Cigarettára gyújtok. Felcsattan a gyújtó hangja, fellobban a láng: zizeg a parázs, mélyet slukkolok… Kortyolok egyet a borból, mely az elmúlt egy órában szobahőmérsékletűre melegedett. De én előzőleg már annyit ittam belőle, hogy meg sem kottyan ez a kis hőmérsékletkülönbség. Cigarettám közben bealszik a hamutálban, ahová az imént tettem: egy másik, félig elszívott csikk mellé. Így megy ez mostanság. Láncban gyújtom a bagókat, de igazából egyiket sem szívom végig.
Nem is emlékszem már pontosan,hol rontottam el. Talán ott, hogy nem ültem fel arra a bizonyos vonatra, amikor kellett volna… Na, ez így nagyon irodalmian és nagyon elcsépelten hangzik. Igazából én nem vagyok ilyen. Már nem.
Valaha nagyon szerettem ilyen kis esszé-szerű szösszeneteket virítani a papírra, de mostanában már ez sem megy. Most már inkább szenvedés. Próbálom ezáltal megváltani magam: talán a papír meghallgat, befogad, elfogadja szenvedő soraimat, nem kérdez és nem kér számon. Könnyűnek kellene lennie, de mégis inkább kínszenvedés. Egy-egy sort leírni… Pedig nem is erőltetem a fogalmazást. Csak úgy jönnek maguktól a szavak, mégsem olyan igaziak már, mint 1-2 évvel ez előtt. Szívok még egy slukkot a gyenge, mentolos szörnyűségből, azzal is húzom az időt kicsit.
Valójában már hónapok óta ezt csinálom. Húzom az időt: a végsőkig elodázom a tennivalókat. Mígnem egy nap arra ébredek, hogy nincs tovább. Nem halogathatom, most már meg kell tenni… És a csendes beletörődés helyett fáradt váll lendítések követik egymást. „Nem baj, majd legközelebb. Ez a hajó is elment”. S közben csendben vánszorognak mellettem a hónapok és velük együtt a lehetőségek. Most lehetnék újságíró, lehetnék tolmács: bármi, ha most tudnék tenni Ellene. És nem mondhatom még azt sem, hogy nem megy. Mert menne, ha igazán akarnám. Ha tudnám, hogy mit akarok.
Újabb slukk, s közben azt veszem észre, hogy cigarettám a feléig leégett… A kicsiny szobát megtölti a nehéz füst: szinte érzem, ahogy a tiszta, új függönyt átjárja a nikotinszag… Magamban elmosolyodok. Undorodom tőle. Büdös és káros; egy nőnek, aki anya akar lenni, nem való az ilyesmi… Mégis mosolygok belül, mert valahol a Kálvin tér mámoros varázsát idézi bennem ez a bűzös füst. Azt a nem is olyan rég múlt, gondtalan, hanyattfekvős életérzést, amikor még nem számítottak az életcélok, amikor még nem számítottak az elvárások, amiknek meg kell felelni. Amikor önfeledten önmagam voltam.
Közben elnyomom a tövig égett csikket, megint kortyolok a borból. Mmm… Ennek még legalább ugyanaz maradt az íze. A bor nem változik. A bor magáért van, nem azért, hogy az emberek hangulatával együtt változzon. Jó lenne most bornak lenni. Mi legyek inkább? Egy testes vörös, egy Cabernet Sauvignon: a borok királynője; az érzések királynője? Vagy egy egyszerű fehér, melynek egyszerűségében és megalkuvásában (a fehér népszerű fajta) rejlik a varázsa? Vagy egy laza édes-kannás, amit csak kólával lehet meginni?... Hm. mulatságosnak hangzik, hogy az utolsónak van számomra a legnagyobb varázsa. Hiába hívogat a másik kettő… Én még mindig kannás-borságomat sírom vissza. Vannak emberek, akik számára nincs szebb, mint egy liter olcsó, megfizethető, mégis annál nagyobb örömet nyújtó kannás bor. Valaha ilyen voltam. Egyszerű, könnyed, de mégis bennem volt a boldogság, ami már nincs meg.
