Ijesztő, mennyire függnek egymástól az emberek. Még azoktól is, akikhez gyakorlatilag semmi közük nincs...
Valami szociológus egyszer csinált egy kísérletet csótányokkal. Már nem tudom pontosan hogy volt ez a kísérlet, de a lényege az volt, hogy a kísérletben részt vevő csótányok sokkal aktívabbak voltak és jobban teljesítettek, ha a többi csótány is nézte őket. Na valami ilyesmi a helyzet velünk is. Ám a többiek jelenléte nem csak, hogy serkentőleg hat ránk; néha óriási nyomásként nehezedik a vállunkra.
Általánosban azon versengtek a lányok, hogy kinek jön meg előbb, kinek nagyobb a cicije, ki csókolózik először, kinek lesz fiúja, ki veszti el először... Érdekes, ezek a dolgok mennyire túl vannak misztifikálva. Pár év, és az ember már a háta közepére sem kívánja a havibajt; a melltartó kényelmetlen, a szex elveszti a varázsát és a partnerünket sem szeretjük már úgy igazán. De tényleg. Miért érezzük kényszerét annak, hogy párkapcsolatban éljünk? Miért nem bírjuk ki egyedül? Vagy ha már annyira nem bírjuk: miért nem elégszünk meg barátokkal? Miért nem elég egy partner, akivel időnként szexelünk, máskor jókat beszélgetünk, segítünk egymásnak itt-ott, de ha mondjuk terhessé válik a jelenléte, a koszos zoknija, stb., akkor egyszerűen nem találkozunk egy darabig. Ez miért nem működik hosszú távon?
És miért szövöget mindenki álmokat nagy családi házról, családi autóról, az udvaron rohangáló kölkökről meg háziállatokról? És vajon miért felejtünk el megemlékezni ezekben az álmodozásokban a lakás meg a kocsi törlesztő részleteiről, a szaros pelenkáról, az irritáló szomszédokról?... Mikor felébredünk, miért lesz minden olyan más?...
Kezdem úgy érezni, hogy ez az egész élet nem más, mint kényszeres viselkedési formák halmaza. Kényszerét érezzük annak, hogy párkapcsolatban éljünk, hogy gyereket szüljünk. De most már nem azért, hogy a fajunkat fenntartsuk, hanem azért, mert mások is ezt teszik... Utánozzuk egymást, mint a majmok.
Ha egy nem terhes nőt sok terhes nő vesz körül, előbb-utóbb maga is kényszerét érzi a gyerekcsinálásnak, még akkor is, ha tök logikátlan az időzítés... Én legalább is így vagyok. Egyszerűen nem érzem jól magam a bőrömben; 21 évesen nem érzem magam igazi jó nőnek, ha a többiek akaratlanul is rám tukmálják a sikerüket. Mutogatják a babás képeket, meg a videót, beszélnek a "más-állapotról", a kívánósságról, a pisilési nehézségekről, a tejcsordogálásról... Esküszöm, már jobban értek ezekhez a dolgokhoz, mint sok terhes anyuka. Rám van kényszerítve, pedig én nem akarok ebben részt venni! Nem tudom átélni az örömüket, főleg, ha rám erőltetik. Mint ahogy az én örömömet sem fogja tudni átélni senki, ha egyszer eljutok oda... És a bánatomat sem értette és nem érti most sem senki.
A férfiak és a nők mások. Különböznek egymástól. Érzelmileg, fizikailag, biológiailag. Ez bizonyított tény. Teljesen másképp gondolkodunk, mint a pasik. Lehet erről viccelődni, hogy női logika így, meg férfilogika úgy, de ettől még igaz. Sosem fogjuk megérteni egymást teljes mértékben. Sokszor úgy vagyunk együtt és kínozzuk egymást éveken keresztül, hogy tudjuk: mi soha a büdös életben nem fogjuk tudni megérteni egymást. És tényleg kínozzuk egymást... Csak az elején szép minden. Aztán a lábremegős szerelem szép csendben eltűnik, és átveszi helyét a szurkálódás, meg a vágyakozás... Igen, a vágy - egy kósza kufirc vagy egy titkos szerető után.
Tényleg. Milyen a tökéletes szerető? Mert azt már megállapítottuk, hogy álmunkban minden más, mint a valóságban. A szeretővel is ez a helyzet? Hogy nem is létezik, csak a képzeletünkben? Egy darabig az ember megelégszik az álmodozással, de egy idő után azért jó lenne, ha az általunk kreált kedves egyszercsak kilépne végre a valóság mezejére...
Milyen ironikus. Addig izgalmas a másik, amíg meg nem kapjuk. A várakozás izgalma, igen... A karácsonyban sem mindig az ajándékbontogatás a legjobb, hanem a várakozás. A találgatás, hogy vajon mit fogok kapni, mi lesz a csomagban... Mert amíg csak találgatjuk, addig nem érhet csalódás. Vagy épp ez a találgatás az, ami csalódáshoz vezet? Talán nem is csalódhatnánk, ha eleve nem ábrándoznánk, és nem ruháznánk fel a másik személyt általunk kreált pozitív tulajdonsággal; hanem egyszerűen engednénk neki, hogy tiszta lappal induljon és a maga módján hódítson meg minket? Ez hülyeség! Persze, hogy minden embernek vannak elvárásai és minden ember igyexik kicsit ráerőltetni a másikra a saját ízlését, a saját személyiségét. Nem tudjuk meghazudtolni önmagunkat... Őnzők vagyunk. Sokszor nem is azért van szükségünk a másikra, hogy valakit szerethessünk, hanem azért, hogy általa önmagunkat tudjuk szeretni. És ez nem csak a pároddal van így. Így van ez gyerekkel, szülővel, háziállattal - nagy házzal, kocsival, szeretővel.
De mivel mindkét fél ezt akarja, előbb utóbb harc lesz a vége.
"(...)a hibáimat látod
a magadét nem bánod - pedig annyira más vagy!
érdekel is téged
az hogy én mit érzek - te meg én. az tűz és jég
hazugságban élve
a szerelemnek vége - minek vagyunk együtt még?
a lelkembe marsz
csak gyűlöletet adsz - hidd el itt van a vége"
De "a szerelem más..."
Ugye?
