Pánikszoba

Elment az Alvó. Tegnap előtt. Itt hagyott engem a milliónyi kérdésemmel, amit nem tettem fel neki, mert még nem tudtam, hogy el fog menni... Hogy így és ilyen hirtelen.
Iszonyúan fáj. Űrt érzek. Már nem sírok, mert megnyugodtam. Már nem ráz a zokogás. Mikor még Aludt és foghattam a kezét, és símogathattam az arcát, akkor sokkal jobban sírtam. Hazavártam. Mindig mondogattam Neki, hogy várom haza. Szerettem volna, ha hazajön velem, és megmutatja azokat a dolgokat, amiket régóta akart, mert készült Erre a pillanatra; tudta, hogy egyszer már nem lesz, de rendben akart itthagyni: úgy, hogy átadta minden tudását. De én nem álltam oda mellé, mert türelmetlen voltam, vagy éppen lusta és most tessék. Egy füzet maradt utána, amiben régi recepteket őrizgetett és mindig abból sütött meg főzött. A fejében volt minden, mégis mindig elővette azt a füzetet...
Bűntudatom van. Mert elkéstem... Mert tudta, hogy már nem fog tudni beszélni velem, ezért várt engem a hét elején. Várta, hogy menjek. De én nem mentem, mert lusta voltam, mert elfelejtettem, mert ittam aznap is... Rossz gyerek vagyok. Várt rám a Mammám és én nem mentem...
Ott akartam lenni mellette végig. Először el akartam szaladni, utána viszont mindennél erősbbnek éreztem magam, és én akartam átsegíteni. De nem engedte! Mikor érezte, hogy mennie kell, felhördült, felemelte a kezét és finoman igyekezett eltolni... Pedig az orvosok szerint tudatánál sem volt már igazán. Addig nem ment el és nem nyugodott meg, amíg ott voltunk. Amint elmentünk, ő is elindult a maga útján...
Úgy ment el, ahogy mindig is szeretett volna. Olyan véget ért, amilyen életet is élt: csöndben ment el, békésen, gyorsan. Egész életében tett-vett, sürgött-forgott, és most végre megpihenhetett. Úgy ment el, ahogy mindig is vágyott rá: az utolsó pillanatig Ő gondoskodott rólunk, és nem hagyta, hogy egy percig is nehézséget okozzon nekünk az Ő gondozása. Gyűlölt kiszolgáltatott lenni: büszke ember volt, gyűlölte ha sajnálják vagy segíteni akarnak neki: és bátor is volt, mert mindigis egyedül akart elmenni. Félrevonulni egy helyre és egyedül meghalni. Nem akarta, hogy lássák azt a pillanatot. Nem hagyta.
És fel is készült rá; mindent úgy tett, mintha már legalább ezer éves rutinja lett volna a Halálban. Kicsinosította magát, elrendezte a ruháit, megetette a gyerekeket, a kutyát, a macskát, az éhes, aggódó férjet, és lefeküdt aludni...
Élete szerelme volt. Tisztelték és szerették egymást mindig, és ezután is azt hiszem... Most olyan, mintha levágták volna annak a Fának az ágait.
Borzasztóan hiányzik. Ő volt a legjobb ember a világon. Most üresebb lesz nélküle az Élet. Elment, és azt hiszem, magával vitt egy darabot az én lelkemből is.