Jól jött volna a pénz. De végül nem jött.
A szívem a mellkasomban nagyobbat üt, mint egy ketrecharcos, a vérem adrenalinnal telítődik és ez az érzés egy szempillantás alatt árad szét a végtagjaimban. A kezem enyhén remeg, amikor az e-mailre kattintok, amit lassan két hónapja várok.
Amíg vártam, nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rá, mi áll majd benne, és hogy mit fogok érezni, miközben olvasom. Legalább 5 lehetséges forgatókönyvet írtam hozzá magamban.
Nyerek, nem nyerek.
Nyerek, és örülök, nyerek, de nem örülök.
Nem nyerek, de mégis nyerek.
Nem is akarom igazán. Inkább névtelen maradnék
És igenis, tudja meg a világ: ez vagyok én ezt érzem én.
Az ábrándnak vége: itt van. Olvasom.
A várakozásban az volt igazán jó, hogy bármelyik forgatókönyv bekövetkezhetett volna. Még nem volt eldöntött tény, amit viselni kell, amit el kell fogadni, hanem jó és rossz forgatókönyv egyforma eséllyel válhatott valóra.
Mint amikor fogad az ember. Vagy focimeccset néz. Persze nyerni a legjobb érzés, de a második legjobb a reményteli bizonytalanság: hogy még nem dőlt el semmi, még nyerhetek is, veszíthetek is.
Most viszont itt van, megjött az eredmény, és én azt olvasom: köszönjük, hogy pályázott, de sajnos ezúttal nem került be a legjobb 20 közé... a listát az alábbi oldalon... 3800 pályázó...
Pedig jól jött volna a nyeremény. Jól esett volna, hogy a gondolataimat mások is olvassák és nem csak a fióknak írom őket. A pénzből meg csökkenthettem volna a rezsitartozásomat.
De persze sunyi és alantas módon örülök is: megkönnyebbülést érzek, hogy mégse derül ki rólam az igazság és továbbra sem tudja meg senki a tragédiámat. Legalább nem kérdezgetnek. Nem kezdenek sajnálni.
Keserű vígasz. Keserű, mint a rossz rántás.
Talán másról kellett volna írnom. Talán egy kitalált történetet kellett volna elküldenem, ami kevésbé giccses, kevésbé közhelyes, és legfőképp sokkal, de sokkal kevesebbet tartalmaz belőlem.
Talán más stílussal kellett volna próbálkoznom.
Ezek azonban már nem lehetséges forgatókönyvek, így el is engedem ezeket a gondolatokat.
Egye meg ott ahol van a bánat: akkor is ez volt az én történetem, ez voltam én. Másom nincsen, így nem is adhattam másból, csak magamból.
Egyetlen vígaszom, ami még így is jó érzéssel tölt el: hogy írhattam egy történetet Neki, akit olyan nagyon tisztelek. Szólhattam hozzá a novellámon kereszül, és még ha nem is tudom meg soha, hogy tetszett-e neki, mire értékelte, mégis, legalább abban biztos lehetek, hogy elolvasta.
Így hát nem is bánkódom (sokáig).
Talán jövőre majd újra megpróbálom.
