Pánikszoba

- Ez magánterület! - hangzik az éles kiáltás valahonnan a távolból, mégsem túl messze tőlem.
- Ez magánterület! - ismétli, mintha valami indián mantrát kántálna. Felemelem és a hang irányába fordítom a fejem. Alacsony, zömök, kopaszodó férfi jön velem szembe úgy 100 méterről. Ilyen távolságból nem tudom tisztán kivenni az arcvonásait, mégis esküdni mernék rá, hogy a homloka izzadságtól gyöngyözik, orrcimpái kitágulva reszketnek, pofazacskói pedig egészen elvörösödtek a nagy sietségben, ahogy a gazos, egyenetlen talajon  átküzdve túlsúlyos testét igyekszik felém. Ahogy nézem, belül önkéntelenül is elmosolyodok. Pontosan ismerem az érzést, amit egy kövér testtel való közlekedés nehézsége okoz. Inkább fest szánalmasan, mint ijesztően. 
- Elsőre is megértettem - szólok udvarias hangot erőltetve magamra, "nem kell kiabálni mint egy hülye" teszem hozzá, de hangosan már nem mondom ki. - Jó napot. 
- Akkor meg miért van itt? Minek jött ide? - veti oda félig fújtatva, miközben még mindig közelít. Nem fogadja és nem is viszonozza a köszönésemet. Ötven méteren belül van már, és én megállapítom, hogy az összes korábbi feltételezésem a külsejéről teljes mértékben helytálló volt. 
Mélyet sóhajtok, de nem szólok. "Attól, hogy körbepisilted a négy sarkát, még nem lesz magánterület."
Tuskó Hopkins közben a lábamnál fészkelődik: leül, feláll, aztán megint leül, megint feláll, forgatja a fejét; hol rám, hol a felénk imbolygó alakra néz, nyöszörög; nem érti a helyzetet. Mikor ismét rám néz, az "ül" kézjelet mutatom neki miközben nyugtatni próbálom. - Nyugi Tuskó, nincsen semmi baj. 
Tuskó engedelmesen a lábam mellé heveredik és némán figyeli tovább a kövér férfi furcsa bukdácsolását. 
Mikor odaér, fújtatva megáll velem szemben. Nehéz eldönteni, hogy lihegését a kimerültség vagy az ingerültség okozza inkább. 
- Amint látja, sétálunk - mondom nyugodtan, - egyébként pedig semmi nem utal arra, hogy ez magánterület lenne. 
- Márpedig az! - kiáltja fölényes hangon. Karját ölbe fonja a mellkasa előtt, állát felszegi, s bár le nem nézek, szinte biztos vagyok benne, hogy lábujjhegyen áll. Mint valami szemétdombját féltő kiskakas, igyekszik fölém magasodni és hirtelen "megnőtt" termetével félelmet kelteni bennem, hogy távozásra ösztökéljen. 
Elfordulva tőle körbenézek a területen, szemlélődök, még hátat is fordítok neki. A művelet jó néhány másodpercet is igénybe vesz, eközben egy szót sem szólok. Ő sem. A nézelődés befejeztével tekintetünk összeakad, és én zavart vélek felfedezni az övében. Meg egy leheletnyi csökkenést a magasságában. 
- Tábla? - kérdem egyszerűen, de határozottan. 
- Milyen tábla? - kérdi egy másodperccel később. Hangjából eltűnt a korábbi magabiztos gőg, helyét a teljes értetlenség vette át. 
- A tábla, ami erre figyelmeztet. Ha ez valóban magánterület, akkor magának kötelessége erre figyelmeztető táblát kirakni. Nem beszélve a kerítésről. Ha nem akarja, hogy idegenek mászkáljanak a területén, akkor ez magának is érdeke, nem? 
Eltátott szájjal, kigúvadt szemekkel mered rám. Látom rajta, hogy alaposan meglepte modorosságba bújtatott pimaszságom, én pedig felülök erre a hullámra és mosolyogva, egy fokkal negédesebb hangon folytatom. 
- Azt pedig már csak egészen halkan jegyzem meg, hogy az embernek a saját tulajdonát nem csak körbekerítenie, hanem gondoznia is kell. És ezt nem csak a jó ízlés, hanem törvényi kötelezettség is előírja. Ön nem gondolja, hogy kicsit több itt a gyom, a szemét és a parlagfű a kelleténél? 
A pasas egyszerre megérti, honnan fúj a szél. Összevonja a szemöldökét és a korábbinál jóval halkabban és udvariasabban, már-már mentegetőzve folytatja.
- Hát azt én nem mondtam, hogy az enyém, csak azt, hogy magánterület.