Pánikszoba

"Szerelmes vagyok?" kérdezte magától.
Csillogó szemmel bámult maga elé; bágyadt mosoly ült az arcán. Nem tudott elmenni mellette, annyira idegennek tűnt ez a gondolat.
Nem is nagyon emlékezett rá, mikor érzett utójára ilyet. Már az érzés emléke is csak halványan élt benne.
"És miért érzem ezt? Honnan jött? Nem tudom... hogy ez most jó, vagy rossz nekem. És annak, akibe beleszerettem."

Olyan volt, mint egy álom. Egy valóságosnak tűnő álom.
Nem sejtette, hogy bármi különös is történhet egy olyan tökéletesen átlagos napon. Tette a dolgát, ment a megszokott helyre. Találkozott a megszokott arcokkal... És Vele. Ott volt Ő, aki mindig kitűnt a tömegből - legalább is számára. Volt Benne valami, amitől megdobbant a szíve, de ezt az érzést sose vette komolyan. Bolondság, hiszen ő elkötelezett. Ez csak amolyan... Szimpátia. Vonzalom Valaki iránt, aki mellett egyszerűen nem mehetünk el szó nélkül.
A helyzet az, hogy a vonzalom kölcsönös volt. Még ha minimális szinten is maradt, hosszú hetekig, hónapokig - most azonban mindez változni látszott.
Ma valahogy egészen más volt... Volt valami a tekintetében, ami eddig nem volt ott - vagy csak ő nem vette észre.
Eleinte ment minden, ahogy korábban is. Beszélgetés, pikáns témák, nevetgélés... Apró érintések, simogatások, elkapott pillantások... Piruló csend. Kettesben maradtak, egy félreeső sarokban.
"Nem is tudtam, hogy itt ez a sarok" gondolta.
Ez is oly jellemző volt rá: hogy a kritikus pillanatban szinte kimenekült a döntésre váró helyzetből. Néha remegett a gyomra, ha döntést kellett hoznia. Most is érezte a remegést, ezúttal azonban más miatt. Érezte, hogy valami olyasmi fog történni, amit képtelen irányítani. Egyszerűen... történik, még akkor is, ha ő - látszólag - nem egyezik bele.

Egymásra néztek. Mosolygott - olyan kislányosan, a két copfjával, mint egy naiv, tapasztalatlan gyermek. Bízott a Másikban. Amaz kedvesen mosolygott vissza rá - azzal az apró, leírhatatlanul bíztató csillogással a szemében. Nagyon-nagyon hosszúnak tűnt a pillanat. Végül Ő lépett: odahajolt hozzá, egészen közel, hogy már csak néhány centi választotta el ajkát a lány ajkától. Akkor megállt, mintha csak egy kérdést tett volna fel: Megengeded, hogy megtörténjen?
Tudta, hogy ez az egyetlen pillanat, amikor dönthet. Ez az egyetlen egy pillanat az, ami még rajta múlik - a többi fölött már nem lesz hatalma. Most kell a "szívével látnia".
Egyetlen töredékmásodpercig tétovázott csak. Nem is volt igazi tétovázás.
Végül behunyta a szemét, és ő is közelebb hajolt - egészen pontosan egyetlen centiméter választotta el Tőle: ha közelebb hajol, azonnal az Övé lett volna.
De ő nem akarta odaadni magát. Azt akarta, hogy "vegyék el" őt. És a fiú meg is tette. Amint a lány mozdult, ő ajkát az ajkára tapasztotta.

Ami következett, az leírhatatlan érzéssel töltötte el. Érezte ajkának puhaságát, az illatát, testének óvó szeretetét... Ismerős volt valahonnan. Mintha már megtörtént volna... De nem így. Akkor nem volt ilyen tökéletes, mint most...
Bezuhantak a sötét szobába. A padlón estek egymásnak... Azt kívánta, bár örökké tartana ez a pillanat... Minden, amire vágyott, amit kívánt, az most itt volt előtte; megtörtént vele. A simogatások, a csókok...
Aztán hirtelen lámpa gyúlt, és egy mogorva hang szólt:
- Hé, elég volt! Keresnek titeket, kifelé innen! Én nem tartom a hátam miattatok.
Egymásra néztek, és tudták, hogy bármennyire nem szeretnék, megint el kell válniuk... És megint külön kell lenniük, ki tudja meddig - mint azelőtt a pillanat előtt.

De nem bírták ki. Minden adandó alkalommal csakis egymást fürkészték, és gyötörte őket a bűntudat. Tiltott gyümölcs volt a másik - de ettől talán csak még édesebb. Amikor lopva egymásra pillantottak, és mosolyogtak, összeszorult a gyomruk és remegtek belül. Nem tudták, a társaik vajon sejtik-e, mi történt kettejük közt.
Ez a gondolat furcsa érzéssel töltötte el. Bűntudatot kellett volna éreznie - és érzett is. De furcsamód ez a bűntudat nem volt keserű. Inkább volt jó, mint rossz... még akkor is, ha arra gondolt, hogy ő sem örülne, ha a párja helyében lenne. A tudat, vagy a sejtés, hogy egy másik nővel tölti az időt, ráadásul szerelmesebb, mint belé volt valaha... Ez volt az egyetlen, ami kicsit beárnyékolta az örömét.
De ez a keserédes érzés... Az igazság az, hogy boldoggabbá tette, mint valaha volt.
Olyan volt, mint egy álom. Egy valóravált álom...