Hogyan legyünk boldogok?
Először is, ami szükséges, mondhatni elengedhetetlen hozzávalója a dolognak, hogy mindenek előtt legyünk nagyon-nagyon szar hangulatban. De olyan istenigazából legyünk a padlón.
Kezdésképpen fetrengjünk még ott egy kicsit; úgy, igen, ott a porban, és sajnáljuk magunkat. Hemperegjünk meg jól a porban, hogy mindenünk mocskos legyen, és lehetőleg jó nagy számban lógjanak rólunk elhullott hajszálaink és a hónapok óta hízó pormacskák.
Ezek után jussunk el arra a következtetésre, hogy ahhoz, hogy valami pozitív előrelépés is történjen mostmár igencsak szorult helyzetünkből, nos hát ahhoz fel kéne ülni.
Tehát, miután kiélveztük kicsit a fetrengés nyújtotta könnyedséget és kiszenvedtük magunkat – sírni is ajánlott hozzá, úgy eredményesebbek leszünk –, szóval felülünk, és képzeletben kinyújtjuk meghosszabítható karunkat a számítógép felé. Hacsak egy égi ujj nem segít nekünk, rövid úton kénytelenek leszünk belátni, hogy bizony nem vagyunk Uri Geller utódai, és bizony ha azt akarjuk, hogy sikerüljön amit elterveztünk, akkor bizony meg kell emelni hatalmas, narancsbőrös, a hónapok óta tartó csoki-csipsz-és fagylaltzabálástól elhízott fenekünket, és oda kell sétálnunk gépünkhöz, hogy elérjük a gombot.
Keressük meg Kanno Yoko Piano Bar című fantasztikumát (vagy bármit, ami számunkra fantasztikus), tekerjük fel a hangerőt, majd zuhanjunk vissza előbbi állapotunkba, a portigrisek közé. Miután felcsendülnek az első dallamok, érezhetjük magunk is, hogy lábunk mondhatni tőlünk függetlenül automatikusan megmozdul, és ritmusra lépkedni kezd. Tap-tatap-tatap. Ebből már tudhatjuk, hogy nemsokára megjön az áhított jókedv. Hogy segítsük érkezését – mint ahogy az orgazmus sem fog teljesen magától jönni –, vegyünk le a polcról egy üveg bort. Hogy ki milyet szeret, azt mindenkinek az ízlésére bízom. Én részemről valami édeset választanék: az teljesen mindegy, hogy fehér vagy vörös, csak jó édes, és lehetőleg minőségi, jó drága bor legyen: még jobb, ha mondjuk azt az üveg bort kedvesünk rakta félre – az a mocsok szemétláda, aki hónapok óta nemhogy nem elégít ki minket, sokszor még egy kedves szót sem dob felénk. Ha tudjuk a borról, hogy kedvesünk kegyetlen haragra gerjed, ha eltűnik, az még jobb: miután ugyanis elfogyott, iránta érzett gyűlöletünk fékeveszett, sírvaröhögős örömérzetbe fog átcsapni. Mert mi okoz nagyobb boldogságot annál, ha fájdalmat – vagy legalábbis bosszúságot – okozunk valaki olyannak, aki állandóan megbánt minket?!
Közben tovább szól a csodálatos muzsika, mi pedig azt vehetjük észre, hogy egyre jobban átjár minket a zene öncélúsága: önmagáért valósága. A zene – akárcsak a bor, ami nemsokára remélhetőleg szintén átjár minket – ugyanis önmagáért van: nem azért, hogy minket szórakoztasson, elkeserítsen, sírásra vagy nevetésre ingereljen. A zene csak van, tőlünk függetlenül: ha mi már nem leszünk, zene – és persze bor – akkor is lesz a világon. Ebből leszűrhetjük, hogy nincs a világon hatalmasabb dolog a zenénél és a bornál. Pláne, ha ez a kettő együtt jár. Még inkább pláne, ha a sikeres duót egy szintén hatalmas találmány, a dohány egészíti ki trióvá.
Miután elvánszorogtunk a legközelebbi dugóhúzóig – tapasztaltabbak minden nyamvadt kis sarokban tartanak egyet – , és megküzdöttünk a dugóval, meg a borosüveggel, ami néha, főleg ha az ember gyengébb az átlagnál, csak nagy nehézségek árán hajlandó felkínálni nekünk tartalmát, folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk. Célszerű ilyen esetek miatt a borospoharakat a nappaliban, a szekrénysor vitrines részében tárolni. Így nem kell olyan messzire mászni érte. Igénytelenebbeknél persze az is megteszi, ha csak úgy á lá natur a borosüveg száját csókolgatva, kortyonként nyerjük ki annak tartalmát.
