Megigazítom a táskám. A durva bőrkabát csaknem lehetetlenné teszi a műveletet. Bőr a bőrhöz tapad, nem ereszt. A pánt elakad a vállamban. Lerakom terhemet - egy frissen vásárolt kerti asztalt - és megpróbálom két kézzel felrángatni. Sikertelenül. Felsóhajtok. Hátravetem a fejem és segélykérőn az égre bámulok, ám a válasz elmarad. Ismét.
"Ezért utálom a rövid pántos női táskákat" állapítom meg. Nincs rajtuk fogás. Értelmetlenek. Funkciójukra alkalmatlanok. A design-juk abból a korból való, amikor egy nőnek nem kellett mást cipelnie a táskáján kívül. Evolúciós csökevények. Fejlődtünk, de ők nem fejlődtek velünk, hát okafogyottá váltak. Mint a kislábujjunk. Csak idő kérdése, mikor tűnnek el végleg.
"De ha egyszer imádom a mintáját..." sóhajtok fel ismét, majd újabb határozott rántással próbálkozom. Ezúttal sikerül is kicsit feljebb cibálni szexi mintás, diszfunkcionális csökevényemet. Ezen felbuzdulva már nyúlok is az imént letett terhemért - a lapra szerelt, zöld műanyagasztalért, amikor érzem, hogy a táska egyik pántja újból lefelé indul a vállamon. Mit tehetnék: elmosolyodok.
- Annyira jellemző... - morgom magamnak, ám ezúttal ennyiben hagyom. Nem teszem le az asztalt és nem próbálkozok újra, hanem elindulok a kocsim felé, amit - isten tudja, miért - jó fél kilométerrel arrébb, egy közeli játékbolt parkolójában hagytam. Mivel az asztal túlságosan széles ahhoz, hogy csak úgy lazán a hónom alá csapjam, a jobb oldalamat pedig teljesen elfoglalja a táskám, nem marad túl sok választásom: megfogom a két oldalán és lapjával kifelé fordítva a bal oldalam elé emelem. Pontosan olyan hosszú, mint amilyen magas én vagyok, így az egész bal oldalamat eltakarja. Csak piros tornacipőbe bújtatott lábam látszik alóla, meg két oldalt az ujjaim, ahogy fogom. Azt is mondhatnám: olyan vagyok, mint egy megelevenedett, két lábon járó kerti asztal, mégsem ez jut eszembe először.
"Úgy cipelem ezt a zöld szart, mint valami elbaszott spártai pajzsot" állapítom meg. "Ide lőjetek..."
