Alkoholista vagyok. De az a helyzet, hogy céllal.
Nem, nem csak okkal, hanem céllal is - csak azt még nem látom pontosan, hogy mi.
Ezt már többször megfigyeltem, hogy ha bizonyos körülmények között, bizonyos mértékű alkoholt fogyasztok, adott szinten megváltozik a tudatom. És ez az amit nagyon nehéz eltalálni - hogy mi az a szint, amitől még tágul, és nem összeomlik. Ma sikerült eltalálni.
Az aktuális sorozatom aktuális epizódját néztem, melynek csúcspontján meghallottam A dallamot. Egy olyan dallamot, amit megannyiszor hallottam - nem kimondottan hallgattam, inkább csak hallottam, mivel a zenekart kedveltem tinédzser koromban, és rámtört az az összetéveszthetetlen érzés: én ezt ismerem. Mi több: nem csak ismerem, de ez MOST jelent is valamit számomra. Soha ennél gyorsabban még nem jöttem rá, hogy mit hallok és kitől. S abban a pillanatban, ahogy erre ráeszéltem, bőgni kezdtem. Ültem a kanapén, eltátott szájjal, majd lassan becsuktam a szemem s a húnyt pillák alól e megszentelt pillanatban sebes patakként kezdett csorogni a könnyem. Nem tudom, mi volt a valóság és mi az álom de esküszöm, a saját elmém tükrében jobban néztem ki, mint bármilyen beállított színházi jelenet. Írni sem lehetett volna csodálatosabb összeomlást, mint amit e megismételhetetlen percben én produkáltam.
Az elmém egy kastély. Legtöbbször sötét, huzatos, ijesztő és üres. A falakról visszhangként verődik vissza a saját kétségbeesett kiáltásom. De ha betépek... Ezernyi ajtó nyílik, amikhez józanul nincs kulcsom, s minden zárral rejtett szoba színesebb, színesebb, díszesebb, mint bármilyen hely, amihez józanul hozzáférek. Részegen imádom e kastély folyosóit járni. Imádom, hogy egyedül bolyongok és nincs senki, akit kísérgetni kéne benne, akire vigyázni kellene, hogy el ne tévedjen és meg ne ijedjen attól, amit lát, amilyen másnak engem lát ilyenkor.
És legfőképpen nekem sem kell attól rettegnem, hogy mi lesz, ha a vendégem elfut és én egyedül maradok a kastélyom dohos, józan lényemtől kísértett folyosóin...
Részegen egyszerűen imádom ezt a kastélyt, amit józanul szívem szerint porig rombolnék.
Valaimért Puzsér jutott eszembe, valószínűleg a sorozat miatt. Ez az egy dolog van, amit nem szeretek ebben a bolyongásban - hogy megannyi nagyszerű gondolat jut eszembe, de a testem nem elég gyors, hogy lejegyezzem őket - akár írva, akár mozgókép formájáan. Most is csak próbálkozom - talán holnapra kihozok belőle valamit.
Ahogy hallgattam A Bizonyos Dallamot - Nirvana / Heart Shaped Box cselló vagy hegedű verzió - , spontán a Narkó Blues ugrott be. Hogy pontosan ugyanazt az élményt éltem át a könyv olvasásakor, mint ennek a sorozatak az adott epizódjának nézése közben. Én már megéltem ezt! Én már éltem ebben a helyzetben, ilyen életben! Talán nem pont ugyanebben, de akkor is pontosan ugyanaz voltam, mint aki most vagyok!
Eszembe ötlött, hogy a Narkó Blues-ban pontosan ugyanaz volt az ijesztő, mint ebben az epizódban: egy félévszázados történetet ovastam, de a probléma, amit fölvetett (vagyis fölvet, hiszen az olvasó mindig a saját jelenében éli meg az olvasottakat), és ami nagyon egyszerű, azóta sem oldódott meg - és már akkor beugrott, hogy ez jóval idősebb, mint fél évszázad, és jóval régebb óta nem oldódik meg... És akkor rájöttem, hogy ez egy generált probléma, amit szándékosan úgy terveztek, arra terveztek, hogy megoldhatatlan legyen. Legalábbis számunkra. Hogy ez egy olyan dolog, ami soha nem fog változni. Sem öt év múlva, sem tíz, sem száz, sem, ezer, sem egy millió év múlva.
Hát ezt jelenti a Nirvana maga. Ezt jelenti a zene. A szöveg. A címválasztás, majd a sorozat dalválasztása az epizódjához. A saját könnyeim. A saját elmém, a saját felismerésem. A kastélyom.
És ez kurvára ijesztő.
