy ez fáj-e? Őszintén szólva nem tudom.
Nincs rossz életem, nem szenvedek, nem vagyok beteg (remélem), nem kell nélkülöznöm. Van munkám, egzisztenciám, vannak barátaim, mégis egyfolytában üldöz a hiány. A tökéletlenség érzése. Hogy kihagytam valamit. Lemaradtam valamiről. Emberek, akiket megismerhettem volna, de nem ismertem meg és már soha nem is fogok. De miért hiányzik valaki, akit nem is ismerek, akinek talán még a létezéséről sem tudok?
Egy darabig rágódom ezen, aztán megint azt csinálom, amit ilyenkor szoktam - a pohár után nyúlok. Mit pohár, üveg. Most már ez a mérték. Vagy nincs is mérték talán. Bármennyit hajlandó vagyok ledönteni a torkomon, hogy feledjek. Hogy elszakadjak a valóságtól. A csalódásaimtól. Kudarcaimtól. Rossz döntéseimtől. És az elbaszott absztrakttól amit az életemnek festettem.
