Szeretek ám írni, csak néha nagyon nehezen megy. Van, hogy kb. 80szor átírom a szöveget, mielőtt ide felrakom, mint például most is. Eddig összesen kb. 20 sort írtam le, és háromszor töröltem az egészet és kezdtem előről. Egyszerűen nem tudom, hogyan kezdjem el. Itt van, megvan a fejemben, tudom, hogy mit szeretnék írni, de nem tudom megfelelő formába önteni. Azért nem, mert összezavarnak.
Összezavarnak a mindenféle okos emberek, akik elvileg arra tanítanak, hogyan kell "tökéletesen" fogalmazni. Úgy, mint a nagyok. És minél inkább belelátok abba, hogyan írnak a nagyok, annál inkább elmegy tőle a kedem. Nem azért, mert úgy érzem, én soha nem leszek képes úgy fogalmazni, mint ők, épp ellenkezőleg: kiábrándítónak tartom a "nagyok" munkáját. Miért pont ők a nagyok? Mi határozza meg? És miért ne szerethetnék az emberek mondjuk azt, ahogyan én írok: én, a kicsi? Miért mindig a "nagyokkal" pedáloznak a tanítók? És itt most nem a századokkal ezelőtt alkotott nagyokra gondolok. Sajnos manapság már őket is kritizálják modern világunk modern irodalmának úttörői. A mai "nagyok", és azok szócsövei. Bár az igaz, hogy helyesírás szintjén már nem egészen állják meg a helyüket a több, mint 100 éves szövegek, dehát nem is ezért szeretjük őket, igaz?... Én speciel azért szeretem ezeket a szövegeket, mert olyan dolgokat, olyan érzéseket adnak vissza, amelyek évtizedek, évszázadok óta változatlanok. Időtállók. Megérintenek. Bizsereg a vérem és libabőrös leszek, mikor olvasom őket - igen, talán közhelyesen hangzik, de tényleg ezt érzem. Érzem, hogy felforr a vérem, felpörög a lelkem, libabőrös lesz a karom, a torkomon felkúszik valami furcsa kis gombóc, amitől nehezemre esik nyelni, és hát... könnybe lábad a szemem. Én ezt szeretem az írásban. Abban, ahogy Ők írtak, és abban, ahogy én írok - vagy azok írnak, akiket manapság még nagyra tartok.
De azt állatira nem szeretem, amikor a nagyokosok elemezni kezdik őket. Ha engem elemeznek, az nem érdekel különösebben. Elengedem a fülem mellett, magamban nevetek rajtuk: ahogy azt találgatják, vajon mire gondolhattam, amikor azt írtam, amit írtam, és vajon miért úgy fogalmaztam, ahogy fogalmaztam. Nem tudom, mit képzelnek ilyenkor. Talán azt, hogy ők mindent tudnak? Hogy ők az írás mindenható urai, mert korunk "nagyjai", az "élő legendák" kiművelték őket? Tényleg. Az érzéseket honnan kell megtanulni? Hol oktatják? Az egyetemen van olyan kurzus, hogy "Mit és hogyan érezzünk - avagy az írás tökélyre fejlesztett művészete"?
Neem. Nem érdekel, hogy rólam mit gondolnak. Én nem azért írtam és írok, mert másokat szeretnék szórakoztatni, vagy mert bármi célja lenne az írásaimnak. Én az írás szabadsága, az írás öncélúsága miatt írok. Magam miatt írok. Mert jól esik. Mert nemcsak, hogy eltereli a gondolataimat egy kellemes mederbe; nemcsak, mert lefoglal és ellazít, hanem mert jólesik a kezemnek, a szememnek, a fülemnek: testemet és lelkemet együtt edzi és nyugtatja egyszerre. Jólesik. Kimondhatatlanul jó érzés, mikor elindul a szófolyam, árad belőlem, és egyszercsak már nem erőltetetten keresgélem a szavakat, hanem jönnek maguktól, és hipp-hopp odamásznak a papírra. Mint a zene, ami bemászik az egyik fülemen, körbejárja az agyamat, végighalad a testemen, tesz egy szép nagy kört majd kitáncol a másik fülemen, vissza a nagyvilágba. Szinte izzadok, mikor egy jó szám véget ér. Mindennapos torna az agynak és a szívnek. Úgy érzem, e nélkül nem is igazán tudna keringeni a vér az ereimben. Élvezem a zenét is, az írást is.
Nagyon utálom, mikor összezavarnak. Mondjuk azzal, hogy az általam nagyra tartott mestereket becsmérlik. Függetlenül attól, hogy korunkban vagy századokkal korábban alkottak. Nem szeretem, mikor felhívják a figyelmemet a hibáikra. Ha a saját hibáimra figyelmeztetnek, az sem érdekel különösebben, ügyet sem vetek rá. De mikor azokat becsmérlik; azokat elemzik, akiknek írását legalább úgy élvezem, ha nem jobban, mint a saját írásaimat, az összezavar. Nem akarom tudni, hogy ők is hibázhatnak. Nem akarom tudni, hogy tökéletlenek; nem akarom tudni, mit csinálnak jól vagy rosszul. Nem akarom ismerni sem őket. Egyszerűen csak szeretném élvezni, amit nekem adtak. Szeretném csöndben, áhítattal hallgatni őket, és nem arra figyelni, hogy hoppá, tényleg, ennek a sornak tényleg nincs semmi értelme, semmi jelentősége, semmi mondanivalója. Nem ezekre akarok odafigyelni!! Amíg nem hívják fel rá a figyelmemet, magamtól észre sem venném, mert nem érdekel! Nem érdekelnek a hibák, ha én egyszer pont azért szeretem az adott művet, mert tökéletlen: mert olyan, mintha én írtam volna! Mintha rólam szólna.
Csakhogy ekkor már késő. Ha egyszer összezavarnak, akkor már mindegy. Mert akkor már nem vagyok képes a szövegre figyelni. Önkéntelenül is csak a hibákra figyelek, azokat keresem - még ott is, ahol nincsenek. És ha vannak, és meg is találom a hibákat, akkor elromlik az egész. Bugyutának hangzik az eszmei mondanivaló, amibe kicsivel korábban beleborzongtam és megkönnyeztem. Mosolygok rajta. Már nincs, amit élvezzek rajta. Nincs jelentősége. Már nem szól semmiről. Sem az egyik, sem a másik: és egyszercsak azon kapom magam, hogy már nincs olyan könyv, amit élvezettel veszek le a polcról és olvasok végig, akár ötvennyolcadik alkalommal is. Befásulok. Fább fává válok, mint amikből imádott könyveim lapjai készültek.
De nem baj: büszke lehetek, mert én már okos vagyok! És büszkén emlegethetem magam korunk "mestereinek" tanítványaként. Én már tudom, hogyan kell jól fogalmazni. Todom, hogyan kell jól fogalmazni? Akarom tudni, hogyan kell?
Addig jó, míg boldogít a tudatlanság. Mint gyerekkoromban a sűrített tej íze: ami felnőve már egyáltalán nem olyan, mint az az íz, amit az emlékeimben őrzök.