Dőljünk hátra, és tegyük magunkévá a bor felét, lehetőleg minél rövidebb idő alatt. Olyan 10 másodperc az ideális. Dőljünk csak végig az ágyon: élvezzük a zenét és az alkoholt, meg a lágy mentolos dohányfüstöt, ami átjár minket! Mmmm… Mindjárt nem is olyan rossz ez a semmi. Mindjárt jobb ez a tökéletlenség. És mindjárt észre is vehetjük, hogy már nem a padlón fekszünk a pormacskák közt, eljutottunk az ágyig!
Mindjárt jobb, ugye? Itt azonban ne álljunk meg, folytassuk a vedelést, a tempóból azonban kicsit visszavehetünk, nehogy túl hamar véget érjen az élvezet. Mert ugye az a szemét mocsok, aki most állítólag dolgozik, aztán meg ki tudja hol van valójában, csak egy üveggel tart elől, a többit mindig eldugja valahová… Ha van otthon valami tömény, kiegészíthetjük a triót azzal is, úgy még hatásosabb lesz az a lórúgás, amit pár másodpercen belül a fejünkben fogunk érezni. Ha ez megvolt, a kezdeti szédelgést legyőzve tápászkodjunk fel szépen, és másszunk el ruhásszekrényünkig. Vegyük elő azokat a ruhadarabokat, szép sorjában! Először azokat, amiket éppen nagyon szeretünk és állandóan hordunk, mert ápolnak és eltakarnak, majd a kb. másfél éve gondosan elrejtett, zsákba rakott minicsodák felé fordítsuk figyelmünket. Gyengébb idegzetű olvasóink most talán a szemük elé kapják a kezüket és mondogatják, hogy „nem, ó nem, azok olyan emlékeket idéznek fel bennünk…” Igen. Igazat kell adjak, a 36-os és a 42-es méret között bizony van különbség, és eme összehasonlítás okozhat kellemetlen perceket. Józanon. Ne féljünk tőle: néhány percen belül már úgyis rettenthetetlenek leszünk. Néhány miniszoknyácska nem állhat utunkba! Vegyük csak szépen elő azokat is. Sőt mi több: ne csak elő vegyük őket, hanem húzzuk is magunkra! Ne féljünk attól, hogy esetleg kipattan a gomb és a világ végére repül, vagy hogy szétszakad a cipzár. Örüljünk inkább annak, hogy az a cicikidobós póló, ami két évvel ez előtt a látványos mélykivágású csali ellenére semmiféle további meglepetéseket nem tartogatott, az most bizony alig bírja el kerek és formás titkainkat… Ne törődjünk az itt-ott kificcenő hájpárnácskákkal! Ez az este nem a zsírról és a cellulitiszről szól, hanem arról, ami mögöttük van. Rólunk. A nőről, aki még rejteget magában meglepetéseket!
Tetszelegjünk bátran, kedvünkre a tükör előtt! Az alkohol megszépíti azokat a vonásainkat, amiket rajtunk kívül sok más ember egyébként is csodásnak talál… Csak mi nem vesszük észre őket. De ez az este most még csak nem is róluk szól! Majd a holnap… Az fog róluk szólni…
De előbb erőt kell gyűjtenünk!
Másszunk vissza az ágyig, feküdjünk bele vissza és vegyünk fel valami szexis pózt. Mintha figyelne minket valaki… Mintha fotózáson lennénk, és a fotós utasítana minket, hogy bűvöljük el a kamerát… Hemperegjünk, mint egy tüzelő nősténymacska! Nevetgéljünk, mosolyogjunk… Úgyse lát senki, de mi képzeljük azt, hogy igenis, sokan néznek! Mégpedig nem undorral, és megvetéssel, mint ahogyan azt az utcán vagy a hivatalban érezzük! Hanem csodálattal, vágyakozva!
Hallgassuk a zongora lágy, mókás, vidám dallamait: érezzük át azt a kis laza blues-t, ami szinte csak nekünk lett kitalálva! Élvezzük ki tökéletlen tökéletességünket! Élvezzük, hogy élünk: még akkor is, ha mostanában éppen csak a semmit éljük meg! Élvezzük néhány percig a Semmit és nevessünk gúnyosan meglepett arcába: győzzük le azt a láthatatlan erőt, ami hónapok óta az ágyhoz szegez és nem enged felállni minket! Hemperegjünk az ágyon, élvezzük börtönünket, amit józanul annyira gyűlölünk! Élvezzük, hogy részegek vagyunk, mert MOST van az, hogy megtehetjük!
Különben holnap minden kezdődik előről. Csak még kapunk hozzá egy kis fejfájást is, grátisz.
