Már csütörtökön éreztem, hogy nem lenne szabad elmennem az új Ráday megnyitójára, de mégis elmentem, mert nem bírtam magammal... Pedig jobb lett volna asszem, ha a megérzésemre hallgatok. Megkíméltem volna magamat egy újabb szívbemarkoló és amúgy teljesen felesleges estétől. Kezdjük a legelején:
Péntek délután 4 óra. Még javában járom köreimet a Tesco-ban anyukámmal, vásárolgatunk, közben már azon jár az agyam, hogy mit veszek fel este. Ma sexyzünk... Ezt már napokkal korábban eldöntöttem. Magas csizma, tuti mintás fekete harisnya, csinimini farmerszoknya, és az a sejtelmes, piros-fekete rózsamintás felső, a bőujjú, ami olyan vadítóan én vagyok. Hajat beszárít, laza kis smink, hiszen ez a megnyitó egy újabb szépreményű, mámoros korszak kezdete lehet, méltóképp kell hát fogadni. Hazaérve nem kapkodok, mindent szépen komótosan intézek, nem akarok elsietni semmit. Közben persze már kúszik fel a torkomon a hányinger: vajon jó ez nekem?... Nem kéne inkább itthon maradni, bepunnyadni és Csillagkaput nézni?... Elhessegetem a gondolatot. Ajtó becsuk, csizmakopogás lefele a lépcsőn, közben becsukódik mögöttem a rusnya, szocreál társasházi kapu is. A menetszél belekap a hajamba, ahogy elsüvít mellettem a metró. Innen már nincs visszaút. Jön minden pontosan, időben fogok leérkezni törzskocsmába - no ez már gyanús. Érkezés a Thököly útra, pontos idő 9:40. Lent két ismerős, számomra igen kedves arc fogad, meg egy lányzó, akit csak úgy nagyritkán, meg látásból, de valahogy nem a szívem csücske szegény, mert a hangja emlékeztet egy régi, mostanra már nem túl kedves barátnőmére. Grátiszként pedig egy szőke, kék szemű fiú, nagyjából velem egy korú lehet. Elismerő pillantások, barátnő is pislog: "látom, komolyan vetted a szexizést". Hát igen. nincs otthon a macska, cincog az egér. A sör hideg, egész kellemes, cigarettára gyújtok, de a gyomorgörcs csak nem akar megszűnni. Végül bátortalanul, de felhozom a témát. "Biztos, hogy jó ez nekünk, srácok?..." Négy helyről kapom a savazást: jaj hagyd már abba ezt a negatív hozzáállást. Igyál még, az jó lesz neked. Igen, én is ebben reménykedek.
Hogy milyen viszontagságok árán jutottunk el a Ráday utcáig, egész pontosan a 43-as számig, azt nem részletezem, mert felesleges. Elég csak annyi, hogy elnézvén az utcán flangáló, kívül-vámpír-belül-barbi-forma tinilányokat és a hozzájuk tartozó, szintén tizenéves metálmorzsikat, nos hát, a rossz érzésem valahogy csak nem akart múlni.
Bent a klubban pedig még a várakozásaimat is felülmúló, hatalmas csalódás ért. A családias bejárat helyett úgy éreztem, mintha egy irodaházba lépnék be épp; lent pedig, a falakra rajzolt vicces nagypöcsű ősemberek és a röhögő ló helyett egységes, feketére és vörösre mázolt falak fogadnak. Levegő semmi, mert a szellőzést elfelejtették kiépíteni. Mindenhol füst, és büdös, és emberek. Bent a ruhatárban kilóméteres sor, átlagéletkor olyan 16-17, a régi arcok közül talán egyet ha látok; a dühöngőben pedig még a falakról is valami meghatározhatatlan folyadék csorog lefele. Undorító. A zenéről már nem is beszélve. Valahogy olyan volt az egész, mintha a családias rockkocsmából szándékosan sátánista klubot csináltak volna. A sör pocsék; nem mintha régen jobb lett volna, de akkor még volt hangulat, ami ellensúlyozta az ilyen apróságokat. Most semmi nincs. Mocsok az egész. Illúzióromboló. És ahogy ott álltam, a kabátommal a kezemben - amit háromnegyed óra alatt nem sikerült leadnom - , a mocsokban, az első korty vizezett sör után az egyetlen örömöt az okozta, hogy emberem nem jött velem. Emberem, akinek 14 (vagyis mostmár 16) éve a Ráday volt a törzshelye. Ott nőtt fel. Ott élt. És ott kezdtem élni én is. Vele. Életem (vagyis életünk) megannyi meghatározó, boldog és szomorú pillanata kötött minket oda. MINDEN.
Megnyugvással töltött el, hogy nem kellett végignéznie azt, amit nekem. Csak egy újabb strigula lett volna neki az "öregszem" táblán. Nekem pedig azt hiszem, ez volt az első, igazán vastag strigula...
Koccoltunk is hamar a helyről. Közben kékszemű barátunkkal egész jól összehaverkodtunk. Egészen értelmes gondolkodású, sokkal több van benne, mint amit kinéztem. Néhány söröcske után már Szivikéztük egymást. Édes volt nagyon... Érdekelt volna. De komolyan! Pedig általában a huszasok nem igazán mozgatnak meg... Csakhogy ott volt Haver, akinek egyszer régen egy bizonyos eü táborban én voltam a minden. És próbálkozott, de én mást választottam, és ő ezt igen-nagyon sérelmezte. És amikor kissé részeg, valahogy mindig ennél a témánál lyukad ki... És mondja, és bűntudatot kelt vele, és tudja, hogy ez nekem nem esik jól, és direkt azért mondja... Most volt az, hogy nagyon meguntam. Mert már megint félrehívott tisztázni. Mert megbántott, a szívemet marcangolta a bántó szavaival és nekem el kellett néznem, mert részeg, mert érzelgős, meg mert én olyan kibaszottul empatikus és emberbarát vagyok... És megint kilyukadtunk a tábornál. És ahogy mesélte, hogy ő akkor mit érzett, és hogy én most csak azért nem vele vagyok, hanem valaki mással, mert az a valaki más gyorsabb volt, mint ő. És váltig állít valamit, amit ő igaznak vél, közben pedig baromira szarik rá, hogy rólam beszél. Pedig előtem mondja, mégis leszarja; el sem gondolkodik azon, hogy én vajon mit éreztem akkor, én miért döntöttem úgy ahogy, és mit érzek most és egyáltalán. Abban a pillanatban, ott, akkor hirtelen úgy éreztem, hogy ez az EGÉSZ szarság valójában nem is rólam szól, hanem RÓLUK. Kanokról, akik versengenek egymással mindig, mindenben, mindenhol. Hirtelen úgy éreztem, nem volt ez másképp annó sem. Úgy éreztem, én csak egy darab hús voltam, amin néhány véreb összebalhézott. S miután voltam akkora barom, hogy ezt megosztottam vele, természetesen érvekkel alátámasztva a véleményemet, ő talpig leoltott. Hogy mégis hogy gondolhatok én ilyet, mert ez az egész igenis rólam szólt: az én gyönyörűszép lelkemről. Ó. Tényleg? Akkor miért beszél mégis úgy rólam, mint egy darab valamiről, egy tárgyról, amit valaki véletlenül előbb fedezett fel, mint ő?!
Ennyiben hagytam. Nem voltam hajlandó az este folyamán mélyebb beszélgetésbe bonyolódni vele ezek után. Pedig nagyon-nagyon kedvelem, és sokat jelent nekem a barátsága. Mikor józan. De most untam meg. És most lett elegem az összes nyamvadt trófeavadászból is...
