Pánikszoba

Furcsamód megint pont a kocsmában kapott el egy izgalmas, mondhatni filozofikus gondolatmenet (mily meglepő), pedig Isten látja a lelkem, nem is ittam 3 deci bornál többet, és ráadásul azt is szódával keverve. Tán épp itt ütközik ki, hogy valóban borban az igazság...
Azzal kezdődött az egész, hogy le kellett menni (ó micsoda kínzás, hogy kellett, egyszerűen muszáj volt már megint a kocsmában kikötni), ugyanis kedves barátom még kedvesebb barátnéjának az születésnapját voltunk hivatottak megünnepelni. A kisasszony már javában ünnepelt néhányadmagával, mire mi leértünk; ezt az asztalon sorakozó üres üvegek száma és az arcán elterülő, megközelítőleg 48 fogas mosoly is alátámasztotta. Szokásos udvariaskodás, fülcibálás, majd széknyikorgás; végre elhelyezkedtünk. Huh, ide gyorsan egy szőlőnedűt, de izibe!
S mikor Emberem végre elindult a pult felé, hogy isteni ambróziával térjen vissza, mellyel végre szomjamat olthatom, akkor vettem csak észre azt az egy szál vörös rózsát, amely az üvegasztal alkoholtól és cigarettahamutól szennyezett síkságán feküdt. Nem is feküdt, inkább hevert, azt hiszem, ez jobb szó arra az állapotra, melyben ezt a szerencsétlen kis virágot találtam. Na vajon kié lehet, tehetném fel itt az elmés kérdést; nyilván az ünnepelté. S vajh' kitől kaphatta, jöhetne az újabb nem túl értelmes gondolat; habár az a Valaki épp nem volt jelen a díszes társaság körében.
- Majd jön - feleli kérdésemre álom-ittas (inkább csak ittas) hangon elcsigázva a szülinapos csirke, s már fordul is a másik irányba, koccintani hívják. Megint. Majd megint és megint. Én pedig csak magamban mosolygok, s kissé sajnálkozva gondolok azokra az időkre, amikor még én is ilyen önfeledten ünnepeltem (és ennyi energiával ittam végig) az ilyen 'jeles' napokat. Majd tekintetem ismét a rózsára vándorol: nem veszi észre ez a kis szerencsétlen, hogy ha csak így hagyja itt heverni, baromi gyorsan el fog hervadni? Több se kellett hát buzgó (időnként túlságosan is buzgó)lelkemnek, már pattantam is föl, kezembe kapván az első alkalmatos (értsd üres) sörösüveget, s már szaladtam is be a mosdóba megtölteni vízzel, majd vissza az asztalhoz, és szépen csendben belecsempésztem az árva kis virágot, mielőtt végérvényesen megadná magát. Így ni. Most a jó (de végülis kinek? nekem, neki, vagy a virágnak?...) Nem mellesleg itt kell megjegyeznem, hogy ekkortájt futott be az a bizonyos Valaki is, az ünnepelt kedves párja, aki végignézte ügyködésem, majd egy kedves, kissé talán túlságosan is elcsigázott pillantással hálálta meg azt. Ha már asszonka nem, én azért értékelem a virágot (bazeg, kinek a virágát is?!...)
Eltelik egy kis idő, iszogatunk, beszélgetünk, még néhány korty és máris önfeldtebben nevetek én is. Aztán a csirke egyszercsak felcsattan - hozzáteszem, nem rosszindulatúan, inkább csalódottan - hogy "jaj, ki tette vízbe a rózsámat?..."
Erre én bűnbánóan - mint a kisdiák, aki rossz fát tett a tűzre - s kissé félszegen emelem fel a kezem: - én voltam, ne haragudj. csak nem akartam, hogy elhervadjon.
- á nem az, csak én ki szerettem volna szárítani, hogy tovább megmaradjon.
ja vagy úgy. az merőben más. Te kiszárítod és őrizgeted a halott virágot; én addig örülök neki, amíg friss és piros.

