Érdekes, hogy az ember pont akkor kapja a legtöbb bókot a külsejére, amikor leginkább rohad belülről. Vagy legalábbis ezt érzi...
Sosem tudtam eldönteni, hogy ezek ilyenkor őszinte bókok, vagy inkább annak szólnak, hogy a másik észrevette meggyötört és foszladozó bensőnket, amit külsőnk fényesre polírozásával próbálunk takargatni. Nem mintha nem kapnék bókokat akkor is, mikor épp jól érzem magam, sőt. De azokat akkor tényleg őszintének érzem. Vagy csak a tudatállapotom hozza létre a kettő közti különbséget? Úgy értem: attól függ, melyiket érzem őszintének és melyiket álságosnak, hogy épp milyen hangulatom van?
Lehet, hogy valójában nincs is különbség, csak az agyam hozza létre a különbség fiktív érzetét. Lehet, hogy mindkét bók pont ugyanolyan üres és céltalan udvariaskodás, csupán én töltöm meg tartalommal, attól függően, hogy épp milyen kedvem van. Ehhez képest lesz félig üres vagy félig teli a pohár.
Azt is érdekes egyébként látni, hogy mi nők mennyire görcsösen próbálunk kapaszkodni. Nem tudom, de a faszikon valahogy nem érzem ezt. Talán azért van, mert mi nők hamarabb "romlunk meg". Csak kb. 45 éves korunkig vagyunk fogamzóképesek, és 40 fölött egyik pillanatról a másikra ugrásszerűen megnő a rizikófaktor, hogy beteg utódaink születnek. Azért, mert addigra már túl soká érleltük a száz napos tojást. Pont kétszer annyi ideig, mint kellett volna.
Elveszítjük zamatunkat, ízünket, rugalmasságunkat, vitamin tartalmunkat.
Mint az alma, amit túl sokáig hagysz a pulton. Legjobb még aznap megenni, amikor megvetted. A mai almákat akár egy hétig is kint hagyhatod a pulton, még akkor is finomak. De két hét után már legfeljebb azon gondolkodsz el, hogy lehet-e még belőle almás pitét sütni, esetleg. Nyersen már biztosan nem ennéd meg, leginkább a fonnyadt héja és az ütődések nyomán időközben megbarnult és savanyúvá vált foltjai miatt. Megpucolhatnád, és kivagdoshatnád a rothadó részeit, de akkor mennyi fogyasztható hús maradna a végén? Nem érné meg a strapát.
Egy hónap után pedig már el sem gondolkodsz a lehetséges felhasználáson; anélkül kúrod ki a kukába, hogy egyáltalán ránéznél. Esetleg odaadod a malacoknak a moslékkal, már ha vannak malacaid.
Most lehetne itt rágódni meg vitatkozni azon, hogy ez mennyire igazságtalan. Mert az. Kurvára az. De van értelme vitatkozni? Ha rágódunk rajta, hisztizünk, az asztalt verjük, változni fog attól bármi is? Nem hinném.
Aki tervezett minket, az egy soviniszta fasz volt. A magam részéről ennyit mondanék, bíró úr, köszönöm, nincs több észrevételem.
Pontosabban van, bőven, de azt elmondhatom peren kívül is. Hiszen akárhogy is dönt a bíróság, nincs isten, aki újratervezne minket. És nincs pénzben mérhető összegű kárpótlás sem, ami jóvátehetne ekkora tervezési hibát, és a tudomány jelenlegi állása szerint megjavítani sem lehet minket.
40 fölött minden gyermektelen nő gazdasági totálkárnak számít. Karambolozott az élettel és ő járt szarul. Még ha fizet is valamit a biztosító, soha nem akkora összeget, ami a teljes kárt fedezi. A kocsi javíthatatlan, ergó funkciójában használhatatlan - soha többé senkit nem visz el A-ból B-be
Ha ezt egy 40-es gyermektelen nő olvasná, nyilvánvalóan vitába szállna velem. Először is bevetné a "jolly joker"-t, a 12 év extra tapasztalatát velem szemben, aztán nyilván azzal jönne, hogy a szaporodás nem minden, ami meghatározza egy nő értékét, és végül a fejemhez vágná, hogy a nő érző lény, nem lehet tárgyiasítani, almához vagy kocsihoz hasonlítani.
Tudom, mert én is nő vagyok, érző lény vagyok, és nem érzem magam tárgynak. Vagyis... néha túlságosan is tárgynak érzem magam. És lényegében e két véglet közt létrejövő kognitív disszonancia lehet az oka, hogy szépen lassan mind, akik ebben a cipőben járunk, életképtelenné válunk. Pontosabban megfogalmazva: képtelenek leszünk élni, rendeltetésszerűen "használni" az életünknek nevezett... valamit.
Mert mi az élet? Hogyan lehetne definiálni? Indokolatlanul létrejött és létező, céltalan valami? Egy egyszerű főnév, vagy inkább igék, cselekvések sorozata? És mi határoz meg egy élő embert? Mi határozza meg, hogy mennyire él? Vannak egyáltalán fokozatai az életnek? Élő, élőbb - legélőbb.
