Késő éjjel volt már - hajnali 2 felé járhatott, épp az éjszaka derekán - , amikor elfújta a gyertyákat. Szépen sorban, egymás után mind a tizenkettőt. A gyertyák illata összekeveredett a kanócok végén föllobbanó füst szagával, ami egyáltalán nem volt kellemetlen, sőt. Nelát kamasz éveire emlékeztette ez a füstös, illatos egyveleg, s ő mindig örömmel révedt vissza egy-egy hirtelen felbukkanó, fiatalkori emlékképbe.
Most épp az a pillanat jutott eszébe, mikor 8 évvel korábban összegabalyodott az Emberével. Eszébe jutott a tábortűz füstjének erős, égett fa szaga és a sör íze, mely saját ajkaiból és Ember nyelvéből áradt. Mindketten söröztek azon az estén - bár ő akkoriban utálta a sört, hirtelen mégsem tudott volna finomabb ízt előidézni az emlékezetéből, mint amilyen akkor, azon az estén, abban a mámoros állapotban a 2 üveg Arany Ászok íze volt.
Összejöttek, s nem is vitás, hogy így vagy úgy, de egy életre egymásba gabalyodtak és függővé váltak a másiktól.
Mikor erre gondolt, némi keserűség öntötte el a szívét. Mennyi lehetőséget, mennyi esélyt hagyott ki azért, mert ebbe a reményteli, ám mégis oly csalóka álomképbe kapaszkodott annyi éven át! Hány udvarlót hajtott el, s hirdette büszkén: neki nem kell más, csak őt akarja... Mindenáron kitartott Embere mellett, még akkor is, amikor lelke mélyén már tudta: ennek a kapcsolatnak nincs jövője, nincs tovább hova fejlődnie.
Talán tényleg igaz szerelem volt az övék, talán csak a változástól való rettegés tartotta vissza Nelát - a lényeg, hogy 8 éve szilárdan kitartott egykori szerelme mellett.
Ahogy az elfújt gyertyák füstje felillant egészen a plafonig, Nela lassan, de nagyokat kortyolt rozéjából, s arra gondolt, hogy most azonnal be akar drogozni. Ugyan soha nem próbált a fűnél keményebb szert, most mégis úgy érezte: bármit bevenne, ami fixen módosítaná a tudatállapotát és elszakítaná attól a szürke valóságtól, melyben már nagyon régóta létezett. Egyszerűen vágyott arra, hogy valahogy felülkerekedjen azon a konvenció-óceánon, melyben idestova 3 éve szenvedett hajótörést s azóta egy korhadt deszkába kapaszkodva fulladozott. Úgy érezte: ha a drog nem is segít megtalálni a végtelen messzeségbe veszett partokat, de legalább megszabadítja a szenvedéstől és segít végre elengedni azt a nyamvadt korhadt deszkát, hogy békében lesüllyedhessen a mélybe és meghaljon.
Ezt a hangulatot csak erősítette benne kedvenc sorozata aktuális epizódjának bárgyú kis jelenete, amely épp arról szólt, hogyan utazik el néhány fiatal a "Trauminsel"-re. A jelenet egy nagy raktárhelyiségben játszódott, ahol jurtaszerű sátrak voltak felállítva, tüll-szerű, áttetsző fátyollal borítva, melyekben drogos fiatalok önmagukról elfeledkezve adták át magukat saját démonaik csábításának.
Nelának is volt saját vizipipája, melyhez ugyan fű nem, de egy doboz pipadohány azért ott figyelt a polcon egy cipősdobozban. Erős kísértést érzett, hogy azon nyomban megtömje a pipát és füstölni kezdjen, úgy, ahogy a fiatalok, hogyha már átélni nem is, de utánozni azért tudja a pillanatot. Végül aztán letett elhatározásáról, mert végtelenül lusta volt és sajnálta az időt, amit erre a tevékenységre kellett volna áldoznia.
Így ment ez mostanában: csak ült vagy feküdt a kanapén, meredten bámulta a tévét, régmúlt érzéseken vagy soha meg nem történt, filmeken látott élethelyzetekről ábrándozott, de tenni soha nem tett semmit azért, hogy ezek az oly mélyen áhított szituációk meg is valósuljanak. Ettől aztán jobban nem lett, de legalább még jobban utálta magát, és a középszerű, unalmas irodista életet, amibe saját magát kényszerítette. Nem maradt számára más, mint az ábrándképek napi szintű kergetése, a valóra váltás mindenféle kísérlete nélkül.
Nela egy pillanatra elszégyellte magát.
Itt van ez a jól megkomponált, rendezőt dícsérő jelenet: a színek, a vágások, a zene, minden tökéletes rendben, egymáshoz illeszkedő módon ábrázolva pontosan azt az érzést váltja ki belőle, melyet alkotója elvár, hogy kiváltson a nézőből / hallgatóból.
Vajon ha nem adja fel az álmait ő is képes lenne erre? Vajon képes lenne alkotni, irányított érzéseket a semmiből létrehozni? Mert ezek az emberek bizony teremtő erővé változtatták a gondolataikat - akármilyen pozitívak vagy negatívak voltak is azok - , ő pedig csak képzelgett arról, hogy valaha is képes lesz tevékenyen létrehozni valamit a semmiből. Nem csinált mást, csak zombi-állapotban fetrengett a kanapén és nem létező tehetségről fantáziált.
A következő jelenetben egy furcsa kis pár össze-nem-illő tagjainak nem várt szerelme kibontakozását követhette nyomon. A fickó - torzomborz szakállas fazon - egy csicsás virágcsokrot nyújt át a szelíden mosolygó, csinos fiatal hölgynek, miközben mindketten zavartan mosolyognak és bájos együgyűséggel keresik az odaillő szavakat. Persze nem találják. De hát istenem, pont ettől olyan bájos a jelenet.
Nela szája pedig mosolyra húzódik, mintha a Rendező maga akarta volna így.
Mennyire szereti az ilyen bugyuta kis szerelmi történeteket! Azokat, amikben csúnyácska - vagy legalábbis jelentéktelen kinézetű és jellemű - emberek (mellékszereplők) érzései kerülnek a film központjába és teljesülnek be. Ilyenkor úgy érezi, mintha a jelenet róla szólna, ezért önkéntelenül is mosolyra húzódik a szája, vagy bekönnyesedik a szeme.
Általában ezzel a gondolattal aludt el - és amikor elaludt, általában boldog volt és békéset álmodott.
Talán azért, mert Nela a saját élete filmjében sem tekintett magára másként, mint szürke kis mellékszereplőre.
