Úgy kiüvölteném a fájdalmamat a világba, de nem lehet. Tudom, hogy nem lenne semmi értelme. Kiírhatnék FB-ra valami érzelmes pársorost, hogy mennyire csalódtam az emberekben, és hogy jaj én szegény, nekem már nincsenek barátaim. Hiába tettem ki a szívem ezüst tálcán az asztalra. Hiába adtam magamból éveken át. Csak az lenne a vége, hogy kapnék pár lájkot, talán egy-két okoskodó hozzászólást - olyanoktól, akik amúgy is csak FB-on állnak szóba velem - , de akiknek igazából szól az üzenet, mélyen hallgatnának. Fele azért, mert észre sem venné amit kiírtam, mert még a hírfolyamában sem vagyok benne, a másik fele meg azért, hogy "bölcsebb" maradjon. Bölcsebb nálam. Mint mindig. Nálam mindig mindenki bölcsebb.
Mert én indulatból reagálok. Mert 10 év után eljutottam oda, hogy már nem számít, megsértek-e valakit az érzéseimmel. Már nem gondolkozom azon, hogy "Hogy merészelek én bárkit is megsérteni az érzéseimmel?"
10 éven keresztül etettem embereket a lelkemből. Darabkákat adtam nekik magamból minden alkalommal mikor vendégül láttam őket az otthonomban. Vagy szívességet tettem nekik. Elfuvaroztam a seggüket valahova jófejségből. Meghívtam őket a szüleim telkére.
És tudod, mi a legszörnyűbb? Beismerni, hogy anyámnak volt igaza. Aki évek óta károgott a hátam mögött azzal a kurva penge emberismeretével és mondogatta, hogy szar emberek vesznek körül. És én ennek ellenére is mindig szembe mentem vele és védtem ezeket a szar embereket, akiket annyi éven át a barátomnak hittem.
És Anyámból is elegem van. Nem bírok már a társaságában lenni. Nem bírok egy légtérben lenni vele. Mert nem akarom hallgatni az állandó okoskodását. Az "én megmondtam"-ját. De azt se bírom, ha csak hallgat és néz, mert az még rosszabb, mintha szólna. Ahogy szánakozva nézi a hülyébbik gyerekét.
Mert ez van. Kettőnk közül én vagyok a szánalmasabbik testvér. A kövér. A lapátfogú. A vázlat a nagy mű előtt, aki a Hugom. És nem a hugomtól sajnálom a szépségét vagy a fiatalságát. Az fáj, hogy én miért csak olyan kicsit kaphattam a jóból? Nekem miért csak egyetlen jó év jutott az elmúlt 31-ből?
Hónapok óta nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék valamilyen formában a halálra. Vagy félelemmel egy esetleges hosszú agóniától, vagy vágyakozással a gyors elmúlásra.
Úgy érzem, az életem lejtőre került. Az elmúlt másfél évben elvesztettem szinte az összes barátomat (vagy barátomnak hitt embert), és őszintén nem értem, hogy miért? Mindent ugyanúgy csináltam, mint előtte. Mindenkit szeretettel fogadtam. Ha valakiről negatív véleményem volt, azt vállaltam az illető előtt is, a szemébe nézve. Az egyetlen dolog, ami megváltozott, hogy nagyobb házban élek. Szebb helyen. És gyűlölök erre gondolni, de anyámnak talán igaza van, és mindenki irigy. Mert
