Most jöttem rá, hogy állatira zavar a horkolás. Még az is, ha mondjuk az éjszakai buszon mögöttem horpaszt valaki. Pedig azt nem is kell órákon keresztül hallgatnom. De akkor is zavar. Kivéve az Ő horkolása... Mit nem adnék most, ha hallhatnám horkolni még egyszer, újra... De Ő - az Alvó - már nem jön vissza. És ezt szép lassan el kell fogadnom...
Volt egy férfi az életemben. Valaha nagyon szerettem. Bár eleinte féltem tőle, és inkább volt riasztó számomra, mint rokonszenves, de szépen lassan végül csak megszerettem...
Akartam, hogy ő legyen az Első. És ő is lett. Bár szerintem a mai napig úgy gondolja, hogy csupán egy trófea voltam a számára... Azt hiszem meg sem fordul a fejében, hogy ez fordítva is igaz egy kicsit...
A mai napig szeretem ezt a férfit - mint embert, valahol, mélyen a szívemben... Van egy hely, ami csak az övé, és nem igazán tudja átvenni senki sem. Vagyis Embernek végül sikerült átvennie ezt a helyet, de időnként a semmiből még mindig fel-felbukkan Ő is.
Ma is volt alkalmam kicsit találkozni vele. Bölcsészcsávó (nagyon jó barát) elhívott iszogatni, aminek végül Kupola lett a vége, de annyira nem is bánom. Nem maradtam le semmiről, bár nem is lett részem sok élményben.
Viszont rájöttem valamire.
Ott van ez a férfi, akit valaha nagyon szerttem. És kedvelek még most is. Mint barátot. Nagyon jó barátot. És szeretném, ha - legalább egy kicsit - ő is így tekintene rám. De ő észre sem vesz. Szokás szerint. Változtam sokat, ez tény, bár a mi barátságunk (állítólag) már évek óta tart. Szóval igazán "illene" észrevennie... És ott voltam, és látott is. És én csak néztem, és mosolyogtam. Mosolyogtam legbelül, mert annyira önmagát adta...
Ott voltam én, és ő táncolt, egy rakás fiatal kiscsaj társaságában - akik mellékesen nagyon bájosak, de egyetlen szép magyar mondatot is alig bírtak kinyögni. De nem figyelt rám. Mint ahogy általában sohasem. "Mert én a báty menyasszonya vagyok" és egyéb ostoba megjegyzések...
Vége lett a bulinak, és vártam, hogy lesz valami. Nem ittam sokat, nem volt bulihangulatom. Nem akartam kifejezetten menni sehova, és azt se akartam, hogy hazajöjjön velem, és megetethessem és nálunk aludjon. De azért jól esett volna, ha eszébe jut, hogy én is a világon vagyok...
Kérdeztem, mi a terv. Hogy megyünk-e valaholva partizni tovább, vagy csak követjük a "kislányokat". A válasz az volt, hogy hátha lesz valami, és hogy nehogy bajuk essen - merthogy nem pestiek - , inkább velük megy. Menj csak, mondom, és elindulok a másik irányba, de érzem, hogy a szívem fáj valahol. Nagyon mélyen.
És elment, és ott hagyott engem egy rakás "sehonnai" kispicsa kedvéért. És hagyjon, mert igazán nem baj: ha neki ez jó, ha ettől érzi jól magát, én nem tartóztatom. Menjen.
De jól esett volna, ha értem aggódik így, és nem a rakás "sehonnai" kispicsáért, akik valahol "mélyen" le se szarták, csak mentek a többi "ember" után. És ott voltam én, a lelkem mélyén egy kicsit leforrázva, 5 év barátság után, ballagtam egyedül, "haza".
Jól esett volna, ha nem olyanokért aggódsz, akik észre sem vesznek! Ha mondjuk eszedbe jut, hogy bizony én is nőből vagyok, bár változtam - öregedtem - sokat, és már nem olyan "szeretnivaló" a testem számodra, mint régen - mondjuk Ember miatt - , de attól még aggódsz értem is... Ha eszedbe jut, hogy engem rajtad kívül senki nem kísér haza, mert Ember nincs mindig ott... Ha eszedbe jut, hogy barátok vagyunk.
Vesztettél. Mert mindig olyan emberek - nők - miatt töröd a fejed, akik csak mosolyognak rajtad, és táncolnak veled, mert miért ne, de igazán sosem vesznek komolyan. Vesztettél, mert sokéves barátságok mennek el melletted így. Vesztettél. Vesztettél?
Talán megdugsz egyet - vagy kettőt - közülük, és akkor kielégülsz. És attól jobban érzed magad holnap - mert olyan fajta vagy - , de kihez jössz majd haza? Ki eteti az éhes szádat?
Vesztettél. Szerintem sokat vesztettél...
De tudod, mit? Vesztettem én is. Mert ilyeneken töröm a fejem, miattad: ahelyett, hogy olyanokra figyelnék, akik észrevesznek és örülnek, amiért én is a világon vagyok.