Miben lehet mérni, egymáshoz viszonyítani a különböző élő dolgokat, lényeket? Mitől jó élet az egyik és kevésbé jó a másik?
Körbenézek a gyermektelen barátnőimen, kolléganőimen, sorstársaimon - akikből van bőven -, és nők helyett harmincas éveikben járó tragikus roncsokat látok. Töredékeket, darabokat, de sehol egy egészet.
Hajótörötteket látok hánykódni egy végtelen, szürke óceánban, a partot érés legkisebb esélye nélkül, korhadt fadarabokba kapaszkodva. Mindenki görcsösen szorítja a sajátját, mert még remélnek. Még hiszik, hogy egyszer partot érnek. Képtelenek elengedni és meghalni, mert a túlságosan is régóta tartó hánykódás elvette a józan eszüket. Már nem is önmaguk. Nem tudnak józanul gondolkodni, nem tudják kikapcsolni magukban az életösztönt, ami a reményüket táplálja. Pedig ha képesek lennének reálisan gondolkodni, rájönnének, felismernék, hogy amibe kapaszkodnak, és amihez ragaszkodnak, az már nem élet. Csak egy korhadt deszka, szétázott fadarab abból a hajóból, ami valaha az életük volt.
Ha elfogadnák, hogy sosem fognak partot érni, mert a part mérhetetlenül messze van: szemmel fel sem mérhető távolságban, akkor el tudnák engedni a deszkát és képesek lennének méltósággal meghalni.
Erről ez a két sor jut eszembe:
"Ki elveszti eszét, majd észre tér,
Ki tengerbe vész, ismét partot ér."
Igen. A hajótöröttek többnyire megőrülnek. Hibátlan párhuzam...
Úgy érzem, mi, akikről itt most szó van, mi is lassacskán beleőrülünk ebbe a görcsös kapaszkodásba - vagyis a kényszeres, kikapcsolhatatlan reménykedésbe.
Van köztünk, aki a már régen halott házasságába kapaszkodik; van, aki a piába; a munkába; más a kutyáiba; megint más a macskáiba; és van olyan is, aki tudatában van mégis hagyja, hogy hülyére vegye egy férfi - mert pillanatnyilag nincs rajta kívül más alkalmas hímegyed, akitől utódot remélhetne.
Mert ez a rákfenéje az egésznek. A reprodukciós ösztön - ami talán még annál a rohadék életösztönnél is erősebben munkál, főleg a gyerektelen felnőtt nőkben.
Felnőtt testünk minden hónapban utal rá, jelez nekünk, és ha nem kap választ, időnként hisztisen a pofánkba vágja kifejlett, szaporodásra kész mivoltunkat, és minden, fogantatás nélkül eltelt hónapban értetlenül bámul ránk, mintha azt kérdezné: mi a fasz van már?! Most akkor hogyan tovább?
Tulajdonképpen mi magunk sem értjük, miért rekedtünk meg egy szinten, miért nem sikerül továbblépni. Nem tudjuk visszaidézni a pillanatot, amikor a hajónk felrobbant, vagy egyszerűen csak léket kapott és elsüllyedt, és mi ott ragadtunk a hideg, szürke óceánban, mentőöv híján, fadarabjainkba kapaszkodva.
Nem tudjuk, mi a baj velünk, nem értjük, miért nem jön senki, hogy megmentsen minket.
A gond az, hogy a parttal együtt a parti őrség is rohadt messze van. Felfoghatatlanul messze. Ahogy mi nem látjuk őket a végtelen vízen túl, ugyanúgy ők sem vesznek észre minket.
Hol vannak az életképes harmincas férfiak? Hová lettek a férfiak úgy egyáltalán?
Másképp teszem fel a kérdést: hol késnek a férfiak? Miért tökölnek, miért húzzák az időt, ha ők is nagyon jól tudják, hogy 35 fölött a nők már bőven késésben vannak, 40 fölött pedig el is késtek?
Az a szar ebben az egész mesében, hogy ha egy pár kifut az időből, és elkésik, akkor a késést legtöbbször a nő számlájára írják. Minden értelemben. Mert pámpillázik, a haját igazgatja, 67-szer átöltözik. És a leggyakoribb vád, főleg a férfiak részéről: miért nem kezdted el időben a készülődést?
De hogyan is kezdhetnénk el időben a készülődést, hogyha a buli 10-kor kezdődik, és már este 7 is elmúlt, de a férfi még ide sem ért, hogy egyáltalán megkérdezzen minket: szabad-e az esténk és van-e kedvünk vele menni a bálba?...
Így, amíg a partnerünket várjuk, jobb híján nem tehetünk mást: remélünk, sírunk, és kapaszkodunk. A párnánkba, a plüssmacinkba, a kutyánkba, macskánkba, munkánkba, piába... És közben savanyú a szőlő jelleggel azon kezdünk gondolkodni, hogy van-e egyáltalán kedvünk bálba menni.
Persze be lehet esni éjfélkor is, csak azt ne felejtse el senki, hogy aki késik, annak annyival kevesebb ideje marad táncolni.
