Általános iskolában hozzászoktam, hogy nem voltam túl népszerű. Mondhatnám azt is, hogy a kriplik táborát erősítettem. Nem voltam se különösebben szép, se vagány, se karizmatikus. De nem voltam csúnya vagy visszataszító sem. Egyszerűen csak voltam: az észrevétlenség vékony határvonalán próbáltam egyensúlyozni. Akkor éreztem jól és biztonságban magam, ha nem figyeltek rám. Mert ha azon a két-három emberen kívül, akiket akkor a barátomnak neveztem, más osztálytársam is rám figyelt, annak többnyire bántó eredetű volt a szándéka. Azt hittem, ha a szürkeségemmel, szótlanságommal, udvariasságommal szinte egybeolvadok a fallal, talán békén hagynak majd a többiek és nem fognak piszkálni. Nem szerettem a nagyhangú, nagyszájú, szélsőségesen viselkedő osztálytársaimat. Nem az zavart, hogy lazábbak és vagányabbak voltak nálam, hanem a hangoskodásuk, az agresszívnek ható, zajos röhögésük. De az órák alatti visszafojtott kacarászások ha lehet még jobban kibillentettek az amúgy is törékeny lelki egyensúlyomból. Olyankor kivétel nélkül mindig meg voltam róla győződve, hogy rajtam röhögnek, és az első adandó alkalommal szemtől-szemben is meg fognak majd alázni valamely hiányosságom miatt - például mert kiszakadt a pulcsim, leöntöttem vagy összetintáztam magam és nem vettem észre.
Akkoriban azt hittem, a beilleszkedési nehézségeimet, háttérbe húzódásomat kompenzálhatom a tudásommal, kreatív képességeimmel. Mivel a velem egykorú gyerekek közé nem tudtam és nem is igazán akartam beilleszkedni, ezért az igyekezetemmel, hogy szépen mondok verset, hogy a művészet és a nyelv szeretetét mutatom, azt reméltem, a felnőttek majd befogadnak maguk közé és végre én is tartozhatok majd valahová. Kerestem a felnőttek társaságát, próbáltam felkelteni az érdeklődésüket irányomban, de hiába. Mintha a tanárok is gyengének és életképtelennek tartottak és kerültek volna. Ők maguk is inkább a vagány, hangos társaimat ajándékozták meg figyelmükkel, dícséreteikkel. Hiába mondtam fel hibátlanul egy verset, az nem volt elég jó, mert nekik túl pösze voltam, túlságosan zárt szájjal beszéltem, hadartam, nem hangsúlyoztam megfelelően. Ám ha egy népszerű gyerek mondta fel ugyanazt a verset, nem számított, hogy ő raccsol, vagy nem jut eszébe a következő versszak. Ugyanúgy megkapta az ötöst, csak ő még buksisimit is kapott mellé.
Talán ez az a bizonyos buksisimi, aminek a hiánya rosszabbul esett, mint a többiek piszkálódása vagy rosszindulatú megjegyzései. Felnőttként hiába mondod egy gyereknek, hogy a másikat azért dícsérték meg, mert ő szerényebb képességű nálad, ezért neki szüksége van a dícséretre, de Te jóval okosabb vagy, ezért veled szemben az elvárás is nagyobb, neked többet kell teljesítened a buksisimiért. Ezzel éppenhogy nem azt hiteted el vele, hogy saját hiedelmei, félelmei ellenére ő értékesebb (de legalább ugyanolyan értékű) a vagányabb társaival szemben, hanem csak maximalistává teszed.
A maximalizmus a közhiedelemmel ellentétben hosszú távon nem tesz jót az egészségnek. A maximalizmus arra sarkall, hogy életed minden napján, a napod minden kurva percében olyan próbatételeknek próbálj megfelelni, amiket soha a büdös életben nem leszel képes teljesíteni. Mert már születésed pillanatában eldőlt; azzal, hogy túl rövid a karod, a lábad, nyúlszád van, görnyedt a hátad, diszlexiás vagy.
A világon a leggonoszabbak a gyerekek. Igazi kis szemétláda ösztönlények: ha megérzik maguk közt a gyengét, képesek a halálba szekálni. Mint a félig még vak és süket kutyakölykök, ahogy ellökdösik gyengébb testvérüket az anyjuk csecsétől és ezzel együtt az élettől.
És ez valahol rendben is van így, hiszen a világ bősége sem végtelen, az anyaföld is csak korlátozott számú egyedet tud igazán jólétben eltartani. Ezért gyengébbnek és erősebbnek is az a legjobb, ha az életképtelennek, erőtlennek mutatkozó egyed lehetőleg még öntudatra ébredése előtt elpusztul.
Ha egyedül az erős jut anyatejhez, ő még erősebb lesz, de ha osztoznia kell a fogyatékossal, attól a fogyatékosból még nem lesz teljesebb, egészségesebb egyed, viszont az erős sem tud annyira erőssé fejlődni, mint amennyire erős lehetne.
Amit nem értek, az az, hogy akkor miért nem hagyják a nyomorultabbat még abban az állapotában elpusztulni, amikor még nincs tudomása saját esendőségéről, alkalmatlanságáról, szerencsétlenségéről?
A világon a legnagyobb teher, ami egy öntudattal rendelkező élőlényre róható, az, ha egész életében azzal a rejtett (sokszor ki nem mondott) tudattal kell élnie, hogy neki igazából nem szabadna élnie. Mert az a fránya életösztön ugyanúgy ott munkál benne is, attól a pillanattól kezdve, hogy öntudatára ébredt.
Így szánalmas, rövidebb vagy hosszabb élete végéig cipelnie kell a nyomorát a hátán, mint egy kibaszott púpot. Olyan teher ez, amit egy tökéletes, életre tervezett egyed soha nem fog tudni ésszel felfogni. Hogy ezt nem gyógyítja semmilyen fájdalomcsillapító, drog, alkohol. Hogy milyen érzés az, amikor a fájdalmad túl nagy ahhoz, hogy ép életet tudj élni vele, de mégsem elég ahhoz, hogy megöljön. Amikor egy késsel a kezedben álom és ébrenlét határán könnyes pilláid mögül a bőrődnek feszülő pengét figyeled; az ujjaid már görcsöt kaptak a szorítástól, mégsem tudod megejteni azt az egy rohadt vágást az ütőereden.