Hazaérve gondolkodtam csak el rajta, mi nem tetszik nekem ebben a viselkedésben. Egy ideig én is pontosan így gondolkodtam: juj de szép virágot kaptam, de ne tegyük vízbe, máris gyorsan lógassuk föl, hogy kiszáradjon, és sokáig őrizgethessem, és így majd mindig eszembe fog jutni róla az a személy, akitől kaptam. Nem, még véletlenül se hagyjuk természetes szépségében virágozni, egy percig sem: sőt, rettegjünk tőle, hogy egyszer elhervad, mintha a hervadás nem egy természetes folyamat lenne...
Lehet őrizgetni a száraz virágot. De hogy annak miért nincs értelme?
Azon túl, hogy a száraz virág színtelen, élettelen (vagyis halott), még ha egy ideig kedvünket is leljük benne és tényleg eszünkbe jut ránézvén az a személy, akitől kaptuk, de mint annyi minden más, ez az állapot sem tart örökké. A száraz virágot is megutálja az ember egy idő után. Mert porosodik, szemcséire hullik, rosszabb esetben be is büdösödik - de nem utolsó sorban unalmassá válik. S évek múlva majd egyszercsak azon kapjuk magunkat, hogy ahelyett, hogy alkalomadtán friss virágot vettünk volna (akár saját magunknak), mi mindig csak a száraz kóróval foglalatoskodtunk... És kérem higgyék el nekem, ez a felismerés egy roppantul nehéz és utálatos folyamat.
Pontosan olyan, mint egy erőltetett házasság vagy együtt élés. Amikor görcsösen meg akarunk hosszabbítani valamit, vagy úgy akarunk tenni, mintha örökké tartana, pusztán azért, mert mi kiszárítottuk, "tartósítottuk" és végső soron fellógattuk az üres falra, vagy beleraktuk egy használaton kívüli vázába. De egy idő után megunjuk. Sőt, ha nem vagyunk képesek idejében kidobni, még idegesíteni is kezd majd bennünket, mert állandóan belebotlunk, leverjük a falról, felrúgjuk, szétesik, stb. stb.
Minden ami megszületik, egyúttal halálra is van ítélve. Ez így van, ez egy tény, ezt lehet színezgetni, hímezni-hámozni, de úgysem változik. Mi csak azt választhatjuk meg, milyen formában szeretnénk kiélvezni a megszületett (vagy nekünk teremtetett) dolgok szépségét. Jelen esetben egy szál rózsáét.
Én részemről beleteszem egy vázába, az asztal közepére állítom, és egészen addig csodálom, amíg el nem hullatja a szirmait. Ha 2 nap, akkor 2 nap, ha 2 hét, akkor annyi. Ha elhervadt, megválok tőle. Ki kell dobni. Mert ha nem így teszek, kísérteni fog. Zavarni, bosszantani, és nem engedi, hogy tovább lépjek - vagyis, hogy újabb szál rózsát tegyek a vázácskámba.

Talán nem kéne leírnom, mert a történet lényege (vagyis filozofikus volta) ennyi, a többi gondolatom nem kapcsolódik szorosan hozzá... De talán azzal, hogy fogtam azt nyomorult kis szál virágot amit nem is én kaptam, és beleraktam egy a helyzetnek (kocsmának) megfelelő vázába (sörösüvegbe), talán nem is az ünnepeltnek akartam segíteni. Talán Valakinek akartam jelezni. És talán, az ünnepelt sem akart mást, mint jelezni neki.
Ő kiszárítja és őrizgeti. Egészen addig, amíg bosszantani nem kezdi és kénytelen nem lesz kidobni.
Nekem úgy tetszik a virág, ahogy van: szedetten-vedetten, kissé kókadtan, de természetes vörös és zöld színében. És nem akarom őrizgetni, Isten ments! Voltaképpen semmi mást nem akarok tőle, csak azt hogy virágozzon nekem. Addig a pár napig, amíg el nem hervad, magától.