Alapjáraton én nem gondolom, hogy az élet értelme szavakkal megfogalmazható dolog lenne. Még csak azt sem gondolom, hogy a látszólag haszontalan életet élő emberek élete értelmetlen lenne. Hiszen nem az én tisztem megállapítani, hogy minek van értelme és minek nincs. Mivel alapjáraton tisztelem mások életét, és tisztelem az életet úgy általában, nem szoktam pálcát törni számomra értelmetlen dolgok vagy életek fölött. A mai élményem azonban eme fenti állítás erőteljes átgondolására késztetett...
Tudni kell ehhez azt az apró tényezőt, hogy édesanyám az egyik bp-i önkormányzat gyermekjóléti osztályán dolgozik, ami ha úgy tetszik gyűjtőhelye a fenti állításból kivételnek számító selejtes életeknek. Igen, neki ez volt az álommeló, de ebbe most nem kívánok mélyebben belemenni...
Szóval mai napon tengernyi szabadidőm lévén úgy gondoltam, meglátogatom kedves édesanyámat a munkahelyén. Mert miért ne. Csupán azt az aprócska tényezőt felejtettem el, hogy a hétfő a zetoroké (értsd: segélyre pályázó, szociálisan, fizikálisan és leginkább agyilag hátrányos helyzetű, nagy általánosságban hiperpigmentált - ha úgy tetszik afromagyar - polgártársak). Benyitván kedves édesanyám irodájába, egy gyermekelhelyezési tárgyalás kellős közepén találtam magam. Mivel általában vállalkozó szellemű és kíváncsi természet vagyok, a kollégák pedig lehetőséget is adtak rá, gondoltam, leülök a sarokba és mintegy megfigyelés céljából végighallgatom ezt a szerelmetes légyottot. Hát mit mondjak, valóban tanulságos volt...
Alapjáraton nem gondolom, hogy az ember élete értelmetlen. Bárhogyan is éli azt. Minden dolognak megvan a miértje; millió tényező befolyásolja, miért jutott oda valaki, ahol éppen van - mondjuk a fekália kellős közepére.
Az a szerves képződmény azonban, aki ezen a napon abban az irodában éppen velem szemben foglalt helyet, álláspontom mélységes átgondolására késztetett.
Azt hiszem, ha létezik olyan, hogy emberformájú takony, nos, ez a nőnemű takony tökéletes megtestesítője lehetne ennek a fajnak. Egy jól megtermett PACNI. Egy érzéketlen, tudattalan, vegetáló pacni.
A nő lehetett vagy 28 éves (nagyon maximum), de máris sikerült 3 (a legidősebb olyan 12-13 éves forma) hozzá hasonló pacnit világra pottyantania. S mivel a pacni érzéketlen és tudattalan, nem kérdéses, hogy értelem hiányában csakis magához hasonló, ostoba és haszontalan pacnikat tud csak nevelni. Szándékosan nem azt mondtam, hogy reprodukálni, hiszen ahhoz két egyed kell, és ha a másik egyed még használható, abból még valami tűrhető dolog is kisülhet.
A mellette ülő egyed pedig használható volt. Bár nem sokkal tűnt jobbnak, mint ő, pacni2 azonban rendelkezett valami egészen alapvető emberi tulajdonsággal, ami pacni1-ről nem volt elmondható: mégpedig felelősségtudattal. Adott tehát pacni1 és pacni2 3 apró pacnikezdeménnyel. A segítő pajtások (nevezzük így a kollégákat), legjobb tudásuk birtokában igyekeznek minden tőlük telhetőt megtenni azért, hogy legalább a 3 kicsiny pacninak megadják a lehetőséget, hogy kitörhessenek ebből a takonylétből, amit a szüleik - leginkább az anyapacnijuk - kényszerítenek rájuk.
