Úgy hatvan km-rel és néhány öklendezéssel arrébb megint hánytam. Már 10-zel korábban éreztem, hogy baj lesz, de csak nehézkesen tudtam jelezni neki. Megállt az út szélén, én bementem a fák közé – dehogy mentem, rohantam… –, ő pedig kint maradt a motorral. Jó tíz percig elmaradtam, és amíg hánytam, végig azon flesseltem, nehogy meggondolja magát és lelépjen nélkülem. Akkor ugyanis kicsit cikibe lennék; egy szál, az alkoholtól kegyetlenül büdös kistáskával az országút mentén, se előttem se mögöttem semmi és még csak azt se tudom, hogy délnek vagy északnak kell hazaindulnom…
De nem gondolta meg magát.
- Végeztél is? – kérdezte türelmesen.
Nem szóltam, csak bólintottam.
- És jobban vagy?
Újabb bólintás. Csak álltam ott, és néztem rá bizonytalanul, de nem mertem közelebb lépni. Ahogy kijózanodtam, rám tört a felismerés: talán kicsit hirtelen ötlet volt ez a „vegyük a nyakunkba a világot” – dolog. Talán ő sem gondolta komolyan. Ugyanakkor már eszem ágában sem volt hazamenni.
- Mi a baj? – kérdezte, mert látta, hogy elbizonytalanodtam.
Tétován odaléptem hozzá. A kezembe nyomta a bukósisakot. Halványan elmosolyodtam.
- Köszönöm.
Kissé értetlenül nézett rám.
- Micsodát?
- Hogy… megvártál.
Hirtelen nem vágta, hogy mi van. Látszott rajta. Először kikerekedett a szeme, aztán röhögni kezdett. Már-már számomra kínosan. Sértődött képet vágtam és leültem az aszfaltra. Miután kiröhögte magát, leguggolt mellém.
- Most komolyan azt hitted, hogy itt foglak hagyni egy szó nélkül?
- Nem – feleltem. – De ez is megfordult a fejemben.
- Végül is – mondta, majd feltápászkodott.
- Most akkor mi lesz? – kérdeztem idegesen. – Hova akarsz vinni?
- Egy szóval nem mondtam, hogy magammal viszlek.
Ezúttal rajtam volt az elképedés sora.
- Miről beszélsz?! Te raktál föl a motorra! Erre még én is emlékszem!
- Igen, mert részegen feküdtél a tér kellős közepén, nekem meg nem volt kedvem végignézni, ahogy a rendőrök elcsépelnek egy tizenéves cirka ötvenöt kilós lányt.
- Ötvennégy…
- Pláne.
Elgondolkodtam. Ebben van igazság.
- Na és utána?! Folytattam. – A városhatárban! Te mondtad, hogy pattanjak már föl!
Megvakargatta az állát.
- Igaz. Azt sem mondtam, hogy nem viszlek sehova… azt mondtam, odaviszlek, ahova akarod, ha fölszállsz végre, és nem tökölsz.
- Na ugye! – mondtam büszkén.
Megvonta a vállát, fölvette a sisakot és fölszállt a Harley-ra.
- A te döntésed volt, kislány. Ha akartál volna, hazamehettél volna. Habár nem voltál olyan állapotban, hogy másképp dönts… De, hogyha akarod, most is hazamehetsz.
- Megvesztél?! – kiáltottam rá. – Mégis hogy?! Homlokegyenest a másik irányban lakom! Laktam… Asszem. Különben is, itt vagyunk a semmi közepén, azt se tudom, merre van az a homlokegyenest másik irány…
Ismét nevetett és megcsóválta a fejét.
- Problémás kis fruska vagy, hallod-e. Egyébként ez itt nem a semmi közepe, hanem… de ezt már megmondtam hatvan km-rel korábban is.
Berúgta a motort aztán rám nézett.
- Nézd kislány. Ha akarod, most szépen átmész az út másik oldalára, és nekiállsz stoppolni, vagy gyalogolsz. Úgy két órán belül talán föl is vesz valaki… Ha meg nem, akkor is fél nap alatt hazaérsz.
Kikerekedett a szemem. Köpni-nyelni nem tudtam.
- Ha viszont bevállalós vagy…
Várt egy fél másodpercet a reakciómra. Gondoltam, hadd legyen meg az öröme.
- Akkor?
- Akkor most azonnal fölveszed azt a kurva bukósisakot, fölpattansz erre a drága motorra, amit nem szidok, és ha Egerbe értünk, nem állsz neki rinyálni, hogy „de én mégis meggondoltam magam”. Világos voltam?
Szórakozottan bólogattam, mint valami bólogatós kutya.
- Aha – nyögtem.
Bizonytalan mozdulatokkal felvettem a sisakot és felültem mögé. Messze nem voltam biztos benne, hogy ott ahova megyünk, jobb lesz, de abban a pillanatban nem érdekeltek a következmények.
- Viszlát Pest… - motyogtam magam elé, miközben fölszálltam mögé. Gázt adott.
„Itt hagylak a picsába! Mindenki mással együtt, aki valaha fontos volt…”
