Hétfőn újra elmentem a pszichológus nénihez, több mint 2 év szünet után. Emlékeim szerint mikor legutóbb nála jártam (2016 január) szarabb állapotban voltam, mint most, ő viszont másképp értékelte. Azt mondja úgy látja, jelenleg egy elég depresszív állapotban vagyok. Kapásból rávágtam, hogy nem érzem magam depressziósnak, de pár dologban tényleg igaza van. Például abban, hogy kurvára magányos vagyok: egyetlen társam esténként a borosüveg, meg a két kutyám.
Ma Ember rám írt, úgy 1-2 órával ezelőtt a faszbúkon. Csak úgy megkérdezte, hogy mit csinálok éppen. Rögtön az jutott eszembe, hogy biztos azért, mert megnézte a buzi kis mobilos appján az itthoni kamerák képét és látta, hogy mekkora gödröt ásott a kisebbik kutya a kertjében. Kötve hiszem, hogy valóban a hogylétem érdekelte volna. Még egy pillanatra össze is szorult a torkom és úgy éreztem, sírni fogok. Ott jópofizott velem a messengeren nekem meg egyre csak az járt a fejemben, hogy: úristen, ki ez az ember? Ki ez a vadidegen, aki itt haverkodik velem? És mit akar MÉG tőlem?
"Egyedül maradtam, ne kérj belőlem már többet..."
Arra gondoltam, bárcsak lenne erőm meg bátorságom fölhívni és ordítani vele. Bőgve beleüvölteni a telefonba, hogy takarodjon el végleg az életemből és hagyjon a maradék méltóságomban meghalni. Elmondani, hogy mennyire gyűlölöm őt azért, amivé tett. És persze magamat, amivé váltam, mert mellette maradtam. De legeslegjobban azért gyűlölöm, amiért magamra hagyott. Hogy akármennyire szerettem, felemeltem, még az sem volt elég ahhoz, hogy életben tartsam a szerelmet.
Egy halott szerelem kiszáradt tetemében tengődöm egyedül, félpucéran, reszketve. Körülöttem hideg és sötét. Korhadt fák, férgek, halott állatok. Ha legalább bűz lenne, de már az sincs. Ennek a tetemnek már szaga sincs, olyan régen elpusztult. Tépett, száraz húscafatok a korhadó csontokon. Ilyennek látom most az életemet.