Míg a tárgyalás folyik, a nőstény pacni csak ül, bambán vigyorog, néz ki a nagy buta sötét fejéből. A kis pacnik látszólag magasról leszarják segítőik ténykedését: röhögcsélnek, matatnak, zajonganak. Papapacni néha-néha rájuk szól, látszik rajta, ő van legjobban belefáradva a pacnilétbe. Nem csoda, hiszen ő már legalább félúton van az emberi lét felé: dolgozik, neveli a kölköket, fizeti a számlákat, igyekszik mindent megtenni azért, hogy jobb legyen. De a nőstény pacni csak ül.
Feszülten figyelem. Próbálok valamiféle érzelmet felfedezni a nagy bamba képén. Semmi. 40 perce folyik a tárgyalás. Ha kérdezik, valamelyik kölyökpacni felel helyette.
- Leszázalékolták?
- Le.
- De mégis milyen betegség miatt százalékolták le?
- Hát aztat én nem tudom. (nagyon halkan, akadozva.)
- De azt csak meg tudja mondani, hogy hol fáj?
- Hát ottan a lábam... az vizesedik.. oszt.. na.
Ennyit hallottam a hangjából 1 óra alatt. Róla szól a tárgyalás. Miatta folyik. El akarják venni tőle a kicsi pacnikat. Nem érdekli. Világra szarta őket, de hogy a későbbiekben mi lesz a sorsuk, az látszólag nem izgatja. Hogy a férjével mi lesz, nem érdekli.
- Mégis mit csinál egész nap? Háztartást vezet?
- Nem.
- Akkor mégis mit csinál álló nap?
- Semmit.
Emberformájú takony. Pacni. Amőba. Nem képes gondolkodni. Nem képes érezni. Csak létezni és szaporodni. Az ilyen egyáltalán miért képes szaporodni?! Világra pottyant némi szerves hulladékot, és kész. Bevégeztetett. Nem törődik vele, hogy mi ennek a következménye. Fel sem fogja, hogy ennek következménye van. Merthogy van, basszameg, mert ha ő nem nevel embert a pacnikból, másoknak kell helyette: embereknek, akiknek már van otthon gyerekük, akit nekik is nevelni kell, csakhogy az ő pacnijai miatt (ráadásul HÁROM pacni! eszem megáll....) a segítőkész embernek kevesebb ideje jut a saját gyerekére (ne adj isten gyerekeIre).
Most itt vitatkozhatnánk arról, hogy persze, aki segítőnek ment, az bevállalta, az tudta, hogy mit vállal, annak ne sírjon a szája, hogy a családjára nem jut ideje. De kérdezem én: a pacni, aki álló nap csak mereszti a valagát otthon, nem neveli a kölyökpacnikat, nem dolgozik, nem főz, nem csinál semmit, az mit vállalt be? A pacni mit csinál? A pacni mit ad fel a pacnilétért cserébe? A pacnilét miért jó? A pacni milyen hasznos dolgot végez egész nap? A PACNI MIÉRT LÉTEZIK EGYÁLTALÁN?! Csinálja a feladatot az embernek, az aktív embernek, aki így is időnként erején és lehetőségein felül igyexik segíteni a pacninak, hogy ő is egyszer ember lehessen. És mi van, ha a pacni nem is akar ember lenni? Mi van, ha a segítő pedig belátja ezt, és el is fogadja, és igazából már nem is akar a pacninak segíteni, hanem valami más, hasznosabb és eredményesebb dolgot szeretne csinálni? De a társadalom nem engedi: mert a társadalom szerint a pacni is érző lény, a pacninak is minden joga megvan a (pacni)élethez, az utódnemzéshez, a pacninak segíteni KELL. Akkor is, ha nincs értelme.
A segítőre meg sokszor rá van erőszakolva, hogy olyannak segítsen, aki valójában nem is igényli. S nem hogy nem igényli: néha még küld egy kis turhát is az arcába, köszönet képpen. És de sok ilyen segítőt ismerek, istenem....
