Pánikszoba

- Renka néni! – kérdezte Bogica. – Ki vagy te nekem?
Renka letört egy darabot a banánjából és a kíváncsi kisbölcsész szájába adta.
- A nagynénéd, szívem.
- És ki vagyok én neked?
- Az unokahúgom.
A kislány elmélyülten majszolt, mint aki nem csak a gyümölcsöt, de az információt is emészteni próbálja, majd tovább faggatózott.
- Mi az, hogy nagynéni?
- Azt jelenti, hogy anyukád a testvérem.
Bogica csodálkozva meredt rá, a szeme csak úgy csillogott. Renka mosolygott és közelebb hajolt hozzá, hogy arcának szelíd érintésével tekintetét a játszótér túloldalára irányítsa, ahol édesanyja épp a testvéreivel játszott.
- Látod? Pont úgy, mint neked a Danika meg a Kornél.
- Ó – ámult Bogica –, akkor anyu és apu is testvérek?
Renka jóízűt kacagott.
- Nem kicsim, dehogy. Ezt meg miből gondoltad?
- Hát abból, hogy egy szobában alszanak.
Megsimogatta a kislány haját.
- Nem szívem, ők nem testvérek, hanem házaspár. 
Egy pillanatra elgondolkodott, aztán javította magát: 
- Vagyis, inkább szerelmespár.
- Mint te meg a Tamás? – vágta rá Bogica.
Férje nevét hallva érezte, ahogy mellkasát elönti a melegség, de ugyanakkor valami más is; valami szúrós, fojtó keserűség, ami a torkán felkúszva egy pillanatra meg is dermesztette.
- Igen, valahogy úgy. Tudod… amikor egy lány meg egy fiú szereti egymást – kezdte bizonytalanul, majd el is elhallgatott. Ajkát beharapta, mintha egy szomorú történet végét próbálná elharapni. 
- Mi van akkor, mi van akkor? – nyaggatta a kislány kíváncsiságtól ingerelve. 
Szíve szerint néma maradt volna, ugyanakkor csalódást sem akart okozni az unokahúgának, így hát mély levegőt vett és folytatta a mesét:
- Ha egy fiú meg egy lány szereti egymást, összeköltöznek, hogy egy szobában lakjanak, mint anyukád és apukád. Aztán, ha még annál is jobban szeretik egymást, elhatározzák, hogy szülők lesznek. És ha olyan szerencsések, mint a te szüleid, akkor annyira szép gyerekeik lesznek, mint te meg a testvéreid.
Bogica lassan bólogatni kezdett: 
- Aha, azt hiszem, értem már. 
Oldalra nézett: az anyját figyelte, ahogyan a testvéreivel játszik a park túloldalán. Renka már azt hitte, érdeklődése ennyiben ki is merült, mire a kicsi hirtelen ismét felé fordult, s akár egy kést, úgy szegezte neki a világ legélesebb kérdését:
- És a te gyerekeid hol vannak?
Gyilkos erő ütötte szíven. Úgy érezte, bele is hal – s mint egy lelőtt madárka, fejest zuhant saját lelkének mérhetetlenül mély, haraggal és fájdalommal telt kútjába. 
Gyűlölte az egész világot. 
Rokont, barátot, idegent. A tapintatlan kíváncsiságot. A sajnálatot mások szemében. A szánalmukat, melyet kéretlen tarisznyaként a hátára kötöttek. 
Gyűlölte a kudarcba fulladt próbálkozásokat. A csempeszobát a klinikán és a lombikos brosúrákat a váróban. Az orvost, aki úgy közölte a diagnózist, mintha nem is jelentene semmit. 
A kis- és nagymamákat. A kész családokat. Saját boldogtalanságát, ahogy ráüvölt a játszótereken.
Gyűlölte az istent, aki elvette tőle az anyaságot, s bár szégyellte, néha a húgát is, amiért ő háromszor is átélhette.
De legjobban saját magát gyűlölte. 
A bűntudat, akár egy izzó seb, olyankor gyötörte leginkább, ha a párjára gondolt. Minden nap úgy kelt és úgy feküdt, hogy tudta: történetük a folytatás reménye nélkül íródik majd ki a lét nagyregényéből – miatta, mert nem adhat életet. Nem ajándékozhatja meg ezzel a csodával azt, akit a világon mindennél jobban szeret. 
Hirtelen puha érintést érzett az arcán: egy kis kezecske visszarántotta a valóságba.
- Miért sírsz? – kérdezte a vékonyka hang. – Mert nincsen gyereked?
Pár pillanatig szótlanul bámulta a hatalmas, tengerben merített kék szemeket s a pozsgás arcocskát keretező, búzaszőke tincseket. 
Mire fölocsúdott, a húga állt mellette és mosolygott rá. Földöntúli, gyönyörű, szelíd mosollyal – amilyen csak az anyáknak van. 
Renka letörölte a könnyeit, majd ölébe vette a kislányt és puszit nyomott a homlokára.
- De van, kincsem.
- És hol?
- A lehető legjobb helyen.
Immáron ő is mosolygott – szelíden és gyönyörűen.