Hát úgy látszik, nem való nekem a társasházi lét. Legalább is ebben a formában biztosan nem. Itt ugyanis egy rakás vénember vesz körül. Jobbról, balról, alulról, fölülről... Kész őrület. Csupa betokosodott, magába fordult, rosszindulatú, hülye vénember. Meg kispolgár. Proletár. Pff... Persze. Ők is emberek. De ez egy nagyon más világ... Én nem ebben nőttem fel, és kibaszott nehéz elfogadni őket a rigolyáikkal együtt. Pláne úgy, hogy ők nem hajlandók még csak megpróbálni sem, hogy elfogadjanak engem. És talán azt sem akarják, hogy én elfogadjam őket. Talán azt akarják, hogy tartsak tőlük, tiszteljem őket, és éljem úgy az életem, ahogyan ők parancsolják, pusztán azért, mert én fiatalabb vagyok és rövidebb ideje lakom ebben a nyomorult házban, mint ők. És hiába tudom, hogy ez jogilag kurvára nem jelent semmit: hogy attól még, hogy ők 40 éve laknak itt, én meg csak 14 hónapja, attól még engem pontosan ugyanazok a jogok illetnek meg, mint őket.
De olyan undorító ez az embertípus... tipikus panelproli. Sosem tudott előrébb lépni az életben, és most sem tud. Sosem tudott a maga ura lenni, mert mindig magyarázattal tartozott valakinek: a kképviselőnek, a főnöknek, az államnak... És mivel ilyen nyomorult élete van szerencsétlennek: hogy neki mindenki csak parancsol, de ő nem uralkodhat senki felett, ezért megpróbál rajtam uralkodni. Állatként kezelni. Mint a kutyát, akibe belerúg egyet, és a kutya szűkölve-nyüszítve már teszi is, amit mond neki. De én nem vagyok kutya! Sőt. Én a saját kutyámba nem rúgok bele, maximum, ha megharap és nem akar elengedni. Ebből is látszik, mennyire különbözik az életünk minősége... Minek rúgnék bele a kutyába? Nem okoz örömöt. Nem ártott ő nekem. Nem ebben nőttem fel... Ő viszont lehet, hogy igen. Lehet, hogy neki ez az egyetlen örömforrása.
Biztos nyomasztó lehet, hogy már 40 éve nem tud kitörni a panel 40 négyzetméteréből... Tudom sajnálni.
Kérem szépen... Ki a tökömet érdekel, hogy neki mi a nyomora?! Ebben a formában legalábbis engem biztosan nem. Ha úgy jönne ide, hogy emberként kezel, és megkér, nem utasít, meg fenyeget, akkor mindjárt rugalmasabb meg kompromisszumkészebb lennék én is. És nem basznám rá az ajtót, hanem esetleg behívnám egy kávéra és meghallgatnám a nyomorát. És amiben tudnék, segítenék. Vagy legalább is nem tennék rá egy lapáttal.
Ehelyett mi van? Egy éve azt hallgatom, hogy kopácsolás jobbról, balról, föntről. Így kommunikálnak. Azt hiszik, csak átdübörögnek a falon és én máris megszűnök létezni. Az egyetlen normális szomszédom meg épp költözik. Mily meglepő. Aki egy kicsit is normális, az záros határidőn belül képes kitörni ebből a belterjes, nyomorult környezetből. Ez csak kezdésnek jó, mikor nincs más, és el kell indulni valamin. Egyébként tiszta szoc-reál álomkép: vékony falak, mindenki mindent hall, mindenki mindent továbbad...
Állandóan ezt hallgatom. Ha leejtek valamit, dörömbölés. Ha zenét hallgatok, dörömbölés. Ha csörög a telefonom, dörömbölés. Ülök a konyhában, dörömbölés. A legszebb eddig az a levél volt, amiben azért küldtek el a picsába, mert hangosan szólt az ébresztőm. Érdekes, én fel se ébredtem rá... Nem kéne rátapadni a falra és hallgatózni. Ennyit bírtam erre reagálni. Csupán csak az a szar, hogy sajnos nagyon is rám tudnak ijeszteni ezzel. Tényleg úgy érzem magam, mint az elkalapált kutya. Ahelyett, hogy kiállnék az igazamért (hiszen mégiscsak nonszensz, hogy egy ébresztőóra miatt akarnak feljelenteni...), és verném a mellem, hogy mentek ti a kurva anyátokba; behúzom fülem falkam, lehalkítom a telefont (így persze nem hallom meg reggel....), és keresem a kompromisszumot, hogy ne zavarjam őket.
De álljon meg a menet! Ők zavarhatnak engem?! Én köteles vagyok szó nélkül hallgatni a barkácsolást, meg az ajtócsapkodást?!
Én miért nem bírom elküldeni ezeket az embereket a halál retkes f@szára?!
Igazából nem is vagyok biztos benne, hogy megéri belemenni egy komolyabb vitába. Hiszen nem akarok itt megöregedni... Én nem akarok olyanná válni mint ők. Ez nekem csak kiindulási pont. Egy lehetőség. Innen megyek tovább, ha törik, ha szakad... Talán nem kéne minden szónál megállni és mindenféle szart összeszedni meg felvenni, amit mások a szájukon kiejtenek...
Peace. Love. Harmony.
"Nem vagyok ideges, fő a nyugalom, száz évig élek én, ha így folytatom..."
Ha százig nem is, de tényleg: nyugodtság van. Én normális vagyok. Nekem céljaim vannak. Én túl tudok lépni ezen....
De komolyan mondom, ezek megérdemelnének egy olyan igazi házibulit, amikor nem az jár a fejükben, hogy mit morzézzanak át a falon, vagy hogy mit írjanak a szaftos kis levélkéjükbe; hanem hogy egyáltalán át merjenek-e jönni, nehogy esetleg a szomszédban tartózkodó hosszúhajú sátánista huligánok feláldozzák őket a gonosznak...
Most hogy így elképzelem, ez nem is rossz ötlet.........