Ez jár a fejemben, miközben annak az Egri Cabernet Sauvignon-nak az üvegét nézegetem, amit nagy bánatomban egy órája bontottam fel. Milyen finom, milyen bársonyos… Mégsem elégít ki. Azt nem mondanám, hogy olyan borzalmas, hogy szívem szerint a WC-n húznám le, mert az azért nem igaz. Finom, de… És megint ott van az a DE. Valami hiányzik belőle! Pedig korábban literszámra ittam ezt is… A különbség csak annyi, hogy akkor még volt hozzá társaságom is. Emlékszem, mikor a kiürült kékfrankosokból gyertyatartót csináltunk, mert nem volt villany és sötét volt… És megromlott az étel a hűtőben és 2 hétig csak gyertyafénynél lehetett fürdeni, mert nem volt pénz kifizetni a számlát…
Valahogy a mostani életem is ilyen. Nem húznám le a WC-n, mert nagyon is kényelmes, mégsem fogyasztom szívesen… Mégsem tudok megnyugodni. Két hónapja még azért sírt a szám, mert nem volt egy biztos otthon: egy biztos pont az életemben, ami az állandóságot jelentette. A sok költözködés miatt azt sem tudtam, hol vagyok otthon. Otthon tudok én lenni egyáltalán bárhol is? El tudom egyáltalán fogadni a boldogságot? Mert ez a hontalanság-érzet nem új keletű nálam. Ez azóta van, hogy el kellett költözni a Kálvin térről, pedig én nem akartam!!...
Újabb cigire gyújtok, kortyolok még a borból, sőt töltök is a pohárba, csak halogassam; csak ne kelljen még leírni, csak ne kelljen még beismerni…
Pár pillanat elteltével erőt veszek magamon és folytatom.
Hiányzik az a gyökértelenség! Fáj beismerni, hogy csak emiatt akartam elköltözni otthonról, és akkor még nem volt bennem mélyebb szándék! Vártam, hogy majd kialakul, de ami most van bennem, az nem tudom, mi az… Túl hamar lett vége! Túl keveset kaptam belőle! Túl hamar vesztettem el mindent! Túl hamar haltak meg a helyek szellemei…
Megint nem szívtam el a cigarettát. Kb. a negyedéig ért, akkor beoltottam. Kavarog a gyomrom és valami súly nehezedik a hátamra. Érzem, hogy ólomsúlyok húzzák a szemhéjamat is lefelé… És hirtelen felvillan bennem egy emlékkép gyerekkoromból, és megdöbbenek ahogy nézem: mennyire más volt akkor az iskola előtti tér! Nem volt ilyen szép mint most, az igaz: volt egy szocreál játszótér nehéz vasmászókákkal, egy szűk kis füves terület, három bódé: egy ruhaüzlet, egy horgászbolt és egy játékbolt… Érzem, ahogy a borgőzben megrohannak az emlékek. Lehetetlenebbnél lehetetlenebb képeket látok… De nem illúziók, ez mind az elveszett valóság.
Miért van az, hogy én csak azt vagyok képes látni, amit elvesztettem; ami előttem van, azt nem?! Most meg egy takonyzöld szoknya jutott az eszembe, amit hülyeségből próbáltunk fel Réka barátnőmmel, mikor 2004-ben Németországban voltunk cserediák-programon… Réka is, hol van már… Egyszer megbeszéltük, hogy találkozunk a Kálvin téren (hm milyen ironikus…) és beszélgetünk egy kicsit, végül nem lett belőle semmi. Elfelejtette, hogy aznapra beszéltük meg… Vártam rá egy órát. Mert hiányzott. Mert látni akartam, hogy magamat is lássam benne, a 2 évvel ez előtti önmagamat. De nem jött el, hiába vártam…
Odakint a vihar rángatja a redőnyt. Hirtelen nem tudom megítélni, hogy a vihar belül van, vagy kívül. Kint hideg van és nekem melegem, mégis olyan száraz az arcom, mintha széttépte volna a szél.
