Nevetni támadt kedvem. Magamon. De ez sajnos nem az az önfeledt, vidám nevetés, mint amikor valami vicces dolgon nevetünk. Ez keserű, kényszerű nevetés.
Vesztesnek érzem magam. Sétálok fel s alá a lakásban - ebben kicsiny, egyszobás kis zugban, és kattog az agyam. Elkúrtam. Egy csomó mindent. Folyamatosan azon gondolkozom, hol lennék most, ha másképp döntök. Akkor is ugyanebben a kis lakásban rónám a köreimet?...
Murphy mondta, hogy ami elromolhat, az el is kilmor - vagyis romlik. És tényleg... Ráadásul mindig minden egyszerre romlik el, nehogy véletlenül legyen kiút.
Volt nekem régen egy legjobb barátnőm, aki azóta már nem. Szóval különváltak útjaink. Mindig volt köztünk valami kis versengés; mindig jobbak akartunk lenni a másiknál valamiben. Aztán ez egyszercsak kibukott, és mi már nem voltunk többé jó barátnők. Sőt: ha megláttam, mindig elfogott a gyomorgörcs és úgy éreztem, legszívesebben elküldeném a francba, vagy én szaladnék el minél messzebre a közeléből.
Erre a barátnőmre mindig azt mondta a környezetem, hogy nincs jó hatással rám. Van egy szar családi háttere, és engem használ kapaszkodónak, hogy kimászhasson belőle. Én ezt sose hittem el és mindig fájt, hogy bántják, de aztán előbb-utóbb rájöttem, hogy sajnos tényleg így volt. Bár nem akarattal, de tényleg csak kihasznált engem. Aztán többet nem találkoztunk.
Mikor "pasim" lett, nagyon büszke voltam, és úgy éreztem, a köztünk lévő láthatatlan versenyt én nyertem meg. Enyém a legtutibb pasi, a legjobb baráti kör, a legkalandosabb élet. Sokat gondoltam rá, vajon ő hogyan élheti az életét. De mindig a győzelem tudatában gondoltam rá. Most viszont egy csapásra megváltozott minden.
Nemrég megtudtam, hogy eljegyezte a barátja, akivel már lassan öt éve együtt vannak. Nem tudom, milyen a kapcsolatuk, nem ismerem őket annyira, de azért az ember csak úgy nem jegyez el valakit... És hát hogy úgy mondjam, szíven ütött a hír. De akkor nem törődtem vele. Arra gondoltam, hogy attól még nekem is lehet borzasztó klassz életem, hogy nem jegyeztek el. De belül már nem voltam olyan biztos benne. Hiszen ha olyan klassz minden, akkor miért jöttek rám pluszkilók? Mért ment tönkre a bőröm, hullik a hajam, miért sírok olyan sokat?
Nem sokkal később válaszként egy egész sor negatív esemény indult el:
A pasim, aki állítólag szeret, először otthagy egy metróállomáson, majd ennek tetejében még az ünnepeket is külön töltjük...
Csak egy lépés választ el attól, hogy kirúgjanak az egyetemről; ráadásul pont akkor, amikor kezdtem összeszedni magam, amikor már úgy voltam vele, hogy a francba is, csakazértis megcsinálom...
És még a Mamám sincs mellettem, mert egyik napról a másikra egyszerűen elment... És itthagyott abban a félelemmel teli tudatban, hogy minden egyes eltelt nappal nem több, hanem kevesebb leszek... Reggelente felkeléskor nem azt érzem, hogy igen, ez egy újabb nap a lehetőségekre; a hátralévő életem első napja. Azt érzem, hogy na, megint eggyel kevesebb...
Most állati irigy vagyok erre a lányra, akit eljegyzett a pasija. Egy idősek vagyunk, de neki máris jobbak a kilátásai egy normális életre, mint nekem. Ha eljegyeznek valakit, abból házasság lesz, a házasságból gyerek, saját lakás stb. Én állatira vágyom gyerekre. De most szinte látom magam 30 évesen, szingliként, kövéren, egy sorozatos rossz döntéssel elbaszott élettel a hátam mögött.
Ráadásul mostanában hemzsegnek körülöttem a szebbnél szebb és boldogabbnál boldogabb kismamák és anyukák, pont akkor, amikor épp attól rettegek, hogy mi lesz velem, ha kiderül, hogy nekem nem lehet gyerekem. Szerinted?...
Vesztesnek érzem magam. Nem tudom, mivel érdemeltem ezt ki. Mit csináltam rosszul? Mi tett annyira frusztrálttá, hogy sorozatosan rossz döntéseket hozzak? És hol van ebből a kiút? Miért nem tudok továbblépni? Én miért nem tudok karriert építeni? És mit tegyek, hogy 30 évesen ne ébredjek egyedül?
